Karanténablak

0
626
• Fotó: A szerző felvétele

A tegnap ablakot pucoltunk a tetőtérben. Egy külön szertartása van ennek itt Szentpéteren, különösen, amikor ezek a Velux-tetőablakok kerülnek sorra. Tiszta tornaóra akrobatikus beütéssel, karnyújtással, lendületesen. Ott állsz a kétágú létra legfelső fokán az ablakkeretbe kapaszkodva, szemedbe tűz a nap, kezedben nedves rongy, tisztítószer. Igyekezni kell minden művelettel, mert a szer gyorsan rászárad az üvegre ilyenkor. Reménykedsz, hogy sikerül elsőre, de ott még maradt valami (mindig marad) a sarokban. Lemászol, nézed, vissza, még egyszer, most talán jó, elég. A folyamat végkövetkeztetése lassan három éve mindig így foglalható össze: kell(ene) egy csak egyetlen fokkal magasabb létra. Na, de legközelebb felkészülünk, bevásárolunk létrából, olyat, ami jól elfér, mégis elég magas és elég stabil. Most jól van ez így, végre tiszták a tetőablakok és ez a lényeg. Árnyékoló le, jöhet a nyár.

Hogy milyen praktikusak ezek az ablakok… Ki gondolta volna? – mert hát ugye a tető síkjába illeszkednek, több fényt engednek be, hadd ne folytassam. Egy baj van velük a tisztításukon túl, hogy ha csak ilyen ablakokra kellene szorítkoznunk, olyan érzésünk lenne, hogy egy börtönben élünk, ahonnan csak az eget kémlelhetjük. Nyomasztó lenne, kivált így karanténban. No, de a jó Istennek és a tervezőinknek hála, vannak becsületes, méretes álló ablakaink is, amelyeket szintén tisztítani kell. Olyanunk is akad, amelyhez külön történet fűződik.

Sok-sok évvel ezelőtt betévedtem a jezsuiták budapesti Montserrat-házának kápolnájába. Amint beléptem a kis kápolna hangulata annyira megindított, hogy az Úrral való időtöltés szándékával lekuporodtam az egyik imazsámolyra. A kápolna berendezését nem tudnám felidézni, inkább egyszerűségéből és hangulatából rémlik valami, de arra most is tisztán emlékszem, hogy amint fölnéztem a mennyezetre, az egyik ilyen tetőtéri ablakon át az esti fényben megvilágított Jézus Szíve-templom tornyát pillantottam meg. Tulajdonképpen nem láttam mást, csak a keresztet. Ahogy így megakadt a tekintetem ezen a neogótikus faragványon, a lelkem is lehorgonyzott és mély békesség töltött el. A lelki vigasznak egy olyan formája, ami ritka kegyelem. Hazatérve elmeséltem ezt az élményemet fiatal építész barátomnak, aki akkor valahol tanulmányai vége felé járhatott. Aztán eltelt pár esztendő és amikor az akkorra már diplomás műépítész a plébánia tetőterének beépítési terveit átküldte nekem, kiderült, hogy ennek az elmesélt élményemnek fontos szerepe lett a tervek koncepciójában. A szobám ablakát ugyanis úgy tervezte meg, hogy ha majd eléje térdelek egy sámlira, akkor pont a templomunk tornyát szemlélhetem. Be is rajzolta nekem szépen a sámli helyét nagy körültekintéssel és alázattal. Mindezek ellenére az elején súlyos meccseket vívtunk, hogy valóban szükség van-e erre a tető síkjából kitüremkedő, álló ablakra…

A legtöbben, akik látták a terveket – sőt a megvalósítás után is sokan – csóválták a fejüket, hogy azt meg oda minek kellett. Az biztos, hogy én nem csak megbékéltem vele, de belakva a tetőteret mára már nem csak értem, de érzem is a jelentőségét. Mármint azt, hogy – ahogyan ők, építészek mondják – ezen az ablakon keresztül „kommunikál” a tetőterünk a templommal, még akkor is, ha a legtöbb esetben nem oda térdelek le imádkozni.

A napokban az evangéliumokból a Nikodémus „értetlenkedéseiről”, megérteni akarásáról szóló részt olvastuk, az olvasmányból pedig azt, hogy a hívek sokaságának egy volt a szíve, lelke. Az ablakokkal való ismételt „találkozásom” által és az egykori emlékek felidézésében kicsit közelebb kerültem a húsvéti misztériumhoz és az újjászületéshez. Hogy ebben az újjászületésben az ég és a föld, a megértés, a tisztánlátás és a jó cselekedetek kerülnek közelebb egymáshoz bennünk. Miközben az égre néző ablakainkat tisztogatjuk, meg kellene tisztítani azokat is, amelyeken keresztül az „utcára”, a másik emberre tekintünk. Sőt, hogy ennek a kettőnek valahogy egyszerre kellene történnie.

A vége csak az lesz, hogy már nem lesz szükség ablakokra, se égre, se utcára nézőkre, de addig pucolni kell rendszeresen, nagy következetességgel.

Takó István (kolozsvári egyetemi lelkész, plébános)