Vízi Elemér SJ: Isten csodálatosan működik, a járványon keresztül is

0
505
Fotók: Merényi Zita

Vízi Elemér SJ a jezsuita rend magyar rendtartományának provinciálisa. A koronavírus-járvány lelki dimenziójáról beszélgetett vele Bodnár Dániel, a Magyar Kurír munkatársa a jezsuiták budapesti lelkiségi és kulturális központjában, a Párbeszéd Házában.

Hogyan élte meg a jezsuita közösség a koronavírus-járvány miatt kialakult kényszerhelyzetet, különös tekintettel arra, hogy szinte a teljes nagyböjt is erre az időszakra esett?

Mi is csak lassanként szembesültünk azzal, hogy mi is ez a járvány, és milyen hatással van az életünkre. Nagyon aktív rend vagyunk, sokféle apostolkodást végzünk, ezért nagy változást jelentett számunkra a leállás. Részben azonban jólesett, hogy lelassult az élet, ajándékká lett az elcsendesedés és bizonyos értelemben a visszavonulás. Monasztikus keretek közé szorultunk, de folytattuk az apostoli szolgálatot. Egyes tevékenységeket ugyanis áttettünk a digitális térbe, így a munka intenzitása helyenként még fokozódott is, leginkább az oktatásban. Általánosságban viszont lassúbb, csendesebb lett az életünk, és nagyobb tér nyílt a személyes találkozásokra. A járvány jó értelemben rákényszerített bennünket arra, hogy a közösségi életet intenzívebben ápoljuk, és a szétszórtságból jobban a lényegre, a középpontra figyeljünk. Jót tett ez a szerzetesi identitásunknak.

Melyek voltak a leggyakoribb kérdések, kérések, lelki problémák, amelyekkel önökhöz fordultak?

Akik bennünket keresnek, valamiképpen Istent keresik. Lelkipásztori szolgálatunk célja az volt, hogy segítsük az embereket ebben a nehéz helyzetben, és ne maradjanak egyedül a küzdelmeikkel. Érthető módon sokan nehezen élték meg a bezártságot, ezért igyekeztünk lehetőséget kínálni arra, hogy képesek legyenek megőrizni a kapcsolatot Istennel, illetve visszataláljanak hozzá, és ebből remény fakadhasson. Hiszen amikor a bensőnk Isten felé fordul, érzékeljük fényének erejét. Minden bizonnyal erről szól a húsvéti öröménekünk is: „Jézus Krisztus, ki visszatérve a sírból, az emberi nemre szelíden árasztja a megváltás fényét.” Szerettünk volna támaszt nyújtani az embereknek az imádságban is, hiszen személyesen nem vehettek részt szentmiséken, lelkigyakorlatokon, ezért különösen nagy jelentősége volt az otthoni, az egyéni vagy a családban megélt imádságnak.

Jó lehetőség kínálkozott arra, hogy tudatosítsuk: az imádság kapcsolat, amelynek mélysége a csendben és a másik iránti tiszteletteljes, olykor küzdelemmel megélt figyelemben bontakozik ki.

Akik hozzánk fordultak, Istent keresték, de azt is érzékeltük, hogy emögött ott voltak a válsághelyzetből fakadó nehézségek, és mindaz, ami az összezártságban felerősödött, kiélesedett. A lelki beszélgetéseknél nagyon fontos a bizalom. Ehhez viszont idő kell, és rendes körülmények között is sokáig tarthat, amíg valaki ráveszi magát arra, hogy megkeressen egy lelkivezetőt. A digitális térben ez hatványozottan igaz. Alkalmanként azelőtt is használtunk online lehetőségeket, de ennyire rendszerszintűen ez nem volt jellemző.  Eleinte mindenkinek ismeretlen volt a kapcsolattartásnak ez a formája. Ugyanakkor kellemes meglepetést jelentett számomra, hogy milyen sokan keresték Istent ebben a helyzetben. Ilyenkor természetszerűen jönnek elő az olyan kérdések, hogy vajon volt-e értelme az eddigi életemnek? Egy kis ítéletidő volt ez, alkalom arra, hogy mérlegeljünk: mi számít, és mi az, ami jelentéktelen. Ferenc pápa is beszélt erről a rendkívüli Urbi et orbi homíliájában március végén. Átéltük, hogy online is lehet nagyon mély és tartalmas beszélgetéseket folytatni, és így olyan emberek is elérhettek bennünket, akik egyébként nem jutnak el hozzánk.

A nehézségek idején szinte törvényszerű, hogy az emberek fölteszik a kérdést: hol van ilyenkor Isten? Még azok is megkérdezik ezt, akik egyébként egyáltalán nem törődnek a Teremtővel, vagy éppen nem is hisznek benne.

Nehéz helyzetekben elő szokott kerülni ez a kérdés, mert ilyenkor nagyobb figyelem jut Istenre. Tulajdonképpen ez is a keresésének egy módja. Az a vágy fejeződik ki benne, hogy megmutatkozzon, kifejezésre juttassa a hatalmát azáltal, hogy ne engedjen megtörténni számunkra rossz dolgokat.

