Jó csapat otthon, a munkában, a közösségben

0
791
• Fotó: Dotterer-Kiszely Anikó

Csupán egy tekintetváltás is közös emlékeket elevenít fel olykor. Ez történt egy februári, temesvári könyvbemutatón is, ahol örömünkre felbukkant az Aradon élő Marossy-Holcz házaspár is. Azóta gondolkodom azon, érdemes lenne elbeszélgetni velük „emberközeliül” is. És íme, ez a különös helyzet elhozta ennek is az idejét – online, persze… Beát 2001 februárjában Marosvásárhelyen ismertem meg, és általa Leventét kicsit később, ugyanott…

Mindenekelőtt arra kérlek, mutassátok be gyerekeiteket!

Elsőszülött lányunk Gyopár, aki március 2-án töltötte a 13. életévét. Csongor június 22-én lesz 11 éves. Ilka pedig április 2-án lett 6 éves. A kettes szám elkísér minket. Május 20-án ünnepeljük a 14. házassági évfordulónkat.

Marosvásárhelyen ismerkedtetek meg… Mesélnétek kicsit arról az időszakról? Mi volt meghatározó számotokra egyénileg és kapcsolatilag? Mit tanultatok? Miről álmodtatok?

Bea: Harmadéves fogorvostan hallgató voltam, amikor 2002 tavaszán megismerkedtem Levivel. Én akkor a segítőnővérek házában működő bentlakásban laktam, másik három egyetemista lánnyal. Nagyon szép időszak volt, most is szívesen emlékezem vissza azokra az évekre. A kedd esti szentmisék, amelyeket Bara Laci tartott a kápolnában, utána pedig a zsíroskenyeres vacsorák és a nővérekkel folytatott beszélgetések a legszebb emlékeimhez tartoznak. De én már akkor is gyermekekről álmodoztam…

Levente: Én már két éve dolgoztam fogtechnikusként, amikor megismerkedtünk, és arra gondoltam , milyen „jó csapat” leszünk majd. Bea egyre jobban megtetszett, és udvarolni kezdtem neki. Egyre több jó tulajdonságát fedeztem fel. Láttam, hogy nagyon szeret játszani a gyermekekkel, szeret kirándulni és jól tud főzni. Amint teltek az évek, egyre felszabadultabbnak és teljesebbnek éreztem magam vele. Államvizsgája előtt, egy napsütéses szeptemberi napon megkértem a kezét. Esküvőnk a következő év májusában volt Marosvásárhelyen.

Aztán Aradra költöztetek. Miért éppen oda? Hogyan kezdődött a „nagybetűs Élet”?

Bea: 2005-ben végeztem. Már akkor is igen sok fogorvos volt Marosvásárhelyen, és úgy éreztem, hogy Aradon nagyobb szükség van rám magyar fogorvosként. Arad a szülővárosom, és a rendelőbe, ahova szakmai gyakorlatra jártam, szeretettel vártak és alkalmaztak.

Levente: Akkoriban kerestek Aradon fogtechnikust egy nagyobb laborban, és sikerült ott elhelyezkedni. Így kezdődött a nagybetűs életünk.

Megvalósult Levente álma, hogy szakmailag is „jó csapat” legyetek együtt?

Igen. Együtt dolgozunk, a munkák a rendelőből a laborba mennek…

Közösséget is kerestetek, illetve kiépítettek. Miben is áll ez a missziótok?

Bea: A közösség utáni vágy gyermekkorom óta élt bennem. Marosvásárhelyen rendszeresen jártam az egyetemi lelkészség programjaira, és miután megismerkedtünk, Levi is jött velem. Aradon sajnos nem találtunk olyan közösséget, ahova bekapcsolódtunk volna, ezért évente kétszer-háromszor elmentünk az erdélyi egyházmegye családpasztorációs rendezvényeire. Amíg két gyermekünk volt, nem jelentett gondot az utazás, amikor aztán 2014-ben megszületett Ilka, megtapasztaltuk, milyen az, amikor a gyermek nem bírja az autózást…

2016-ban Tari M. Böbe nővér Családakadémiára hívott minket. Két évet tartott a képzés, amelyet három nagyváradi és négy temesvári egyházmegyés család végzett el. Az első év a férj-feleség kapcsolat elmélyítéséről, a magunk és egymás jobb megismeréséről szólt. A második évben retorikát tanultunk a Varga házaspártól, hogy amennyiben küldetésünknek érezzük, mi is előadásokat tarthassunk. Mivel mi nem vagyunk a szavak emberei, úgy éreztük, ez nem nekünk szól.

