Maradjunk és legyünk lelkipásztorok

0
1157

A jézusi közösség építését látja a legfontosabb lelkipásztori feladatának, azt, „hogy az emberek ismerjék meg Jézust, mélyüljenek el a vele való kapcsolatban, és próbálják megélni egymás között azt, amire ő tanított bennünket.” Élő és összetartó közösséggel találkozik az, aki megfordul a gondjaira bízott plébánián. A templomajtót – békeidőben – minden reggel hatkor nyitja, hisz ekkor már gyülekeznek a kitartó, különböző nemzetiségű imádkozók. A temesvár-józsefvárosi templom plébánosával, egyházmegyei pasztorális helynökkel, Szilvágyi Zsolttal beszélgettünk.

Ha a hivatásod útját egy térképre fel lehetne rajzolni, melyek lennének ezen a legfontosabb állomáshelyek, a legkiemelkedőbb mérföldkövek: helyek és legmeghatározóbb személyek?

2001-ben szenteltek pappá. Mivel Roos Márton püspöknek a szentelés idején Rómában kellett lennie, Tamás József gyulafehérvári segédpüspök szentelt pappá. Az egykori spiri atyámat nagyon tisztelem, így örültem, hogy az ő kézfeltétele által részesültem a papság szentségében. Papszentelés után püspöki titkár és egyházmegyei ifjúsági lelkész lettem. Ez a társítás számomra jó volt. Igazából mindig lelkipásztor akartam lenni. Az ifjúsági lelkészség így nagy lelkipásztori teret biztosított számomra. A püspökségen töltött évekért is hálás vagyok. Sokat tanulhattam ott. Főleg abban segített, hogy megismerjem az egyházmegyét, és megtanuljam az egyházmegyét a maga egységében látni. Három év után, megtartva az egyházmegyei ifjúsági lelkészséget átkerültem a temesvári Gerhardinum katolikus líceumba. Ott voltam spirituális, hitoktató és egyben a Temesvári Magyar Egyetemista Közösség lelkésze. Ez volt az az időszak, amikor száz százalékban ifjúsági lelkipásztorkodás végeztem. Különös ajándékként fogtam fel ezt az időszakot. 2009-ben egy évre újra visszakerültem a püspökségre. 2010. óta temesvár-józsefvárosi plébános vagyok. Szeretetre méltó emberek tartoznak plébániai közösségünkhöz. Szívesen vagyok közöttük lelkipásztor. 2018 óta pasztorális helynök vagyok. Ezen belül is munkatársaimmal különös módon a családpasztorációért és a világi hívek képzéséért felelek. Minden feladatomat igyekeztem lelkipásztorként megélni, eltekintve attól, hogy egy irodában kellett aktákat iktatni, fiatalokkal foglalkozni, plébániaházat építeni vagy éppen egyházmegyei programot szervezni. Sokat tanultam minden elöljárómtól: Roos Márton püspökömtől, Böcskei László püspöktől, aki annak idején temesvári általános helynök volt, Szabó Péter atyától, aki annak idején a Gerhardinum igazgatója volt. Köszönöm Pál József Csaba püspökömnek, hogy közeli munkatársává fogadott. Vele már korábban együtt dolgoztam, főleg a családpasztorációban.

Sok éven keresztül voltál egyházmegyei ifjúsági lelkész, mit kaptál, tanultál ezekben az időkben a fiataloktól?

Hét évig voltam egyházmegyei ifjúsági lelkész. Nagyon meghatározó időszaka marad ez az életemnek. Kispapként nem gondoltam volna, hogy a fiatalok között könnyű lesz nekem dolgozni. De személyesen átéltem, hogy Isten, ha valamivel megbíz, erőt és lehetőséget is ad hozzá. Én azt abban az időben valóban megtapasztaltam. Korban jóformán csak néhány évvel voltam idősebb a fiataloknál, akiket rám bíztak. Lelkipásztori tapasztalatom szinte semmi nem volt, főleg az elején. Amit próbáltam megtenni, hogy sok időt töltöttem közöttük. Talán azóta se töltöttem annyi időt lelki beszélgetéssel, mint akkor. Ilyenkor sokat hallgattam, keveset kérdeztem és inkább bátorítottam őket, mint tanácsot adtam. Próbáltam őket szeretettel elfogadni, és nem utolsósorban naponta imádkoztam értük. Közöttük értettem meg, hogy milyen fontos időt tölteni a ránk bízottakkal, inkább kísérni őket, mint vezetni akarni őket, és egyben nyitottnak lenni irányukban. De az is világos volt, hogy a lelkipásztorkodás nem az én művem. Rendkívül fontos az imaháttér és az, hogy a ránk bízottak lehetőleg minél közelebb kerüljenek Istenhez. Isten a lelkipásztorkodásunk és életünk alapja. A lelkipásztorkodás végső soron az ő műve.

