Betegségem ideje volt az iskola

0
955

Gáspár Annamária a Szatmári Püspökség kórházpasztorációs referense. Mindenekelőtt arról kérdeztem, hogyan vezetett az útja oda? Min keresztül, hogyan érkezett a hívás erre a szolgálatra?

Nem terveztem ezt a hivatást, szolgálatot. A gyermekem születése után évekig voltam beteg. Szinte állandóan kezelésekre jártam. De ezt az időszakot is örömként éltem meg, hiszen a fiam első éveiben jelen voltam, vele lehettem. Aztán jelentkeztem a püspökség által felnőttek számára szervezett Hinni, élni, cselekedni szemináriumra. Nagyon meghatározó volt ez a képzés az életemben. Majd következett a műtét – a már meglévő probléma miatt volt szükség rá. Akkor még nem lehetett tudni, hogy jó vagy rosszindulatú daganatról van-e szó. Istennek legyen hála, jóindulatú volt. Akkor Isten kezébe tettem mindent. Sikerült kimondanom: „Uram, legyen meg a te akaratod!” És ezzel együtt születtem lelkileg újjá. Megéreztem Isten szerető jelenlétét és azt, milyen megnyugvást jelent a teljes ráhagyatkozás. Csak arra kértem, ha Ő is úgy akarja, engedje, hogy felnevelhessem a gyermekem. Egyik kedvenc szentírási részem jut azóta is gyakran eszembe, ha meglátogat a betegség: “És azt mondtam, onnét van most sajgó sebem, hogy az Úr keze most másképp érint” (Zsolt 77,11). A műtét utáni éjszaka édesanyám nem maradhatott mellettem influenzajárvány miatt, így beteg szobatársaim egymást váltva vigyáztak rám egész éjjel az intenzív osztályon: egy katolikus hölgy, aki ahányszor kinyitottam a szemem, mindig imádkozta a rózsafüzért mellettem, egy református néni, aki szintén imádkozott és egy ortodox szerzetesnővér, aki időként elbóbiskolva, de szintén imádkozva vigyázott rám azon az éjszakán. Akkor és ott nagyon mélyen éreztem az Úr jelenlétét, azt, hogy ebben a kiszolgáltatott helyzetben is velem van, gondoskodik rólam, szeret engem. Ott van az orvosokban, ápolókban, szeretteimben, és embereket küldött mellém, hogy legyen emberem azon a november 17-ei éjszakán. Meghívott arra, hogy majd, ha felépülök, ugyanez  legyen a feladatom: ott lenni, jelen lenni a beteg testvéreim mellett, megerősíteni őket abban, hogy az Úr szereti őket, a betegség idején talán még inkább. Ennek idén lesz 22 éve. Gyógyulásom után először önkéntesként, majd 2001 óta a Szatmári Római Katolikus Püspökség munkatársaként, kórházpasztorációs referenseként látogatok betegeket Szatmárnémeti kórházaiban.

Volt-e kapcsolatod kórházzal, a betegek világával ez előtt a meghatározó esemény előtt is?

Igazából nem. Csak a szokásos. Ha valaki megbetegedett a családban, ismerőseim körében elmentem, meglátogattam – lehetőleg mielőbb legyünk túl rajta és ennyi. Azóta azonban a családunkban is többször előfordult betegség, kórházi kezelés, de ma már másként gondolom. A betegség nemcsak a test szenvedése, hanem a léleké is. Gyakran jutnak eszembe a Szentírás szavai: „Oldd le a saruidat, mert a hely, amelyen állsz, szent föld!” (Kiv 3,5-6). Valóban az, amint Szent II. János Pál mondta egyszer: „A kórházak a világ legnagyobb templomai”. Olyan templomok, ahol folyamatos a liturgia.

Miben áll konkrétan a szolgálatod és mit jelent az számodra?

Az Egyházmegyei Kórházpasztorációs Iroda referenseként, a kórház- illetve betegpasztoráció megszervezése és koordinálása az egyik fontos feladatom, önkéntesek bevonásával. Olyan képzett világiakra van szükség ebben, akik a plébánosok segítőiként, mint Isten vigasztaló követei, önkéntesen teljesítenek szolgálatot egy-egy kórházban. Azok az önkéntesek, akik erre a szolgálatra jelentkeztek, 2009-től kezdődően képzésen vettek/vesznek részt, ahol elsajátíthatják azt a tudást, ami szükséges a beteglátogatás jó végzéséhez. Ma egyházmegyénk számos pontján erre a szolgálatra nyitott és képzett önkéntesek látogatják heti rendszerességgel a betegeket a kórházakban, idősotthonokban, illetve otthonaikban. Mindig hálát adok az önkénteseinkért, akik időt szánnak arra, hogy rendszeresen betegeket látogassanak. Velük együtt én is rendszeresen látogatok betegeket a kórházban. Beszélgetünk a betegekkel és a hozzátartozókkal, meghallgatjuk őket, imádkozunk velük és értük. Vannak olyan osztályok, ahová a betegek rendszeresen visszajárnak kezelésre, ők már várnak minket! A szolgálatunkat felekezeti hovatartozás nélkül végezzük. Azokhoz a betegekhez, akik szentségekhez szeretnének járulni, elhívjuk az atyákat a szentségek kiszolgáltatására. Nagyon fontos az ő szolgálatuk, a betegek mindig nagyon örülnek a velük való találkozásnak. Lelki sürgősségi helyzetekkor a betegek vagy hozzátartozóik, de olykor az ápoló személyzet is az egyházmegye területén fekvő kórházakban – így Szatmárnémetiben, Nagykárolyban, Nagybányán és Máramarosszigeten is – a Kórházpasztorációs Iroda által kihelyezett plakátokon található telefonszámokat hívhatják. Szatmárnémetiben az én szolgálati telefonszámom van feltüntetve ezen a plakáton a kórházak osztályain, így bármikor elérhető vagyok telefonon. Ha szükséges, akkor beszélgetek a betegekkel, hozzátartozókkal, ha igény van a szentségek kiszolgáltatására, akkor értesítem az atyákat.