2019-ben egy közösségi oldalt olvasva rádöbbentem, hogy sok szülő szeretné, ha gyermeke már óvodáskortól hitoktatásban részesülne. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy Aradon is lehetne ovis mise. Hiticaş Valentin-Macedon atyát a családakadémiás képzés alatt ismertük meg jobban, és tudtuk, hogy neki „specialitása” az ovis mise, melyben Petike beszél a gyermekekhez. Tavaly virágvasárnap vigíliáján volt az első ovis mise, és azóta havonta találkozunk. A legkisebb gyermekekhez és kisiskolásokhoz szól, de persze a szülők is kapnak „valamit”. A mi szerepünk a hittanterem előkészítése és a szülők értesítése. A Dotterer-Kiszely és Piklor családakadémiás családok aktív segítőink, akikkel együtt a temesvári egyházmegye családpasztorációs munkatársai vagyunk. Mindig is azt vallottam, hogy nem csak kenyérrel él az ember…

Levente: Bea által ismerkedtem meg közelebbről a katolikus vallással, mivel én unitárius vagyok. A családakadémiás képzés alatt hallottunk először Joseph Kentenich atya tanításairól és Uzsalyné Pécsi Rita gyermeknevelési kutatásairól, amelyek sokat segítettek hétköznapjainkban.

• Fotó: Florin Ciurea

Hogyan élitek meg az ökumenizmust a családban?

A kölcsönös tisztelet és a másikra való odafigyelés fontos szerepet kap életünkben. Jelen vagyunk egymás szertartásain. Unitárius istentisztelet csak havonta van, így azon ritkábban vehetünk részt. 

Megható volt, ahogyan legutóbbi találkozásunkkor a többgenerációs együttlakásotokról meséltetek. Hogyan is néz ez ki nálatok? Melyek az ajándékai és kihívásai?

Levente: Négygenerációs együttlakásról beszélünk: dédi, nagyi, mi és a három gyermek. A gyermekek sok mindent megtapasztalhatnak, mint például az alkalmazkodóképességet, ami olykor igen nagy kihívás…

Bea: Ezeket a kérdéseket tesszük fel magunknak mi is… nehéz mondani bármit is, érdemleges választ utólag tudunk majd adni. Azt viszont valóban látjuk, hogy a gyermekek megtanulják, mit jelent az odafigyelés, a gondoskodás és a türelem gyakorlása.

Hogyan egyeztetitek a családi, szakmai, közösségi elkötelezettségeiteket a szabadidőre, töltekezésre való vággyal? Melyek legfontosabb erőforrásaitok személyesen, családilag?

Bea: Fontosnak tartjuk a pihenést, a szemlélődést, a megfigyelést. Nem csak a hit ápolására fordítunk hangsúlyt, hanem rendszeresen járunk színházba és kulturális eseményeken is részt veszünk.

Levente: Számomra a kerékpározás a természetben is egyfajta erőforrást jelent.

Múltkor beutaztatok könyvbemutatóra Temesvárra. Úgy tűnik, az ilyesmi nem megy kivételszámba nálatok…

Temesvár közel van, és mi évente többször is megyünk Szilvágyi Zsolt atya plébániájára különböző programokra vagy a szervezésben segíteni. Szilvágyi Zsolt nagyon lelkes pap, közel áll a szívünkhöz, egyházmegyénk családpasztorációs lelkésze.

Hogyan élitek meg most ezt a rendkívüli időszakot?       

Levente: Elég nehezen, mert sohasem volt még ilyen. Mivel aktív életet élünk, most nehéz leállni. Meg kell tanulnunk elfogadni úgy, ahogy van, és megtenni mindent az egészségért és a közösségért. Szerencsénk van, hogy családi házban élünk, van egy kis kertünk, és így mindig van mit tenni.

Bea: Én úgy érzem, hogy „aranykalitkába” zárt a sors minket. Én a katonai rendelet értelmében nem dolgozhatom, Levi pedig ebből kifolyólag munka nélkül maradt. Megpróbálunk most csak a jó dolgokra fókuszálni. Örülünk egymásnak, hiszen ilyen hosszú időt egyhuzamban még nem töltöttünk együtt. Örülünk gyermekeinknek, hogy segíthetünk nekik online-sulis életszakaszukban. Olyan jó most lecsöndesedni, befelé fordulni és rendet rakni „kívül-belül”.

Én általában haragszom „a kütyükre”, de el kell ismernem, most jó, hogy vannak.

Hogyan szoktátok ünnepelni a húsvétot? Miként alakul ez idén?

A húsvétot a családban szoktuk ünnepelni és ez idén is így lesz, de most nem tudjuk meglátogatni Levi szüleit úgy, ahogy szoktuk. Furcsa lesz az is, hogy nem megyünk templomba… beülünk egy szobába, és a telefonról a tévére tükrözzük a szertartást. Megpróbálunk majd bekapcsolódni. Remélem, jobban sikerül majd, mint az utóbbi hetekben… nagyon rideg ez számomra, ezért inkább becsukott szemmel hallgatom a szertartást.

Ha valamelyikőtöknek kedve van, folytassa a mondatot: „Még azt szeretnénk elmondani, hogy…”

Bea: Philip Yancey Hol van Isten, amikor fáj? című könyvéből szeretném idézni Joe Bayly bölcs ember mondatát: „A sötétben se felejtsd el, amit a világosságban megtanultál!” Ez az időszak sötétséget is hoz vagy hozott mindannyiunk életünkbe, de ne feledjük el, hogy lesz még világosság, és nagypéntek után mindig a húsvét köszönt ránk!

Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap április 12-ei (digitális) számában.