A papi jelmondatodat hogyan tudod a jelenre értelmezni, vonatkoztatni?

Papi jelmondatom a Korintusiakhoz írt első levélből való: „Hűséges az Isten.” (1Kor 1,9). Szent Pál apostolnak e kijelentése már kispap koromban sok erőt adott. Bármilyen nehézséggel szembesültem kispapi éveim alatt, valahogy a szívem mélyén volt bennem egy bizonyosság, hogy a hivatásom Isten ajándéka. Vagyis ezt a hivatást nem magamnak kerestem. Ez mindig megnyugtatott, hogy aki meghívott, erőt is fog adni. Ez pedig így is volt. Papként is igyekszek újra és újra ahhoz a bizonyossághoz visszatalálni, hogy Isten gondoskodik, mert Isten hűséges. Ma inkább lelkipásztori kérdések foglalkoztatnak, amelyekre nem mindig tudom a választ. Ha nyugtalanság, reménytelenség és stressz uralkodik el rajtam, számomra mindez egy jel: eltávolodtam Istentől és a saját erőmből akarok lelkipásztorkodni. A papi mottóm egyben hivatásom egyik célját mutatta meg számomra, hogy lehetőségem szerint segítsek az embereknek, hogy élő kapcsolatban legyenek Istennel és bízzanak az ő hűségében. Később, a papi évek folyamán ez egyértelmű lett számomra, hogy nagyon sok emberi probléma gyökere a gondviselő Istenbe vetett bizalom hiányából fakad. Tizenkilenc év telik el az idén a primiciámtól. Ma még határozottabban hangsúlyoznám: Hűséges az Isten.

Az Újraépítve – egy katolikus plébánia története című könyv borítóján áll ez a mondat: „Aki szereti a plébániáját, feltétlenül olvassa el”, és tudom, te elolvastad. Hogyan hatott ennek a könyvnek a szelleme a temesvár-józsefvárosi plébániára, és kinek, kiknek ajánlanád?

Az Újraépítve című könyvet valóban nagy érdeklődéssel olvastam. De ugyanilyen jónak tartom James Mallon Egyház-felújítás című könyvét is. Mindkettő fő mondanivalója nagyon hasonló. Keresztény hivatásunk lényege, hogy tanítványok legyünk, Jézus tanítványai. Ez egyértelmű Jézus megbízásából: „Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet!” (vö. Mt 28,19). A tanítványság sokkal többet jelent a passzív kereszténynél, aki jobb esetben „fogyasztani” jön a közösségbe. A tanítvány szívét megérintette és alakítja Jézus örömhíre, kész az állandó növekedésre, kész a szolgálatra és a misszióra.

Hogyan hatott ennek a könyvnek a szelleme a plébániánkra? Többször beszéltem a könyvben leírtakról a közösségünknek, még ha nem is mindig említettem ezeket a könyveket. Számomra egyik kézzelfogható jele annak, hogy a híveinket is megérintette a tanítványság utáni vágy, hogy amikor az idén februárban megkezdtük egyházmegyei szinten a felnőtt keresztények képzését, a plébániánkról 18 többnyire fiatalabb személy jelentkezett erre a képzésre. Emberek, akik jobban meg szeretnék ismerni Istent, és a közösségükben szolgálni szeretnének.

Én is csak ezt mondhatom: Aki szereti plébániáját, feltétlenül olvassa el ezeket a könyveket!

Egy előző interjúban, a plébánia bemutatása alkalmával már elmondtad, hogy nagyon sok az idős, egyedül maradt hívetek. Ezekben az időkben hogyan tudjátok tartani velük a kapcsolatot, hogyan működik feléjük a lelkipásztorkodás?

