van egy ház

0
311
• Fotó: A szerző felvétele

… Jézus éppen a templomban járt… (Jn 10,23)

Több épület is eszembe jut, ha templomokra gondolok. Az első leginkább a gyermekségem miatt lett fontos, és a harangláb miatt érdekes,mint valami büszke bástya tornyosult ott az Árpád-kori épület mellett. Most is megvan az orromban a szaga. Gyakran másztunk fel a harangok mellé, hogy körbenézzük magunknak a falut. Egyszer majdnem leszöktem a tetejéről, mert azzal biztattak a barátaim, hogy csak nyugodtan, mert meg van írva, hogy angyalaival majd megtart engem az Úr, és kézen fogva még repülni is megtanít. Hát, nem szöktem le. Derengett valami, hogy ez tényleg meg van írva, de rémlett az is, hogy talán ezt mégis másként kellene érteni. Ez volt az első olyan helyzet, amikor a hitem miatt váltam nevetségessé. Nem tudhattam akkor még, hogy a hitnek és a tetteknek, a bizalomnak és tudásnak ez az elemi disszonanciája és recsegése nem csak egy pillanatnyi sátáni kacaj, amit a barátaim akkor felerősítettek, hanem a tanítványság örökös része. Nem hasadt még akkor bennem ketté a világ, csak reccsent egyet, hogy majd csak később hulljon szilánkjaira szét, ha már el tudom viselni ezt a töredezettséget, és azt a gondolatot is, hogy soha nem fogom már tudni összerakni azt, ami így szétesett, de nem is kell. Emellett a harangláb mellett álltam akkor is, amikor a nagyapánk halálhírét hozták. Anyánk nem volt otthon. Üzenni kellett neki valahogy, hogy jöjjön haza, jöjjön haza sírni.

Mindig az életem része volt a templom. A kántor mellett nőttem fel. Anyánk volt a kántor. Volt egy kis székem az orgona mellett, ahol nagyokat aludtam, ahogy csak egy gyermek tud aludni, ha biztonságban van. Szeretném most is úgy aludni az igazak álmát mint egy gyermek, miközben anyánk a zsoltárokhoz játssza a dallamot. Alig voltam több mint négy éves, amikor otthagytuk ezt a falut, és ezzel továbbhasadt bennem a kerek világ. Szétszakadt bennem az otthon, a templom fölötti hegy, ami ugyanúgy az életem része volt mint a harangláb, vagy mint a rózsák a templom körül, amit az apánk ültetett. Évekig tudtam haragudni ezért.

A második templom tulajdonképpen csak egy ház volt. Olyan volt mint bármelyik másik azon a házsoron. Kívülről semmi nem mutatta, hogy Istent tisztelni gyűlnek benne össze a népek. Csak aki betért láthatta, hogy a szobák között a falakat kiütötték, és az egyszerű ház lényegében egy óriási nagy szoba székekkel és úrasztalával és szószékkel. Amikor beköltöztünk a városba abból a haranglábas faluból, és még nem volt hol laknunk, néhány hétig ebben a házban éltünk. Ott aludtam a szószékkel szemben egy kis zugban egy kihúzható kanapén, a templom egyik sarkában mint Sámuel. Akkoriban még úgy szólt hozzám az Úr, mint ahogy gyermekéhez szokott az apja, ismerősen és határozottan. Idővel aztán tornya is lett ennek a háznak, és a hátsó falát is ki kellett ütni, hogy férjen a nép. Jöttek, pedig nem volt szabad. Ott voltam később akkor is, amikor téglákra szedtük ezt a házat, hogy helyébe épüljön most már igazi templom, nagy toronnyal, faragott szószékkel, orgonával, karzattal, csillárral, ha már az állam is engedi. Úgy szakadtam el ettől a templomtól, mint aki kamaszkorában kinövi a ruhát. Nem volt időm elbúcsúzni, kicsit szégyelltem is, kicsit féltem, hogy ez is hozzám nő, mint az a másik a haranglábbal.

Egyetemi éveim alatt egyik templomhoz sem kerültem közel. Csak épület maradt mind. Az impozáns Szent Mihály is, ahova hajnalonként nagy ritkán elcsendesedni betértem, vagy a Farkas utcai, ahova még a nagyapáim is jártak egykor, de még a szászfenesi kicsi templom is csak egy villanás maradt, egy hajnali mise, amin csak négyen vettünk részt, egy idős hajlott hátú öregasszony, a barátom és én, és a pap persze, aki, mintha csakis nekünk celebrálta volna akkor azt a misét egy hosszú éjszakai beszélgetés záróakkordjaként. A teológia díszterme sem vált az otthonunkká, pedig a második gyermekünket már itt kereszteltük, mégis idegen maradt és komor és szigorú, csak az istentisztelet alatt szunyókáló tanárok fejbiccentése jelezte, hogy az öltönyök mögött azért még szuszog az élet, mégis fájdalmas volt, hogy mennyire határozottan nem akart gyülekezet lenni. A Kakasos templomban is csak látogatók maradtunk, bár sokszor betértünk oda felfrissülni, és sok jót adott, ahogy a monostori is, ahova már a lányunkat vittük vallásórákra.

Végül frissen végzett lelkészként a felső-nyárádmenti Bekecs alatt találtunk otthonra megint. Márkod és Kendő. Két templom, két gyülekezet. Itt lettünk szerelmesek megint. Talán éppen ez segített abban, hogy megint ragaszkodni tudjuk, mert csak a szerelmes ember felejti el, hogy mennyi kockázattal jár a ragaszkodás. Minden darabkájával otthonunkká vált ez a két templom, arca lett az épületnek, mert eleven emberek hangja recsegett benne, mert ismerőssé vált a szuszogásuk, a szemük is ahogy néz, ahogy egész testükkel keresik az Isten hangját. Itt mondtam ki először, az úrasztalánál állva, hogy Krisztus teste énérettem is megtöretett – az idős Gyula bácsi itt tanított meg rá, hogy ezt náluk felé így illik mondani még a papnak is. Megnőtt a családunk. Ott járt-kelt közöttünk és bennünk az Úr.

És most itt vagyok. Templom nélküli lelkész. Valahogy hinni tudom, hogy az együtt imádkozók lelkéből csodálatos csarnok épül. Udvarunkról látszik a templom, ide hallatszik a harang hangja, mégis a szobánk lett egy ideje a hely, ahova összekuporodunk Istent dicsőíteni. Egyre kisebb helyen elfér már az Isten, miközben semmit sem veszít a jelentőségéből. Reméljük, még mielőtt ennek az életnek vége szakad, egészen otthonosan mozog majd bennünk, és mi is érezni fogjuk, hogy az Őt keresők őszinte dicséretével tágas templommá szélesíti ki még a legkisebbek szívét is.

Dávid István (kolozsvári FIKE és református egyetemi lelkész)