Tanuljuk az online pasztorációt

0
1021

Sokunkat állított új kihívások elé a munkánkat illetően is az új helyzet, ugyanakkor vannak olyan munkaterületek, amelyeket közvetlenül nem érint a kijárási tilalom, és a legnagyobb hatékonysággal végezhetőek otthonról is a mindennapi feladatok. A Gyulafehérvári Főegyházmegyei Pasztorációs Iroda munkatársával – szerkesztőségünk külső munkatársával – Molnár Izabellával beszélgettünk a Vasárnap hetilap április 5-ei, digitális számában.

Hogyan találtad meg ezt a hivatást vagy ez a hivatás téged, és milyen út vezetett idáig?

Úgy érzem, hogy a közösség volt a meghatározó a szakmai hivatásom alakulásában. Már kamaszkoromtól fontos volt számomra az, hogy közösségbe járjak. Mindig úgy éreztem, hogy a közösségben „élek” igazán. Az otthoni ificsoport, a különböző „szervezkedések”, majd az egyetemi évek alatt is a közösségben éreztem teljesnek magam, és ez elsősorban vallásos közösség volt. Ez terelgetett engem a jelenlegi munkám felé is. Teológiát végeztem Kolozsváron, hittan–magyar szakot, és az alapképzés utolsó félévében ösztöndíjat nyertem a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészkarára. Ezért nem helyezkedtem el a tanügyi pályán, mint a legtöbb évfolyamtársam. Az országba visszatérve Marosvásárhelyen kerestem állást, és a civil szférában helyezkedtem el, itt szereztem gyakorlatot a projektszervezés, valamint az online csapatmunka terén (hét különböző városban dolgozó munkatársat kellett csapatba szerveznem és a közös munkára motiválnom, ami nem volt könnyű feladat, de nagyon hasznos tapasztalat volt a jelenlegi munkám szempontjából). Itt dolgoztam a második gyerekünk születéséig, amikor megkeresett Szénégető István plébános, és meghívott erre a munkára. Nem gondolkodtam sokat, mert éreztem, hogy ez a munka igazán nekem való.

Melyek a legfőbb feladataid a pasztorációban?

Az én feladatom a háttérmunka, az adminisztráció. A pasztorális bizottság munkacsoportjaival való kapcsolattartás, a munkacsoportok működésének segítése, a többi erdélyi egyházmegye pasztorációs felelőseivel való kapcsolattartás. Egy másik feladatkör az egyházmegyei pasztorális terv kidolgozásának koordinálása és a pasztorációs segédanyagok szerkesztése. Legfontosabb és legkedvesebb feladatom pedig az akolitus-, lektor- és lelkipásztori munkatársképzés szervezése és bonyolítása, valamint az egyházi alkalmazottak és önkéntesek számára képzések, lelki napok szervezése. A pasztorális bizottságnak ez a feladatköre teljesen az én felelősségem, az anyagi források előteremtésétől a kommunikációs feladatokig.

Mit szeretsz leginkább a munkádban, ugyanakkor pedig mi jelenti a legnagyobb kihívást benne?

A leginkább a felnőttképzési alkalmakat szeretem, főleg azért, mert itt az emberekkel vagyok közvetlen kapcsolatban, és ez az interakció nagyon fontos számomra. Lelkes, tenni akaró és lelkesítő munkatársakkal találkozom, és ezáltal azt tapasztalom, hogy közösségben, egységben az erő. A résztvevőktől én magam is sokat tanulok, a fizikai fáradtság ellenére mindig feltöltődöm lelkileg egy-egy ilyen képzési alkalom után.

Emellett az elmúlt időszak legkedvesebb feladata a papokért és szerzetesekért kezdeményezett imalánc kivitelezése volt. A Teréz Misszió mintájára kigondolt imalánc kivitelezése nagy munka volt, jó részét munkaidőn kívül, önkéntes munkaként, a családomat és barátaimat is bevonva végeztem. Eredményeként jelenleg az imalánc keretében 1305 imádkozó végez naponta imát egyházmegyénk 428 papjáért és szerzeteséért.

