Az unalom teremtő ereje

0
289
Unalom. Illusztráció

Alig tudunk már unatkozni. Teszünk róla, hogy lehetőleg egyetlen pillanatig se kelljen unatkozzunk, ha mégis bekövetkezik, roppant teherként éljük meg ezt az állapotot. Úgy érezzük, hogy elvesztegettük az időt! Hogy megfosztottak valamitől, hogy szegényebbek lettünk ezáltal. Pedig olyan lehetőségek rejlenek benne, ami éppen hogy gazdagíthatja az életünket.

Modern társadalmunk számtalan lehetőséget kínál, hogy véletlenül se unatkozzunk: a már-már fetisizált munka napjaink nagy részét elveszi, ahogy a fiatalok életének a jelentős részét is az iskola tölti ki. De a szabadidő eltöltésére is megannyi választási lehetőségünk van: kirándulás, olvasás, tévézés, beszélgetés, társasjátékozás… Mind közül viszont a mindig kéznél levő okostelefon az, ami a leghatékonyabban és a legváltozatosabb módon képes kitölteni az „üres zónákat”. Telefonozunk, amint megszólal az ébresztő, a reggeli és kávé közben, munkába menet a buszon, a munkahelyen, a templomban, az iskolában, ebéd előtt, közben és után, filmezés közben, alvás előtt, alvás helyett… Folyamatosan új információkkal, új ingerekkel terheljük agyunkat, elménket, így teljesen lefoglaljuk ezek befogadásával, és nem jut ideje az események, információk kiértékelésére, átgondolására, az azokon való töprengésre.

Most viszont a nyári vakáció a gyerekek számára, a szabadságok időszaka a felnőttek életében olyan körülményeket teremthetnek, amikor hosszú idő után megtapasztalhatjuk az unalom érzését: amikor „nincs mit csinálni”, amikor már a telefonozás is egyhangúvá és érdektelenné válik. A sajtóban „uborkaszezonnak” hívjuk ezt a periódust, amikor még események is alig vannak. Ez a pillanat kiváló alkalom arra, hogy magunkkal, saját gondolatainkkal és érzéseinkkel maradjunk: amikor a külső zaj helyét hirtelen a belső zaj veszi át. Az unalom óráiban a felszínre törhetnek a rég elnyomott érzések, lehetőségünk nyílik gondolataink rendszerezésére. Elsőre nyomasztó és frusztráló lehet, mert miközben semmit sem „csinálunk”, mégis káoszba hajlóan cikáznak a gondolataink. Ez viszont éppen a túlpörgésünk eredménye, hogy mindig lefoglaljuk az elménket, így nem jut időnk magunkra, az elmélyülésre, a dolgok rendszerezésére.

Az unalom kreatív, teremtő erővel bír. Alkalmat teremt, majdhogynem kikényszeríti, hogy a belső lüktetéseinkre fókuszáljunk. Ha odafigyelünk, lecsillapíthatjuk lelkünk háborgó tengerét, értelmet és célt találhatunk az elmélyülés, a magunkba nézés és a rendszerezés során. Közben pedig újból felismerhetjük a bennünk rejtőző Istent.