A gondozók is beköltöztek a gondozottak mellé

Testileg-lelkileg bírni kell a strapát

0
1641
Idős és fiatal az intézményvezető irodájában, az ő laptopján keresztül ismerkedik.

Maguk mögött hagyva a családot, feleséget, férjet, gyermekeket, szülőket, nagyszombaton kellett beköltözzenek két hétre az elhelyező központok, öregotthonok, fogyatékkal élő személyeket gondozó központok alkalmazottai. A 8-as számú katonai rendelet értelmében a koronavírus-járvány miatti szükségállapot idejére az említett intézményekben bevezették a megelőző elkülönítést, így 14 napos ciklusban váltják egymást az alkalmazottak. Súlyosan beteg férjét és 12 éves lányát kellett otthon hagynia McAlister Magdolnának, a Gyulafehérvári Caritas keretében működő búzásbesenyői Gondviselés Háza Idősek Otthona vezetőjének, aki már április 1-je óta az intézményben lakik, onnan látja el feladatait: tartja a lelket az idősekben, a munkatársakban, és még az otthon maradt családjára is próbál figyelni.

Virtuális látogatás a karanténba

„Ma fáradt vagyok nagyon…” – mondja szinte beköszönőként a beszélgetésünkbe McAlister Magdolna, a búzásbesenyői Gondviselés Háza vezetője és egyben szociális munkása, mentálhigiénés szakember. Hangjában azonban ott van a letagadhatatlan lelkesedés, lendület és tenni akarás is. A csapat bentlakásának negyedik napján beszélgettünk, számára azonban ez már a folyamatos benntartózkodás tizenötödik napja. Férje súlyos betegsége miatt a járvány által hatványozottan veszélyeztetett, az otthonban pedig április 1-jén belázasodott az egyik néni, és így Magdolnának azt javasolta a férje orvosa, hogy a biztonság kedvéért maradjon az otthonban. A lázas néniről, akit el kellett különíteni a többiektől, közben kiderült, hogy nem koronavírus-fertőzés okozta a hőemelkedését, az otthon vezetőjét azonban munkahelyén érte április 11-én a tizennégy napos folyamatos benntartózkodásra vonatkozó rendelet. „Nem mehettem haza, mert nem hagyhattam vezető nélkül a csapatot – mondja teljes természetességgel Magdolna. – A rendelet ugyan nem írja, hogy az intézményvezetőnek bent kell lennie, én viszont úgy gondolom, hogy ha a munkatársaknak ott kellett hagyniuk kisgyerekeket, beteg családtagokat és a falusi mindennapok teendőit, akkor látniuk kell, hogy én is ugyanezt teszem.”

Néha nagyon nehéz, de hálás vagyok

Ez a rövid válasz arra, hogy miként éli meg ezt az időszakot. És aztán máris meséli az első, nagy kihívást jelentő esetet: első nap az egész csapat együtt kérlelte őt, hogy engedje haza az egyik gondozónőt, akinek három kisgyereke közül az egyik belázasodott. „A szívem szakadt meg, de nemet kellett mondanom – mondja Magdolna –, mert ha őt hazaengedtem volna, mást is kellene. Aznap este nagyon imádkoztam, nehogy komolyabb betegség legyen. Aztán az is eszembe jutott, hogy egyik lakónk lánya, aki önkénteskedik is az otthonban, gyerekorvos. Ez az orvosnő felhívta az anyukát és segített, a gyerek jobban lett.”

„Azt hiszem, az tette könnyebbé a lányoknak a maradást – folytatja –, hogy tudják, nekem sem könnyű. Kívülről könnyű mondani, hogy ez a rendelet, de aki kiírta ezt, vajon tudja-e, mit jelent otthagyni a beteg férjemet, a gyerekemet? Vagy az idős ember gyermekének, aki nem tud bejönni látogatóba… Vajon érti-e ezt az, aki nincs benne?”

Hogy jó legyen a hangulat…

A Gondviselés Házában hamar reagáltak a krízishelyzetre: a vezető már a legelején beszerezte a szükséges fertőtlenítőszereket, és a karantént is más otthonok előtt, már március 12-én bevezették. Miután a közegészségügyi hivatalban személyes érdeklődésére csak javasolták a látogatások felfüggesztését, de erre írott dokumentumot nem tudtak adni, az otthon alkalmazottai felhívták minden lakó hozzátartozóját, kérve, hogy a járvány idején csak telefonon vagy online „látogassák” szeretteiket. Sőt, a demens betegekről, akik nem tudnak telefonon kommunikálni, egy-egy jó pillanatukban kis videókat is készített az intézményvezető és elküldte a hozzátartozóknak, majd válaszukkal sietett a betegekhez. Telefonja, laptopja látogatószobává alakult.