Én azonban nem azt kérdezném, hol van a járványhelyzetben Isten, vagy hogy miért engedte megtörténni ezt, hanem inkább azt, hogy miként van jelen benne. A hogyan megnyitja a látásunkat a velünk együtt haladó Istenre, aki belép a történetünkbe, a megéléseinkbe, akárcsak egykor az emmauszi úton.

Ha képes volt a semmiből teremteni, ha feltámasztotta Jézust a halálból, miért ne volna képes életté formálni a mi ürességeinket, bizonytalanságainkat, kérdéseinket is? Isten minden nehézségből, minden rosszból képes jót kihozni. Én ezt keresem ilyenkor, és az embereket is ebbe az irányba segítem, hogy ne a miértekre keressük a választ. A miért ugyanis beszorít egy zsákutcába, amiből nehéz kijönni. Ha a hogyanra keressük a választ, az viszont teret nyit, és engedi, hogy meglássuk, hol munkálkodik Isten, hol mutatkoznak meg az élet jelei. Járvány idején fennáll a veszély, hogy partikulárisan, nem pedig egyetemesen közelítünk a helyzethez. A koronavírus súlyosan érintett embereket, de közben globálisan sok jó dolog is történt. Zajos, zaklatott, űzött világban éltünk, szinte szükségszerű volt, hogy bekövetkezzen egy kis megállás, egy kis csend. Nézzük az ökológiai szempontot! A természetnek nagyon jót tett, hogy kénytelen volt kicsit leállni az emberiség. Az élet azonnal más módon kezdett megmutatkozni. Nem valami kiegyenlítés, rendeződés történik ilyenkor? Ha így nézem, akkor azt mondom: Isten csodálatosan munkálkodik, akár a járványon keresztül is.

Egy ilyen időszak alkalmas a bűnbánatra, az Istennel való kapcsolatunk elmélyítésére, a lelki megtisztulásra, akár a megtérésre is?

A karantén a legjobbkor jött, mert a nagyböjthöz hozzátartozik, hogy kicsit leállunk, és újrahangoljuk az életünket, a lelkünket, a kapcsolatainkat. A járvány kimozdított bennünket a mindennapokból, és ez hozta magával a kérdéseket: hogyan és miért is élek? Mi akadályoz abban, hogy nagyobb békében, szabadságban, Istennel és az emberekkel nagyobb összhangban éljek?

A békét, a szabadságot Istentől ajándékba kapjuk, de időnként meg kell küzdenünk azért, hogy harmóniába kerüljünk önmagunkkal.

Mindannyiunk természetében vannak érdes felületek, és amikor össze vagyunk zárva másokkal, ez egyértelműen megmutatkozik. Nehéz úgy élni egymás mellett akár a családban, akár a közösségben, hogy ne keletkezzenek emiatt súrlódások. Ha azonban képesek vagyunk alázattal és türelemmel fogadni ezeket a helyzeteket, akkor valami szép mutatkozik meg. Hasonlít ez ahhoz, amit húsvétkor ünnepelünk. A nagyböjt egyszerűsége, belső küzdelme, szerénysége elvezethet oda, hogy a lelkünkben vagy éppen a kapcsolatainkban, a közösségeinkben megjelenik a húsvéti fény. Úgy éltük meg ezt a közel három hónapot, mint egy hosszúra nyúlt nagyszombatot, amikor leáll az élet. Közben persze zajlott az Egyház liturgikus ünneplése, de érzékeltük, hogy ez a húsvét nem hasonlítható a korábbiakhoz. Viszont felszínre hozott más értékeket: újra felfedeztük például a közösség jelentőségét. Az online világban pedig másfajta közösségek, kapcsolódások jöttek létre. Nemcsak azok a hívek csatlakoztak a szentmisékhez, akik egy-egy adott templomhoz tartoznak, hanem a világból bárhonnan be tudtak kapcsolódni az emberek az online közvetítésekbe. Virtuális egyházközösségek jöttek létre. A húsvét pedig azáltal történik meg bennünk, ha jól viszonyulunk a helyzethez. Figyelve arra, hogy a járvány miatti nehézségek ne megkeserítsenek bennünket, hanem annak keresésére ösztönözzenek, hogy miként munkálkodik Isten a világban és az életünkben. Az is előfordulhat, hogy a húsvét az egyéni életünkben vagy a közösségi tapasztalatunkban nem esik egybe a liturgikus időponttal, és a fény csak később kezd ébredezni bennünk. Öröm számomra, hogy sok ilyen fényt láttam a küzdelmek közepette is, mert rengeteg jóindulat jött elő az emberekből: egymás segítése, a szolidaritásra való készség, ezek mind a húsvét fényei.

A húsvéti időszak végén járunk, két nappal pünkösd, a Vigasztaló, a Szentlélek eljövetele előtt beszélgetünk. (Az interjú május 29-én készült – a szerk.) Ebben az összefüggésben hogyan látja a koronavírus-járvány első hullámának lecsengése után a jövendőt? Minden ugyanúgy folytatódik, mint korábban, vagy semmi sem lesz a régi?