Elég nagyszámú idős tartozik plébániánkhoz. Legtöbbjük gyermeke külföldön él. Amikor a gyermekek a jobb megélhetés reményében új országot kerestek maguknak, a szüleik még jó erőben voltak. Időközben azonban legtöbben egyedül maradtak és egészségileg megtörtek. Nagyon hálás vagyok a Máltai Szeretetszolgálat és a Caritas szolgálatának. Főleg nekik köszönhető, hogy az idősek, ha igénylik, naponta ételhez jutnak, és hetente egy személy segít nekik a legszükségesebb háztartásbeli feladatok ellátásában. Ez egy óriási szolgálat! Plébániaközösségként is igyekszünk rájuk figyelni. Több mint hatvan beteget látogatunk rendszeresen. A nagyobb ünnepek előtt a hívek adományából tartós élelmiszercsomagot készítünk számukra. Ebben a nőszövetségünk és a plébániai önkéntesek segítenek. Mindemellett azt tapasztalom, hogy az időseknek rendkívül fontos, hogy tudják, a közösségük nem felejtette el őket. Sokszor a látogatás többet ér nekik, mint a csomag, amit kapnak. Szerintem a magány korunk egyik legnagyobb keresztje. Most, a járvány idején sajnos nem látogathatjuk időseinket. Elhatároztam viszont a járvány elején, hogy ameddig ez a rendkívüli helyzet tart, naponta legalább egy idősünket telefonon felhívok. Nekem ez egyáltalán nem jelent nagy erőfeszítést, nekik pedig, úgy veszem észre, sokat jelent. A járvány idején naponta közvetítjük a szentmiséket. Naponta prédikálunk is. Úgy látjuk, most ez az a lelki szolgálat, amit közvetlenül végezhetünk híveink érdekében. Örömömre szolgál, hogy nagyon sok idős ember jártasabb az internet világában, mint ahogy gondoltuk. Egy időben különböző helyen vagyunk, de az ima, főleg a szentmise, mélyen összeköt bennünket. Ez valami csodálatos.

Majdnem húsz év tapasztalattal a hátad mögött, papként, plébánosként mit tartasz a legfontosabb feladatodnak?

A kérdést én is többször felteszem magamnak: Mi a pap elsődleges feladata? Mi az én elsődleges feladatom? Tényleg azt teszem, amit Isten akar? Nekem jót tesz, ha időnként elgondolkozok ezeken a kérdéseken, s köszönöm, hogy te is feltetted nekem.

Ezekre a kérdésekre bennem ez a válasz szokott megvilágosodni: a jézusi közösség építését látom a legfontosabb lelkipásztori feladatomnak. Hogy az emberek ismerjék meg Jézust, mélyüljenek el a vele való kapcsolatban, és próbálják megélni egymás között azt, amire ő tanított bennünket. Úgy látom, hogy bármit teszek, ezt a célt kellene minden munkám szolgálja. Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy úgy tartják, az a jó, ha a pap egy kicsit menedzser, építésvezető és informatikus is. Ha valakinek erre van tehetsége, persze jó, ha az Isten országának építésére kamatoztatja ezt. De mindezek előtt maradjunk és legyünk lelkipásztorok. Erre nagyon nagy szükség van. Én ebben látom papi identitásomat.

A térképhez visszatérve, melyek azok a helyek, ahol megpihensz és töltekezel, ahova rendszeresen vagy gyakran visszajársz?

Nem annyira a fizikai visszatérés egy adott helyre ad nekem erőt. Jelenleg ez az erőt adó hely számomra a temesvár-józsefvárosi plébániatemplom.

Az viszont különösen nagy öröm számomra, ha egykori fiataljainkkal találkozom. Többen közülük most a családos csoportokban tevékenykednek, de vannak, akik ma papként vagy szerzetesként élik hivatásukat. Ad egy csendes örömet, hogy életünk egy szakaszában együtt járhattuk a hit útját.

Mivel „biztatott” legutóbb a jó Isten?

A járvány egy új időszakasz elé állította életemet és működésemet is. Ezzel, gondolom, így van mindenki. Bevallom, egy kicsit nehezen találtam a helyemet ebben az új valóságban. Újra szembesültem azzal, hogy nem mozgok elég jól az internet világában. Nehezemre esik a virtuális kapcsolattartás a csoportokkal. Elég tehetetlennek éreztem magam, ez pedig zavart. Ez még a nagyböjti időszakban volt, amikor naponta Jézus búcsúbeszédéből olvastuk a napi evangéliumot. Így tudatosult bennem újra, hogy Jézusnak nem tervei voltak, hanem csak egy nagy terve: megtenni az Atya akaratát. Ez akkor, úgy éreztem, nekem is szól. Van, ami nyugtalanít, van, ami zavar, újra korlátaimba ütközöm. Pedig semmi más nem fontos, mint valahogy megérteni és igent mondani Isten akaratára. Számomra ez azóta is nagyon biztató. Így próbálom megélni ezt a járvány-időszakot, lehetőségeivel és akadályaival. Így készülők arra az időre is, amikor újra szemtől szemben együtt lehetünk közösségeinkben.