Megénekelni lenne érdemes azt az igaz történetet, amelyből nem hiányzik a hős, aki elindult szerencsét próbálni, segítőkre és varázseszközökre talált, eljutott az üveghegyen túlra, ahol vizet fakasztott a sziklából, és hamarosan vissza kell térnie a szülői házba, varázsló-továbbképzésre. Az út során azonban alap-táltostudásra már szert tett, így megírhatja a búra való bájital receptjét, talpalhatja a mérföldjáró csizmát és varázstűbe fűzheti a skófiumot… mert tudvalevő, hogy kézimunkázásra vágyik.
Csak az itt van, csak a most van
Elana Andrews – ezt a nevet emlegették Caritas-körökben, és mellé Superarról beszéltek. Számomra nem volt ez több mint három idegen szó. Aztán Etédre hívtak, egy délutáni foglalkoztatóba, ahol hátrányos helyzetű gyerekeket abajgattak, hogy az iskola és élet pereméről le ne szédüljenek a semmibe. Jöttek még gyerkőcök Zetelakáról, Hármasfaluból, Zajzonból, Ozsdoláról és Őrkőről is. Mind magyarul beszéltek, kivéve azt a nőt, aki percek alatt elhitette velük, hogy kicsit rongyosan, nagyon elhagyottan, de ők a világ közepén a legeslegboldogabb gyerekek, akiknek akkora az örömük, hogy csak játékban, dalban, tapsban tudják kiengedni ennek gőzét magukból.
Ilyen örömzenélést ritkán él át az ember, s míg méltatlankodik, hogy miből is fakad, mire is jó mindez, a gyermekek, filozofálás helyett, tovább mulatnak. Mit bánják ők, hogy a társadalmi különbözőségek enyhítésére, az együtt élők közelítésére szolgál a módszer, hogy a hátrányos helyzetűek számára lesz a kórus, melybe énekes társnak befogadnak majd jobb módú csemetéket is? Csak az itt van, csak a most van számukra, az együtt egy idegenül beszélő szőke nővel. Együtt a főhőssel, aki egyszer csak nyakába vette a világot, elindult szerencsét próbálni.
Havazóban hazaértem
Elana Ausztráliából, Tasmania szigetéről indult útnak egy kultúrában gazdag, számos iskolán kívüli tevékenységgel megáldott városból, nyitott szemléletű közösségből. „Olyan nevelésben részesültem, mely a lehetőségeket adta számomra. Azt tanultam meg, hogy amit úgy érzek, hogy szeretném, azt kipróbálhatom.” Huszonegy éves volt, korábban sok helyre utazott turistaként, de azt érezte, így ő mindig kívülálló. A varázsmondókája valahogy így kezdődött: azt szeretném, hogy… a lényege pedig a vágy volt, hogy egy idegen közösségnek tagja legyen, közéjük tartozzon. Turistaként ez lehetetlen, önkéntesként viszont esélyes. Beírta hát a világháló keresőjébe, hogy önkéntesség Európában. A legtöbb találat két országot adott meg: Oroszországot és Romániát. „Oroszországról semmit nem tudtam, Romániához viszont kötődött egy emlékem: amikor a híradásokban a forradalomról láttam képeket, az olyan nyomott hagyott az akkori hét-nyolc éves gyermek-énemben, hogy még mindig határozottam emlékszem a gyermekágyakban lévő kisbabákra… Így döntöttem Románia mellett. Ma sem tudom megmagyarázni, hogyan történhetett, de már második nap úgy éreztem, itt itthon vagyok.” Az itthon-érzés egyedi megnyilvánulása lehetett, hiszen Elana egy háromszáz fős gyerekotthonban kezdett önkénteskedni olyan ántirendszerbeliben, ahol egyetlen hálószobán ötven elhagyott gyerek osztozott.
„A jó napot-on kívül semmit nem tudtam románul, nem tudtam különbséget tenni a köszönöm és a köszönjük között, azt hittem, akkor leszek tisztelettudó, ha azt mondom mindenért, amit kapok, hogy köszönjük. Nem tudtam a nyelvet, de ahogy kikaptuk Ausztráliában a nyári vakációt, decemberben, januárban jöttem ide. Tehát az első kilenc évben nekem Románia a havas tájat jelentette. Havazóban hazaértem.”
