Megrendült lélekkel…

Morzsa

0
204
  • Sokan mondják azt, hogy „ebbe a hitbe születtem és ebben is halok meg”. Elsőre ez nagyon szépnek és példásnak is mondható, de ha egy kicsikét jobban megnézzük, akkor azt láthatjuk, hogy ennek a kijelentésnek az első felével, de nagyon sok esetben a második felével is gond van. Elég csak annyit kérdezni magamtól: Milyen is az én hitem? És hogyan élem meg a hitemet?
  • Először is senki sem születik kereszténynek, még akkor sem, ha keresztény világban él és keresztények a szülei. A keresztény hit nem a biológiai születéssel kezdődik, hanem a keresztséggel, amely halál és feltámadás, vagyis új születésként valósul meg.
  • „Ha Krisztussal meghaltunk, hisszük, hogy Krisztussal együtt élni is fogunk. Tekintsétek magatokat úgy, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek Jézus Krisztusban.” (Rom 6, 8.11)
  • A hit tehát nem az enyém, nem belőlem fakad, hanem rajtam kívüli, ajándék, és így lesz az én életem része illetve annak meghatározója.
  • Isten nem vezethető le a belső tapasztalataimból. Épp ellenkezőleg… Isten az, aki találkozni akar velem. Tehát kívülről lép be az életembe, érint meg… amely érintést én megrendült lélekkel fogadom… Ezért is találó a mondás: „Az igazi keresztény olyan, mint aki megrendült Isten előtt”.
  • Mindig Isten a kezdeményező. Ő az, aki találkozni akar velem. A vele való találkozás meghaladja a tapasztaló képességemet. Nem a tapasztalatom tágul ki vagy mélyül el, hanem valami történik.
  • Ami, illetve aki itt megérint, az egyben tapasztalat is. Ez a tapasztalat egy esemény gyümölcse, nem pedig azé, hogy elmélyülök saját magamban. Tehát a hitem egy eseményhez kötődik, nem pedig ahhoz, hogy a lelkem legmélyét érzékelem…
  • Isten az, aki hozzám lép, megszólít… aki kiszakít a determinált önmagamból, és valami újat hoz létre, az istengyermekség kegyelmét…

Fr. Laczkó-Dávid Anaklét OFM