Van-e kedvenc szented? Ha igen, ki az és miért kedvenc?

Ez érdekes. Gyerekkoromat a magyar szentek iránti rajongás határozta meg. Majd a szentek hihetetlenül gazdag életét ismergetve, feltárult előttem szentjeink hihetetlen gazdagsága és sokszínűsége. Különösen megragadott Assisi Szent Ferenc és Szent Klára, majd Szent Rita, Szent Mónika és Kis Szent Teréz élete. Mégis mindig úgy éreztem, hogy a Szűzanya az, aki ezt a hihetetlen gazdagságot egy személyben megtestesíti, akihez a leghitelesebben tudok fordulni. Mai napig ő az első, akihez közbenjárásért folyamodom, és akire példaképként tekintek. Bérmanevem is Mária.

A Szűzanya után legközelebb Szent Mónika áll hozzám a szentek közül. Az ima ereje, az imában való kitartás és állhatatosság kapcsán mindig ő van előttem.

Feleségként, édesanyaként mit gondolsz, mi az az öt tulajdonság, amely leginkább jellemző rád, és mi az az öt, amelyről szeretnéd, hogy jellemző legyen rád?

Úgy gondolom, hogy figyelmes, együtt érző és kreatív feleség és anya vagyok. Ugyanakkor ragaszkodó és féltő-aggódó is: csak akkor vagyok nyugodt, ha mindig  tudok a családtagjaim hollétéről és hogylétéről. Feleségként lehetnék megértőbb és támogatóbb, édesanyaként pedig türelmesebb, szervezettebb, következetesebb.

Mihez hasonlítanád a hagyományok, a székelyruha, a (nép)tánc fontosságát az életedben?

Gyerekkoromban az élő néphagyományok szülőfalumban, Gelencén: a farsangtemetés, a húsvéti locsolás, májusfaállítás, aprószentekelés, mind természetes részei voltak az esztendőnek. A székelyruha a székely gyökereimet jelképezi számomra, azt, hogy honnan származom. Ezt a népviselet fejezi ki a legnyilvánvalóbban. Én nem csak ragaszkodom ehhez, nem csak büszkén viselem, hanem tényleg szeretem, jól érzem magam benne. Szeretem felvenni családi és közösségi ünnepeken, és ilyenkor mindig úgy érzem, hogy ennél szebben nem tudnék felöltözni, hisz ez a legszebb ruhám a szekrényemben. A néptánc és a népzene valahogyan megtalált középiskolás éveimben, és azóta a részemmé vált. Életemnek bármelyik szakaszára gondolok, a tánccsoportokban, táncházban töltött idő, a tánctáborokban töltött nyarak mindig a legkedvesebb emlékek közé tartoznak.

A szülőfalum világa és környezete, a fenyőerdők mai napig hiányoznak nekem. Amikor viszont a néptánccal, népzenével (a „gyökereimmel”) foglalom el magam, akkor nem érzem annyira ezt a hiányt.

Az, hogy milyen fontos ez nekem, nemrég lett valósággá, amikor a jelenlegi tánccsoportban kezdtünk táncolni gyerekeinkkel közösen, és láttam, hogy a gyerekek is megszeretik, jól érzik magukat, megtalálták magukat a néptáncban, és mindenki a maga módján tovább kívánja ebben magát fejleszti. Jó látni, hogy a népi hangszereket is megszerették: citera, hegedű, pásztorfurulya – mindenki a maga kedvére valót választja és gyakorolja. Én nagy örömet érzek, amiért ez így történt, mert tudom, hogy nemcsak egy értékes dolgot adtam át nekik, hanem mert látom bennük az ígéretét annak, hogy a hagyományaink megőrzésének felelősségét is vállalni fogják.

Mi az az útravaló, amit édesanyád csomagolt a tarisznyádba, és te is biztosan fel fogod csomagolni a gyermekeidnek?