Jó emberek, nagy lélekkel
Elana a zenével igencsak bensőséges viszonyt ápolt kisgyerek korától, ebből az értékből hozott szétosztásra is. Egyszer, amikor a határokra fittyet hányó Superar-program követeként jött „haza”, kapcsolatba került a Caritas szervezettel. Együttműködés alakult ki, ismeretségek köttettek, és ma már csak így fogalmaz a Caritas munkatársairól: „Jó emberek, nagy lélekkel, annak vágyával, hogy a közösséget jó irányba segítsék. A Superart, mint művészeti tevékenységet kellett ötvöznöm egy olyan szervezet tevékenységével, ahol a racionalitás volt a fő helyen: megoldáskeresés a mindennapi szociális problémákra a folyamatosan változó lehetőségek között. Kihívás volt a két világ közelítése, hidat építettünk.”
Falakból hidat taktusra – ez volt a cél nációk közti összefogással. Hogy mekkora a differencia a kultúrák között, milyen másság van a román, a magyar, a cigány között ausztráliai szemmel nézve? „Nincs különbség. Az emberek mindenhol emberek, van szívük, lelkük, többségünknek van hajunk, szemünk, lábunk, vannak vágyaink, mindegyikünkben ott van a jó és a rossz is. Mindenki megpróbál jól lenni. Akármerre mész, ezt a vágyat találod. Tényleg nincs különbség, vagy, ha van is, én ragaszkodom hozzá, hogy ne lássam. Mihelyt valakit felcímkézel, az ember úgy érzi, bizonyos elvárásoknak meg kell felelnie, ezért nem akarom én látni a címkéket akkor sem, ha más emberek voltak a címkézők. Csak az embert akarom látni, ahogy éppen abban a pillanatban, saját élethelyzetében van, és azt, hogy miben van rám szüksége. Azt hiszem, hogy vannak emberek, akikkel nem tudok közös nevezőre jutni, és vannak, akikkel igen… és ez nem a nemzetiségtől függ. A címke általánosítás, és az eredménye nem igaz mindenkire.”
Mondani nehéz, érezni lehet
A varázsfurulya, a Superar technikai leírása még a főhősnek is nehezére esik. Hiába váltunk románról angolra, majd megpróbálkozunk a magyarral, az eredmény minden nyelven ugyanaz: ezt csak az érti, aki érzi. „Ha fiatalokat kellene meghívjak a kórusba, azt mutatnám meg nekik, hogy ez egy módja annak, hogy felfedezd önmagad és társaid úgy, hogy közben együtt szórakozunk, játszunk, dolgozunk, sikereket érünk el, és messzebbre látunk, mint most. Mást ismerünk meg, mint amit minden nap látunk, túltekintünk a komfortzónán, és ez ad lehetőséget a felfedezésre. Ezt szánnám a fiataloknak, de másnak, aki érdeklődik, hivatalosan azt mondhatnám el, hogy ez egy szociális-művészeti program, amelyben a zenét mint eszközt használjuk arra, hogy jobbá tegyük a társadalmat. Mondani nehéz, érezni lehet, hogy mi a Superar.”
Megérzik, hogy van bennük valami jó
Egy lehetőség ez a közösség leghátrányosabbjainak, azoknak, akik a kidőlt-bedőlt kemencés viskókból érkeznek. Szupererőt kapnak az együttlét alatt, olyan páncélt, ami megvédi őket akár a sárkányokkal szemben is. „Magabiztosságot ad, merészséget, önbizalmat és önértékelést, adja a siker érzését, a képes vagyok rá örömét, amit többségük mostanáig nem élt meg. Megérzik a gyerekek, hogy van bennük valami jó, értékesek.”
De nem csak a kóristára hat a szer, szüleinek is vihet haza belőle. A gyermek elkezd idegen helyre járni, ami gyanús, veszélyes lehet, de érdekes módon, amikor hazatér, tele van élménnyel, és visszakívánkozik. Egy ideig a szülő aggódik, aztán csavar egyet hozzáállásán. „A Superar ahhoz is hozzájárult, hogy a gyerekek szüleinek több bizalma legyen, ahogy ők mondják, a mások iránt. Azt fogadták el, hogy nem kell félniük: ha gyerekük valami olyanba kezd bele, amit ők sosem csináltak, attól az még nem rossz.” És lám, a kétélű fegyvert lepipálva itt van a háromoldalú varázspálca, amely a gyereket, szüleit, de még a tágabb közösséget, a „többséget” is megérinti. „Előítéletek omlanak le. Nem sok és nem egyszerre, de a változás látszik. Megtapasztalták, hogy van lehetőség a közeledésre, és lehet egy kicsi szégyen is amiatt, hogy eddig meg sem próbálták.”