Felismerve, hogy a lakóknak ebben az időszakban különösen is nagy szükségük van beszélgetőtársra, és bár „a lányok” nagyon figyelmesek, a gondozás mellett nem érnek rá mindenkit meghallgatni, Magdolna tovább is merészkedett. Berszán Lídia egyetemi tanár segítségével szociális munkát tanuló egyetemistákat is bevont a virtuális látogatásba. Öt hallgató jelentkezett, és velük kialakult egy jól szervezett találkozási program: idős és fiatal az intézményvezető irodájában, az ő laptopján keresztül ismerkedik, ajándékozza meg egymást egy-egy mosollyal és kölcsönösen támogatják egymást. Igen, hiszen „ezek az időseknek támogató beszélgetések, a hallgatóknak pedig lehetőség arra, hogy találkozzanak azzal az időskori rezilienciával, amiből nekünk kevés van – magyarázza lelkesen Magdolna. – Az idősek tudják, mi a háború, az éhség… Piszokul nehéz a Covid 19, de mi még nem rohanunk a bombák elől és nem vagyunk elbújva katakombákba. Bár hiszem, hogy a most rajtunk lévő feszültség legalább olyan energiát vesz el, mint annak idején a háború, csak más szinteken.” Majd egy bácsit idéz, aki ki is mondta, hogy szüksége van ezekre a beszélgetésekre.

A hangulatteremtésre és az étkezésekre is nagyon odafigyelnek a lakók jó közérzete érdekében. „Ebben a nem normális világban próbálunk valami normalitást megtartani.” A háromfogásos, finom ebéd nem csak az ünnepnapok jellemzője, a nappaliban pedig egész nap nyugtató, szép adások, zene, képek, olykor egy-egy jó film szórakoztatja az időseket. Egy alkalommal, amikor hirtelen megszakadt az internetkapcsolat és átkapcsolt a tévé a hírekre, egy néni azonnal kérte: „Váltson csatornát, nem akarom látni többé a borzalmat.”

És az ő érdekükben is figyel nagyon munkatársaira az intézményvezető, hiszen ezt vallja: „Az időseknek fontos, hogy érezzék, jó a hangulat köztünk, összetartunk, nevetünk, ha kell, sírunk is. Ha mi éhezünk lelkileg, frusztráltak és idegesek vagyunk, akkor azt ők is megérzik. Mindig azt gondoltam, hogy ha a munkatársaim jól vannak, akkor a bentlakóknak is jó.”

Hogy senki ki ne dőljön…

A Gondviselés Házában a vezető minden tőle telhetőt próbál megtenni és minden lehetséges segítséget igénybe venni, hogy csapata – az öt gondozó, az egészségügyi asszisztens és a szakács – testileg-lelkileg bírja a strapát. Reggelente igét olvasnak együtt. Napközben sokat énekelnek, nevetnek. Minden este fél tízkor pedig „lelki pirulát” kapnak, azaz összegyűl a csapat, és valaki kívülről felhívja őket, hogy megkérdezze, hogy vannak, milyen volt a napjuk, hogy élnek. Ezekre a „látogatásokra” Magdolna Caritasos kollégákat, lelkészeket, lelki vezetőket kért fel, és ilyenkor ő is hátradőlhet, egy lehet a csapatból, és mindannyian érzik, hogy nincsenek magukra hagyva.

Míg az intézményvezető az irodájában éli most teljes életét és ott is alszik, „a lányoknak” jobb dolguk van, mert számukra a református egyház rendelkezésre bocsátott az ugyanabban az épületben lévő gyülekezeti házban két, három-három ágyas vendégszobát meg egy fürdőszobát. Így ők szabad napjukon is elvonulhatnak kicsit, bár legtöbbször készségesen felajánlják segítségüket. „Nekem kell sokszor rájuk szólnom, hogy ne vállaljanak be semmit ilyenkor, mert hosszú a két hét, és nem hiányzik, hogy egyszerre dőljünk ki” – meséli megérintődve a vezető.

Tollasütőt és labdát is szerzett, hogy szabadidejükben mozoghassanak az udvaron; néha pedig megnéznek egy-egy filmet. Ínyencségekkel – csokoládéval, üdítővel, ropival – is ellátta a csapatot. Sőt, amikor a csapattagok által otthonról hozott sütemény – hisz nagyszombaton költöztek be – elfogyott, az otthon egyik jótevőjét, a helyi sekrestyést, aki felajánlotta segítségét, megkérte, hogy süssön a csapatnak egy kis utánpótlást. Aztán amikor a közösségi médián keresztül megköszönte a finomságokat, elterjedt a hír, és más meglepetések is érkeztek a faluból: hol fagylalt, hol gyümölcs, hol zöldség, hol tojás, hol a tavasz győzelmére emlékeztető virágok… „Ez a közösségi támogatás olyan nekünk, mint oázis a sivatagban – mondja megilletődve Magdolna. – Ma reggel a 3. zsoltárt olvastam a lányoknak, ahol ez áll: az Úr támogat minket…”