Szeretném remélni, hogy nem úgy folytatódnak a dolgok, ahogyan eddig voltak. Kérdés, hogy ez a közel három hónap elég volt-e ahhoz, hogy a szokásainkba beleíródjon valami más. A közösségünkben kialakítottunk olyan kereteket, amelyek jobban segítik az életünket, de azt látom, hogy amikor ott tartunk, hogy ezekhez igazítsuk a programunkat, akkor van, hogy elbizonytalanodunk. Az új szokásaink még nem ivódtak belénk. Ahhoz is idő kell, hogy begyakoroljuk az erényeket.

Fennáll a veszély, hogy a korlátozások feloldásával visszatérünk a régi kerékvágásba. Közösségi összefogással azonban ez elkerülhető. Ám ha csak annyi történt, hogy tudatosult bennünk, hogyan élünk, már az is megérte.

Tudok olyan családról, amely a tapasztalatok alapján elhatározta, hogy évente tart egy karanténhetet. Nagy érték lenne, ha meg tudnánk őrizni a visszavonulás szigeteit, az imádságos közösségeket, és a lényegre fókuszálnánk, nem a világ, a gazdaság, a nyereség tempója által diktált életritmust követnénk. Ezek már önmagukban világosságot nyújtanak, nem is beszélve húsvét fényéről.

Rengeteg lelkigyakorlatot tartott már az eddigi életében. Ebben a krízishelyzetben mit mondana vagy mit mondott az egyébként teljesen érthetően megrettent embereknek? Mivel biztatta őket, hogy ne veszítsék el a reményt?

Gyönyörű gyümölcsöket terem az az időszak, amikor a lelkigyakorlatozók elvonulnak a világtól, hogy néhány napra csendben legyenek, és rendezzék kapcsolatukat Istennel, önmagukkal és másokkal. De a lelkigyakorlatok után mindig nagy kihívás a hazatérés. Az első néhány napban még az élmény hatása alatt állnak, ám utána könnyen visszatérnek a régi szokásokhoz. Megmarad az emlék, hogy milyen szép volt az elvonulás időszaka, de mintha nem maradna erejük arra, hogy átültessék a mindennapjaikba mindazt, amit a lelkigyakorlaton átéltek. Ez óvatosságra int. Ha valaki nagyon sok mindent elhatároz a lelkigyakorlat után, abból valószínűleg nem lesz semmi. Ha viszont csak egy-két dologra összpontosít, azt meg lehet valósítani. Egyedül nehéz, közösségben könnyebb. A lelkigyakorlatokkal és a járvánnyal összefüggésben is nagy kérdés, hogy az emberek mennyire készek találkozni a valósággal. Vannak, akik bagatellizálják a koronavírust, mondván, csak a felhajtás volt nagy körülötte, nem maga a veszély. Ez a magatartás a lelkigyakorlatokon is előfordulhat. Amikor valaki arra kap meghívást, hogy találkozzon az élete valóságával, nehéz ott maradni az ürességben, a kiszolgáltatottságban. Mindig könnyebb másokat hibáztatni vagy bagatellizálni a dolgokat.  Pedig a megváltás és a szabadítás akkor jön el, ha merünk szembenézni a valósággal, kimondani, hogy ez fájt, ez nehéz volt, és keresni a nehézségekben megmutatkozó értékeket. Figyelni kell arra, melyek azok a reményteli, életet támogató mozzanatok, amelyek előre visznek.

Minden változásnál az az első lépés, hogy elfogadjuk a valóságot.

Ez nyilván fájdalommal is jár. Olyan életritmus szerint éltünk, ami nehezen volt fenntartható, és nagyon kellett a leállás. Ez akkor is igaz, ha mélyen együttérzek azokkal, akik szenvedtek emiatt, és meg kellett élniük a családtagjaiktól, a szeretteiktől való elszakítottság érzését, vagy éppen áldozattá váltak. A járványidőszakban szembesültünk azzal, hogy bizonyos bálványaink leomlottak. Sokan éltek abban a tudatban, hogy a tudomány mindentől képes megvédeni az embert, akár egy vírustól is. Ám most azt látjuk, hogy tehetetlenek vagyunk egy parányi kórokozóval szemben. Ez bizonytalanságot szül, és keresésre indítja az embert. Vajon visszatalálunk-e Istenhez? Felismerjük-e, hogy nem mi irányítjuk az életet, a világot? Életünk és a világ Isten kezében van, aki képes mindent átalakítani. Ha ennek a néhány hónapnak a hatására az emberek elkezdtek visszatalálni Istenhez, ha kérdéseket tettek fel neki az életükről, akkor ez igazi nagyböjti idő volt, amelynek az lehet a gyümölcse, hogy önmagunk helyett újra Istent helyezzük a középpontba.

Forrás: Magyar Kurír

MEGOSZTÁS