A nemzethez tartozásra kell nevelni az embereket – interjú egy missziós nővérrel Libanon helyzetéről

0
252
Fotó: Vatican Media

Szegénység, munkanélküliség, az augusztus 4-i robbanás okozta válság, a koronavírus megjelenése – egyre mélyül a libanoni válság. A Szeplőtelen Fogantatásról nevezett Isteni Szeretet nővérei a lakosság minden rétegét segítik, a céljuk, hogy elősegítsék a párbeszédet folytató, egységes társadalom felépülését. A 27 éve Libanonban élő Grazia Maggese nővér beszélt a helyzetről a Vatikáni Rádió olasz adásában.

Még folynak a vizsgálatok az augusztus 4-i kettős robbanással kapcsolatban, amely több száz ember halálát okozta, és amelyben több mint 700 ezer ember veszítette el otthonát. Egyre nagyobb azonban az aggodalom a spekulánsok tevékenysége miatt, akik igyekeznek kihasználni a katasztrófahelyzetet, földeket és lerombolt házakat vásárolnak meg, főleg keresztényektől. Az Egyház és a civil szervezetek nem hagyták magukra a rászorulókat, készen állnak arra, hogy segítséget nyújtsanak az egyre elkeseredettebb, összezavarodottabb embereknek. Az önkéntesek és a misszionáriusok a lakosság mellett állnak a válság idején, segítik a gyerekeket, a családokat.

Leginkább a gyerekek szenvedik meg a családok összeomlását, azokat a súlyos aggodalmakat, amelyeket a családok átélnek. A robbanás okozta traumán túl a gyerekek bizonytalanság légkörében élnek, a szülőknek gondot okoz támogatni őket a tanulásban, a fejlődésükben. A szülők bizonytalanok, hogy mit tegyenek, menjenek vagy maradjanak, nem is beszélve arról, hogy honnan szerezzenek ételt. Általános a munkanélküliség.

A koronavírus-járvány bizonyára tovább rontott a helyzeten. Hogyan élik meg ezt az újabb problémát?

A járvány miatt még tovább emelkedtek az árak, az emberek félnek, bizonytalanok, orvoshoz sem mennek emiatt. Ráadásul nem lehet maszkokat, fertőtlenítő gélt, védőfelszerelést beszerezni. A robbanás miatt az emberek nem foglalkoztak ezzel, más vészhelyzettel kellett szembenézniük, ráadásul Bejrútban szinte minden kórházak összeomlott a robbanásban, ezért sajnos dönteni kell, kit kezelnek, kit nem… Ez nagyon kemény helyzet emberi és társadalmi szempontból is.

Tudom, hogy gyerekekkel és családokkal foglalkoznak. Mit takar ez, milyen reménnyel teszik?

A keresztény ember, a misszionárius nem arra figyel, ami történik, hanem a nép szenvedésének kiáltását hallja meg, azt látja meg, hogyan szenved a nép. Az Úr a járvány ellenére is küld minket. Mi már a robbanás után is kimentünk az emberek közé, a szolidaritás és a testvériség jelét adtuk ezzel. Kimentünk az utcákra, hogy segítsünk az embereknek rendbe tenni a házakat, eltakarítani a romokat. Meg kellett tisztítani az utcákat az üvegdaraboktól, ez volt a rövidtávú feladat. De van közép- és hosszútávú tervünk is, mert az anyagi újjáépítésen túl valami másra, mélyebb változásra is szükség van.