A szükséghelyzet leleményessé teszi őket – meséli a szinte fáradhatatlannak tűnő vezető. „Vigyáznunk kell arra, hogy a szakácsunk ki ne merüljön, mert akkor mi is rosszul járunk – kezdi mosolyogva a történetet. – Megbeszéltem a vezetőséggel, és nagyon hálás vagyok, hogy beleegyeztek, hogy minden negyedik nap ebédet rendelünk. Ma volt ez, és tudtuk, hogy a vendéglőből jövő ebéd mindig kiadós, így tegnap arra gondoltunk, kivételesen lehet egyszerű az ebéd. Az egyik lakó felháborodott, mire én azt mondtam: Mondom önöknek, akik tudják, mi az éhezés, akinek ez nem tetszik, annak van pirítós kenyér és mentatea… Annyi dicséretet kapott a szakács, mint még soha.”

A humor pedig segít a fáradtságot is átfordítani: Magdolna, akinek már egy ideje fáj a térde, de a járvány miatt megszakadt a kivizsgálások sora, rátalált egy kerekes járókeretre, és most annak használatával próbálja kímélni a lábát. Így ment be a minap kolléganőjéhez, kérve, hogy mérje meg a lázát és a vérnyomását, mert a fáradtság miatt nem érezte jól magát. Az ápolónő, miután megtette, és látta, hogy mindkettő rendben van, keresgélni kezdett – hogy mit? Hát a gondozói lapot… „Aztán megegyeztünk, hogy beleillek a képbe, és be is költöztem az otthonba, de hozzájárulást még nem kell fizetnem” – nevet jóízűt Magdolna. Majd hozzáteszi: „Olykor a sok szerep mellett – szociális munkás, vezető, ápoló kolléga – felveszem az udvari bolondét is…”

Az idei húsvétról mint egyik legszebb ünnepéről mesél, pedig a családjától távol volt. Nagyszombaton, amikor beköltözött a csapat, videóval köszöntötték a családjaikat. Aztán ünnepi asztalt terítettek másnapra. Reggel pedig az idősek együtt vonultak be a szépen megterített asztal mellé. Délelőtt mindenki – idősek és gondozóik – együtt imádkozta végig az ünnepi istentiszteletet, majd a szentmisét. „Azt mondtam: most nem rohangálunk, nem ebédet készítünk, kibírjuk, hogy fél órát késik az ebéd, leülünk és együtt imádkozunk – idézi fel Magdolna. – Szép volt, hogy a Miatyánkot bentlakók és dolgozók együtt, kézen fogva imádkoztuk.”

Majd ismét visszatér a csapathoz: „Olyan szépen egymásra hangolódtunk, kiegészítjük egymást – mondja lelkesen. – Mindenkiért hálás vagyok. Elfogadjuk egymás másságát és megtaláljuk a közös hangot.”

Kemény, de nem kell aggódnom

A képernyőn a háttérben látom irodája falán a gyermekrajzokat. Családjáról kérdezem. „A kislányom, aki jövő hónapban lesz tizenhárom éves, gyakorlatilag egyedül van – avat be helyzetükbe Magdolna. – Nagypéntektől a férjem csak ritkán tudott felkelni a betegsége miatt. A mája néha feltelik toxikus anyaggal, és olyankor csak aludni bír. Mi a lányommal esténként online beszélgetünk. A keresztanyja pedig interneten keresztül társasjátékozik vele, főznek együtt – ma például a kislányom egy csokitorta fényképét küldte, amit ő készített; máskor a barátaival cseveg. A munkatársaim, barátaim pedig felvállalják a bevásárlást, csak hívnak telefonon, hogy küldjem a listát, amit a lányom összeállít, és ők szinte versengenek, hogy ki vásároljon be. A Caritas-munkatársak maximálisan támogatnak, és ez fantasztikus. A férjemtől már napok óta csak azt kapom: Nem vagyok jól, sajnálom. A lányom viszont ezt mondja: Apa nincs jól, de én jól vagyok… Nagy ajándék, hogy nem én fogom megtartani a családomat, hanem az Isten kegyelme. Lehet, hogy a lányomat pont ez az élmény fogja megtartani Isten közelségében. Mi sohasem megvédeni akartuk, hanem megtanítani harcolni. Az Úristen erőt ad nekik is, és nekem is. És igen, időnként elbukom, padlót fogok, megáztatom a párnámat, de aztán az Úristen alám nyúl, különböző módokon. Lehet az egy idős mosolya, vagy egy munkatárs, aki azt mondja, imádkoztunk érted, egy vezető, aki biztosít: hozzám mindig fordulhatsz, itt vagyok, segítek, megértünk, vagy a barátaim, akiknek olykor kimondhatom: elegem van az egészből, és úgy is elfogadnak. Isten gondot visel nap mint nap, és én ebben hiszek, mert ő hűséges, eddig soha nem tagadta meg önmagát és ezután sem fogja.”

