Ez is találkozás a Feltámadottal

0
706

Emberekkel  beszélgetve és magamba nézve, újra meg újra tudatosul: igen, együtt vagyunk ebben a helyzetben, és mégis annyira különbözik a helyzetünk. A húsvéti misztérium ünneplése erre különösen is rávilágított. Talán a nagyhét hangulatában még inkább egymásra csengtek az élményeink, hisz legtöbben valamiképp átéreztük  Krisztus szenvedését, ki azért, mert figyelmesebben élhette meg a nagyhetet, ki meg azért, mert jelen életeseményei a szenvedésről, félelemről, veszteségről, talán álmai romba dőléséről szólnak… Majd a jött a húsvét… ünnepeltünk, ki így, ki úgy. Próbáltunk ráhangolódni, megteremteni az ünnep  hangulatát… Láttam, hogy még online locsolkodás is volt…

Aztán elmúlt húsvét vasárnapja, sőt, a nyolcada is. Ennyi lett volna? Vagy él bennünk tovább a feltámadás csendes öröme, az Életnek a halál fölötti győzelméből fakadó élő remény? Mi van akkor, ha a lelkünkben esetleg még, vagy újra nagycsütörtöki lelki tusakodás, nagypénteki szenvedés vagy nagyszombati üresség van, mert ott van a szeretteinkért való aggódás, mert esetleg orvosként, ápolóként a halállal kell megvívni a harcot nap mint nap, vagy gyász, esetleg létbizonytalanság tört valakire, vagy… és itt még számos, személyes ok sorakozhatna itt…

Igen, tudom, a feltámadást nem a naptárok szabályozzák -egyikük sem. Az a kegyelem időszámításában történik mindannyiunk számára egyénileg. És valamiképp a harmadnap számomra a Szentháromság napjává vált – harmadnapra történik a feltámadás: aznap, amikor a Szentháromság bölcs és végtelen szeretete megértnek látja az időt számomra, számodra, Ön számára kedves Olvasó. Addig meg hűségesen kísér a szenvedő Isten. Ezt vallottam eddig, és ez ad erő most is, nehezebb pillanatokban -nekem és talán némelyeknek azok közül is, akiket kísérek.

Ma viszont egy új felismerés társult ehhez. A kis, lelkigyakorlatos ház kápolnájában, ahol most tartózkodom, kedvenc húsvéti ikonom van, amely Jézusnak az alvilágba való alászállását ábrázolja. Felmerült bennem, hogy így, húsvét második hetében talán már lecserélhetném azt egy más képre, szimbólumra. De valami ott, a lelkem mélyén nem engedte. Nem tudtam, miért, de azt éreztem, szükségem van még rá, akkor is, ha nem róla elmélkedem… Aztán hirtelen feltárulkozott a magyarázat: a Feltámadottal való találkozáshoz nem kell feltétlenül nekem, nekünk is talpon lenni, netán kitárt karokkal Allejuját zengeni. Ő oda jön értem, értünk, ahol éppen vagyunk fizikailag, de lelkileg is. Ha az alvilágban, mint az ikon Ádámja és Évája, akkor oda. És, ha nincs erőnk felállni köszönteni őt, akkor ő emel ki onnan – ismét saját idejében, addig pedig megengedhetem magamnak akár a tehetetlenség érzését is… Évek óta nagyon sokat jelent számomra a magyarázat, hogy Krisztus ezeken az ikonokon azért fogja Ádám (és bizonyos változatokon Éva) csuklóját, mert a teljesen tehetetlen, erőtlen embert hiába fogjuk kézen, úgy nem emelhető fel, de csuklótól igen.

Ez is húsvét, ez is a találkozás a Feltámadottal… De még mennyire az…