Várjuk, de nem sürgetjük
A meséskönyvben szerepel az a jóslat is, melyben a kórus kibővül, a közösség apraja-nagyja színpadra lép, nem számít már, hogy kinek milyen a bőrárnyalata, szeme színe. Meghívás volt több is, a többségiek késlekedése kudarcnak nem nevezhető. „Ha a mi gyerekeinkre gondolok, akik a kórusban vannak, számukra lehet, jobb is így, mert az új érkezőkkel megváltozna a légkör, nem lenne annyira bensőséges, annyira alkalmas, hogy bátorságra kapjanak. Így, mire az újak jönnek, megerősödnek, egyenrangúak lehetnek az érkezőkkel. Ez nem azt jelenti, hogy tilos újaknak jönni, bátorítok gyerekeket, ők is jelzik, hogy akarnak jönni. Várjuk, de nem sürgetjük, mert ha természetes, akkor fenntartható.”
Aki ebben érintett, annak nő a mersze, megkapják a szérumot: merjenek álmodni, mert az valósággá válhat. Érvényes ez a délutáni foglalkoztatókban dolgozó kollégákra is, akik a 100–150 superaros gyerek körül sürgölődnek. Hogy hány gyerkőc is van valójában, azt Elana sosem tudhatja, számbeli és személyi változás egyaránt előfordul. „Őrületesen tetszik, amikor megérkezek egy helyszínre, és a gyermekek hada szembeszalad velem, megölelgetnek, örvendenek, hogy láthatnak. És akkor is, ha nem ismerjük egymás nyelvét, mi beszélgetünk: ők mondanak valamit, én értem, amit gondolok, mindenkiben megszületik a maga története, és boldogan megyünk tovább. Nekem minden tapasztalatom a kommunikációra épül, és ez a bizonyíték, hogy mennyire nem lényeges a nyelv, de mennyire fontos a lélek.”
Keressék a boldogulásuk lehetőségét!
Elana Ausztráliába készül, tudását gyarapítani, a varázsló-továbbképzőbe nyert felvételt. „Visszatérek egy zenei képzési rendszerbe, azzal tanulok, aki ezt kiépítette. Már régóta mondja, hogy amikor nem bírja tovább, nekem adja át a munkáját. De ez a munka Romániára is kiterjeszthető, tehát egész biztos, hogy hallani fogtok még rólam. Nagy ösztönzés az is, hogy a családomhoz megyek, nem leszek távol, amikor megöregszenek.”
Az üveghegyen túlról kincseket visz magával. „Szerencsés vagyok, hogy továbbadhatom a tapasztalatomat, és amit én adok, azt nem megismétli a következő, hanem információként fogadja, amely megváltoztatja őt, és ő is változtat a maga egyéniségével másokat, hogy ez a sor folytatódhasson. Így tudjuk együtt biztatni a gyerekeket, szülőket, tanárokat: keressék a boldogulásuk lehetőségét, ne torpanjanak meg, ha valaki azt mondja, amiről álmodnak, az nem valósítható meg. Legyen bátorságuk feszegetni a határokat, mert érdemes!”
A táltos lovak gazdáinak áldása és átka
Harminchat órás út vár rá, hogy otthonról hazaérjen. Akarja is, és nem is, a szeme nevet is, sír is – ez a táltos lovak gazdáinak áldása és átka. „Ilyen lesz mostantól az én életem, kettős. Attól a pillanattól, hogy Romániába érkeztem, mintha kettévágtak volna. Egyik felem itt van, a másik Ausztráliában maradt. Ez már nem fog megváltozni. Akarok hazamenni, örvendek, hogy láthatom majd azokat az embereket, akik között felnőttem, de nagyon szomorú, sőt annál is nehezebb érzés itthagyni azt a közeget, amely elfogadott, amely ilyenné formált engem. Tisztában vagyok: sosem lesz meg a nagy egyesülés, mindig kettészakadt leszek. Nem tudom az embereket, akik számomra fontosak ugyanoda vinni. Csak akkor, ha… és ez az én legnagyobb vágyam, ha megfoghatom Ausztráliát és Romániát, és elkezdem a két kezemben közelíteni őket, míg egymáshoz érnek, és akkor jó erősen összefércelem.”
Valahol már fonják a skófiumot, aranyat olvasztanak, hogy varázstűvé öntsék, és talán születik már az az ének is, melynek dallamára indulhat a kézimunka-készítés. Sokan fognak ámulni a végeredményen… ha nem lenne elég csodálkoznivaló azon, ami mostanáig történt az üveghegyen innen.
Balázs Katalin (Gyulafehérvári Caritas)