Amikor pedig búcsúzóul imáimról biztosítom, szinte felkiált: „Na, éppen ezt akartam kérni, ez lényeges, hogy imádkozzanak értünk.”

Bereczki Silvia sa

Ez senkinek nem könnyű

A szociális, bentlakó otthonok védelméről szólnak elsősorban az újonnan bevezetett rendelkezések, foglalja össze a rendelkezések célját Elekes Zoltán, a Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság vezetője. Hargita megyében a hozzájuk tartozó intézményekben mintegy ezer embert – alkalmazottat és gondozott személyt – érintenek közvetlenül, hozzátartozóikat, szeretteiket pedig közvetve a 8-as számú katonai rendelet vonatkozó cikkelyei. A megfertőződés kivédése a cél, ezért a rendelkezések korlátozásokat vezetnek be: az alkalmazottak kéthetes turnusokban be kell költözzenek az otthonokba. Az alkalmazottak egyik fele beköltözik két hétre, a másik része pedig otthoni elszigetelésben tartózkodik két hetet, utána cserélnek. „Természetesen az a cél, hogy kívülről senki ne vigyen be vírust ezekbe az otthonokba, lévén, hogy az idősotthonokban, de a fogyatékosotthonokban is fokozottan veszélyeztetett ellátott személyek élnek” – fogalmaz a vezérigazgató.

Elekes Zoltán igazgatótól megtudtuk, hogy az általa vezetett intézményhez negyven családi típusú elhelyező központ tartozik, ahol kisebb közösségben élnek az árva, félárva, magukra hagyott gyermekek. Emellett van három központjuk súlyosan, illetve kevésbé súlyosan sérült gyermekek számára. Négy nagyobb intézményben gondoznak felnőtt fogyatékkal élőket, emellett három védett lakóotthonban további sérült személyekről gondoskodnak. Ugyanakkor van egy felnőtt otthonuk, ahol a gyermekotthonokból kikerült fiatalok élnek. 567 ellátott van ezekben az otthonokban összesen, és megközelítőleg négyszáz alkalmazott segíti az ő mindennapi életüket.

A rendelkezések bevezetése már előző szombaton, április 11-én megtörtént, az alkalmazottak egy része bevonult a munkahelyi megelőző elkülönítésbe, másik részük otthoni elkülönítésben van. Mindenhol igyekeztek a helyzethez igazodni. A központvezetők igyekeztek úgy beosztani a munkatársakat, hogy elkerüljék a problémás helyzeteket, és lehetőleg olyan embereket próbáltak beosztani, akik valahogy meg tudják oldani az otthonról való távolmaradásukat. „Ez senkinek nem könnyű, gondoljunk arra, hogy pont húsvét napjaiban kellett bevonulniuk a munkahelyre, és ott kell éljenek a következő két hétben” – magyarázza az igazgató. A katonai rendelkezés esettől függően fegyelmi, polgárjogi vagy büntetőjogi eljárást helyezett kilátásba azon alkalmazottakkal szemben, akik visszautasítják a munkahelyen történő elkülönítést. A vezérigazgató elmondása szerint nincs tudomásuk ilyen esetről.

A családi típusú nevelőotthonokban a beöltözött nevelők tartják a frontot. A nagyobb otthonok esetében a munkahelyi elszigeteltséget úgy oldották meg, hogy az éppen nem dolgozó, pihenő alkalmazottaknak egy panziót bérelnek, onnan szállítják őket a központba, hogy amikor kell, cseréljenek a dolgozó kollégákkal. A kollégák másik fele ezalatt otthoni elkülönítésben van, akik nem szabad érintkezzenek külső személyekkel, majd 14 nap után cserélnek az alkalmazottak.

Az intézkedések egy részét már hetekkel ezelőtt bevezették. A központokban már korábban sem fogadtunk látogatókat, a bentlakókat sem engedték ki, nem találkozhattak külső személyekkel. „Folyamatos takarítást, fertőtlenítést és egy sor olyan intézkedést vezettünk be az elmúlt hetekben, amikre ez a munkahelyi elszigetelés végül is csak pluszként ráadódott, de már hetek óta így dolgozunk, próbáljuk kivédeni a fertőzést” – mondja Elekes Zoltán. A cikk írásakor nincs koronavírusos eset sem a Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság alkalmazottjai, sem gondozottjai körében.

Szász István Szilárd

Megjelent a Vasárnap 2020. április 19-i lapszámában.

Összeállította: Bereczki Silvia sa és Szász István Szilárd