Egy szakértőkből álló csapat segítségével azon dolgozunk, hogy felépítsük kicsit a reményt, felépítsük az emberekkel együtt a jövőjüket. Pszichoterápiás szakembereink csoportos foglalkozásokat tartanak és egyéni kísérést is vállalnak, meghallgatják azokat a traumákat, amelyeket ezek a gyerekek, felnőttek, idősek átéltek és magukban hordoznak. Egy másik csoport szociális, nevelő munkát végez, gyerekeknek, fiataloknak és nőknek tartanak foglalkozásokat. Sokan nem tudnak új asztalt, székeket vásárolni. A művészek csoportja ellátogat majd a családokhoz és újra széppé teszi az otthonukat, művészi módon újraalkotja azt, mi megrongálódott. Művészetterápiával is foglalkoznak. Egy másik csoport a legszegényebb családokkal foglalkozik majd, akik kiestek a civil szervezetek látóköréből. Hajszálerekként szeretnénk behálózni a területet: a civil szervezetekkel együtt dolgozunk a házak helyreállításán, pótoljuk az ajtókat, ablakokat. Szempont, hogy olyan területen dolgozzunk, ami szegény, problematikus, vegyes összetételű, különböző etnikumok és vallások keverednek.

Az ország meggyengült és afelé tart, hogy válságba kerüljön a párbeszédre, együttélésre való képessége. Ez tehát a célunk: párbeszédet folytató közösségeket teremteni. Ezért különböző embereket hívunk össze, fiatalokat, helyieket, a csapatunkon kívül lesznek ott keresztény, muszlim önkéntesek, köztük szírek, ortodoxok, görögkatolikusok, kuvaitiak és más nemzetek tagjai. A projekt teológiai alapon nyugszik, a párbeszéden, mert Libanonnak éppen ez adja az identitását, ahogyan II. János Pál pápa is mondta: nem csak egy ország, hanem egy misszió, és ez a mi missziónk is. Egy megrongálódott, elhagyott közparkban kezdjük a munkát, az lesz az első lépés, hogy közeledjenek egymáshoz ezek a közösségek. Ott alakul majd ki a párbeszéd, és együtt keressük meg az utat, ami még messzebbre vezet.

Hogyan reagáltak a libanoniak ebben a nehéz helyzetben?

A libanoni nép mélyen vallásos. Hallom, hogy most azt kérdezgetik, miért engedte meg az Úr mindezt, miért hagyott el minket. A politikai és a társadalmi válságon kívül, úgy érzem, vallási válság is van. Az Egyháznak nem sikerült igazán közel állni az emberekhez, és ez növelte az elégedetlenséget. Amit mi teszünk, azzal azt szeretnénk mondani az embereknek: „Az Úr itt van veletek, rajtunk keresztül ő nyújt segítő kezet”. Ez az, ami lenni akarunk: Krisztus jelenléte, Krisztusé, aki feltámadt és a feltámadást akarja. Arról szeretnénk tanúskodni, hogy nem a halálé, nem az igazságtalanságé az utolsó szó. Az Úr ledöntötte trónjukról a hatalmasokat, felemelte az alázatosakat, a népek segítségére sietett. Lehet vajon olyan társadalmat építeni, ahol harmónia uralkodik? Én azt gondolom, hogy lehet, de mindannyiunknak együtt kell munkálkodnunk érte. Nehéz idő ez az Egyház számára is, szembe kell néznie az embereket érintő válsággal, a hitbeli kétségekkel is, és így kell újra útra kelnie, Krisztust követnie. A keresztény ember és az Egyház ereje a szolgálat.

Ön 27 éve él Libanonban. Erről az országról sokfelé úgy beszéltek, mint amelynek közvetítő szerepe van, ahol párbeszéd és semlegesség uralkodik. Ilyen ma Libanon?

A mai Libanon egyrészt szenved attól a tendenciától, hogy válságba kerül ez a libanoniakra oly jellemző vonás. Másrészt a robbanás után újra együtt voltunk, mindannyian, egymás mellett dolgoztunk, megkülönböztetés nélkül. Ez a holnap Libanonja: ezért kell meghaladni a közösségek elkülönülését, és a nemzethez tartozásra kell nevelni az embereket: egy olyan nemzethez tartoznak, amely a párbeszéd és a kölcsönös tisztelet kultúrájára épül. Libanon a libanoniak otthona, nyitott és vendégszerető ország, a párbeszédre, a semlegességre, az együvé tartozásra épül. Ez a holnap Libanonja, amit támogatnunk kell.

Forrás: Vatican News/Magyar Kurír