Édesanyám útravalója a feltétel nélküli ragaszkodása és hűsége édesapámhoz. Az, ahogyan a 48 évi házasságuk során mai napig kitartóan és kizárólagosan ragaszkodott édesapámhoz a nehézségekben, bajokban is, ahogyan mindig a házasság kötelékéből merített erőt.

Szülőként hogyan tapasztaltad, tapasztaltátok meg a katolikus iskola „hányattatásait”, mit tudtok tenni a jövőjéért?

Azt mondom, hogy szülőként minket nem érintett annyira egzisztenciálisan ez az eseménysor: azért soha nem aggódtunk, hogy nem lesz iskola, ahová járjanak a gyermekeink. Inkább a tanárokért és az igazgatóért aggódtunk. Bennem az a tehetetlenség és döbbenet él még mindig, hogy mindez, ami zajlott, ahogyan a közel 400 gyerek és a pedagógusok sorsával játszottak, ez megtörténhet a mai világban. Egy bírósági tárgyaláson, ahol mi, szülők kellett részt vegyünk az iskola érdekében, egy személyes megaláztatás során átéreztem azt, hogy mit is élhet át az igazgató, akinek naponta lehet ilyenben része. Ehhez sok belső erő kell, ennek támogatására pedig jól fogott a sok háttérima. Igyekeztünk mindent megtenni, amit a háttérből lehetett. Továbbra is ezt tesszük: a szülők közti összetartás építésével, az iskola vallásos profiljának a megerősítésével igyekszünk a jövőt építeni.

Hogyan éled meg ezt a „koronás” időszakot: a családodban, a kapcsolataiban, ugyanakkor a munkádban – hogy tud működni az „online pasztoráció”?

Mi magunk a saját bőrünkön is tanuljuk ezt az online pasztorációt. A családban is különös a három gyerekkel úgy bekapcsolódni a szentmisékbe, hogy az valós részvétel legyen. Teljesen új helyzet ez mindannyiunknak. Ennek kapcsán nagyon pozitívan érintett, amikor az utolsó szabadtéri szentmise végén, amikor a plébánosunk bejelentette, hogy egy ideig nem lesz lehetőség szentmisét tartani nyilvánosan, a kislányom megdöbbenve megkérdezte: „De anya, most mi lesz, nekünk még nem volt olyan hétvége, hogy ne lettünk volna misén!” Ebben a helyzetben annak örültem, hogy számára is olyan fontossá vált a vasárnapi szentmise, hogy ezt hiányként éli meg. Ennek ellenére nem volt zökkenőmentes a gyerekeknek a közvetítésbe bekapcsolódni. Segített az, hogy a tévé elé kis asztalon gyertyát gyújtottam, körberaktam öt széket, hogy változzon meg kicsit a tér, és legyen „másabb”, mint a nap többi órájában.

A munkában is új kihívások elé állított minket az új helyzet. A munkám végzését a kijárási tilalom nem érinti közvetlenül, mivel a munkámat minden nehézség nélkül tudom végezni itthonról is, nagyon kevés kijárással. A napokban dolgoztunk ki a családpasztorációs központ munkatársaival közösen egy munkaanyagot, amely a húsvét otthoni megünneplését segíti a családokban. Jelenleg ennek az anyagnak az online közzététele zajlik.

Mi az három kulcsszó vagy kulcsmondat, amiben az idei, rendkívüli húsvétra való felkészülésedet meg tudnád fogalmazni?

Az egyik a távolság és közel engedés (ahogyan távoli lesz az idén minden, ami eddig az ünnepléshez tartozott, úgy érzem, hogy most közelebb tud jönni hozzánk az ünnep lényege, misztériuma). A másik a nyitottság (hogy ki kell üresítenem magam minden elvárástól). A harmadik a befelé fordulás (a közösség hiányozni fog, máris hiányzik – ezért inkább a belsőmre figyeljek).