Rendszeresen megszervezzük az egyházmegye egész területén az esperesekkel és plébánosokkal  együttműködve a Betegek, illetve az Idősek Világnapját. Ezeken a szentmiséken közösen imádkozunk a betegekkel, idősekkel, hozzátartozókkal, orvosokkal és ápolókkal, önkéntes beteglátogatókkal, hálát adva a sok kegyelemért, amivel elhalmoz minket az Úr, és a boldogságos Szűzanya oltalmába ajánlva mindenkit.

Mit szeretsz leginkább ebben a hivatásban?

A szolgálatomban a leglényegesebbnek azt tartom, hogy minden betegben Krisztust szolgáljam. Minden pillanat ajándék, mert megengedi, hogy felismerjem őt testvéreimben. A saját példámon látom, hogy Isten tervében minden benne van, mindennek megvan a maga értelme, a betegségnek is. Betegségem ideje volt az iskola, amivel az Úr felkészített arra, hogy mások szenvedését megértsem. Alkalom volt arra, hogy átértékeljem az életem. Az egyházmegyénkben a Kegyelem éve van. Én nagyon sok kegyelmet tapasztalok meg a hivatásomban. Először is nagy kegyelem az, hogy az Úr meghívott és képessé tett ennek a szolgálatnak a végzésére. Kegyelem az is, ha egy beteg megengedi, hogy meglátogassam őt. Gyakran elgondolkodom azon, hogy ki tesz jót kivel. Én, mivel beteget látogatok vagy a beteg, mert megengedi, hogy meglátogassam őt? Kegyelem, hogy felismerhetem a Megváltót, Krisztust, hiszen minden betegben ő is szenved. A találkozásban tehát hárman vagyunk jelen, Minden beteggel töltött idő kegyelmi idő. Egyedül én semmire sem lennék képes, csak az Úr kegyelméből.

A Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum tizedik osztályos diákjai választhatnak egy szeretetszolgálati tevékenységet, amit egy évig végeznek. Néhányan a kórházi beteglátogatást választják. Velük rendszerint a kórház onkológiai osztályára megyek betegeket látogatni. Nem a legkönnyebb osztály ez! De azok a diákok, akik ezt választják, mindig szívesen vesznek részt ebben a szolgálatban és a betegek is nagyon örülnek a fiatal, mosolygós látogatóknak. Nemrégiben nagyon kedves üzenetet írt nekem egy lány, aki szintén több mint egy évig végezte velem ezt a szolgálatot. Megköszönte, hogy együtt látogathattuk a betegeket a kórházban, ekkor döntötte el, hogy ő olyan hivatást választ, amivel tud segíteni az embereken. Most végezte el az orvosi egyetemet és egy kórház onkológiai osztályán kezdi szolgálatát. Egy másik lány is, aki most Marosvásárhelyen jár az orvosi egyetemre, szintén a beteglátogatáskor kapta a hivatását. Soha nem tudhatjuk, hogyan és mikor szólít meg minket az Úr!

Mi jelenti a legnagyobb kihívást?

Az egyik nagy kihívás az új önkéntesek bevonása. Sajnos, a betegek száma nagy, így még több önkéntesre van szükség. Azok, akik megtapasztalták azt a sok kegyelmet, amivel találkoznak a beteglátogatás során, örömmel és szeretettel végzik ezt a szolgálatot. Mert nem csak mi adunk a betegeknek, hanem mi is nagyon sokat kapunk, ami segít hitünk és lelki életünk fejlődésben.
A másik nehézség – és ezt főként hozzátartozókkal való beszélgetésekben érzem – a betegeknek a szentségekhez való segítése, főként pedig a betegek szentségének való kiszolgáltatása esetén. A hozzátartozók ugyanis attól félnek, hogyha a beteg papot lát, megijed. Én még eddig nem találkoztam olyan beteggel, aki megijedt volna. Az atyák látogatása után a betegek még inkább ráhagyatkoznak Istenre.

Melyek a töltekezési forrásaid, mi segít megőrizni mosolyodat, belső derűdet?

A legfontosabb számomra a folyamatos istenkapcsolat az imában, a szentségekben, a szentmisében. Az a tudat, hogy Ő örök szeretettel szeret engem, úgy, ahogy vagyok, mindig örömmel tölt el. Hálás vagyok az életem minden pillanatáért! A családomért, a hivatásomért, az önkéntesekért, az atyákért, a munkatársaimért, akikkel együtt dolgozom a püspökségen, az egyházamért… Ez mind nagy ajándék és nagy kegyelem!

Nagyon kedvelem Gyökössy Endre református lelkész, pasztorálpszichológus gondolatait: „Egész-séges embernek lenni annyi, mint egyszerre és egyformán jó kapcsolatban lenni ‘fölfelé’, Istennel, befelé önmagammal és kifelé embertársaimmal és a természettel.” Nagy igazság ez.

Mi kapcsol ki téged leginkább?

Mostanában leginkább a csend. Ugyanakkor szeretek az udvarunkon végigsétálva imádkozni, amikor a madarak is csatlakoznak az imához. Szemlélni azt, hogy a természet semmit sem vesz észre ebből a mostani helyzetből, fejlődik, szépül, virágzik minden. Rendszeresen részt veszek az online szentmiséken, de az Oltáriszentség nagyon hiányzik! Szeretek zenét hallgatni is, és sokat olvasok.

Mit szeretnél leginkább átadni, közvetíteni a betegeknek, az ápolóknak, orvosoknak és a hozzátartozóknak? Hát azoknak, akiknek hála Istennek (még vagy épp most) nincs közük a kórházhoz?

„Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében” (2Kor 12,9) – olvassuk a Szentírásban. Ez az ígéret valósul meg mindig, ha Krisztus keresztjére tekintve, az Úr kegyelmére hagyatkozva viseljük a betegséget, nehézségeket, fájdalmakat, az élet megpróbáltatásait, a fizikai, lelki fáradtságot. Ugyanazt az utat járjuk mindannyian. Napról-napra együtt haladunk, erőben-erőtlenségben, örömben-nehézségben, betegek és egészségesek, orvosok, ápolók a kegyelem útján. Az Úr kegyelme az, ami megtart mindannyiunkat. Hagyatkozzunk rá!

Nagyon sokan imádkozunk hála Istennek ma a betegekért, hozzátartozókért ápolókért, orvosokért. Gyakrabban kellene ezt tennünk. Legyünk emberei egymásnak. A mai helyzet nem engedi, hogy tevőlegesen ott lehessünk a beteg testvéreink és a hozzátartozók mellett, de imádkozhatunk értük, felhívhatjuk őket telefonon, esetleg bevásárolhatunk nekik. Ugyanígy segíthetjük az orvosokat, ápolókat is!

Hogyan éled meg ezt az időszakot és miként alakítja szolgálatodat?

Ez most igen különleges helyzet. Ebben a hivatásban nagyon fontos a személyes jelenlét, egy biztató mosoly, egy érintés, a testtartásunk, hogy a beteg érezze, fontos, figyelnek rá. Nemcsak a verbális kommunikáció él ilyenkor, hanem a nonverbális is. A beteg is üzenetet küld nemcsak szavakkal, hanem gesztusokkal, arckifejezéssel. Ez most nagyon hiányzik!
Személyesen nem tudunk az önkéntesekkel sem találkozni, de rendszeresen beszélünk telefonon. Nekik is nagyon hiányzik a szolgálat!
Előfordul, hogy betegek vagy hozzátartozóik imát kérnek, rendszeresen imádkozunk velük és értük, az orvosokért, ápolókért. Telefonálnak azért is, hogy a szentségek kiszolgáltatását kérjék. Ilyenkor értesítem az atyákat és megkérem, látogassák meg a beteget a kórházban. Mindig megérdeklődöm előtte a kórházban, hogy az éppen aktuális helyzetben be lehet-e menni a kórháznak arra a bizonyos osztályára, és ha igen, milyen feltételek mellett. Erről értesítem mindig az illető atyát, és a kórházban is segítőkészek. Előfordult az is, hogy egy nagyon súlyos beteg felesége hívott fel telefonon, hogy ő már az imák szavait sem tudja mondani, annyira fáj neki látni a férje szenvedését. Akkor én mondtam az ima szavait ő pedig ismételte utánam, így imádkoztunk együtt. Minden kegyelem, ez is!
Nem tudom, meddig tart ez a helyzet, de hiszem, hogy Isten tervében minden benne van. Most, ebben a helyzetben is fel kell ismernünk, mit üzen számunkra az Úr. Fontos bátorítás az, amit a Szentírásban, Szent Pálnak a korintusiakhoz írt második levelében olvasunk: „Minden értetek történik, hogy minél bővebben áradjon a kegyelem, s mind többen adjanak hálát az Isten dicsőségére”. (2Kor 4,15)