Mennyország

0
506
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!”
Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen.
Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
(Jn 20,1-9)

Vajon hogyan született meg az emberiség elképzeléseiben az örök élet, a mennyország, az örök boldogság – egyáltalán a túlvilág? Hiszen ezek a gondolatok ott rejtőztek mindig is az ember lelkében, ott dajkálta őket az archaikus ember a maga vallásosságában, ott voltak a piramisok építésénél, és a bábeli torony gondolata is ebből született meg: föl kell jutnunk abba a régióba, amely nem adatott meg itt nekünk. Jézus Krisztus föltámadása egy konkrét bizonyíték arra, hogy ezek nem pusztán színes, mesebeli képek, nem a képzelet kristálypalotái, hanem az emberi vágyakozásnak igenis történelmileg adott alapja és garanciája van.

Nietzsche számára egyértelmű volt, hogy amikor az emberek elkezdtek az égről, túlvilágról, örök életről gondolkodni, akkor jelen helyzetük nyomorúsága késztette őket arra, hogy megfessenek egy minden szenvedéstől, kíntól mentes „túlvilágot”. A rózsa csodálatos szépsége elhervad, illata megszűnik, a fiatalság szépsége napról napra halványodik, az egészségünk törékeny, a boldog pillanatokat bármennyire is meg szeretnénk ölelni, kiszaladnak a kezünk közül, visszatérnek a múltba. Ezért szükséges volt egy olyan világot kitalálni, ahol mindez másként van: ahol a rózsa sosem hervad el, ahol a fiatalság örök vagy állandóan visszanyerhető, ahol az életet nem veszélyezteti semmi, és ahol a boldogság birtokolható – nem pillanatnyi állapot, hanem örökre megkapott ajándék.

Nietzsche mennyországa és örök élete a tagadás tagadása: a jó itt csak a maga mulandóságában adott (megtagadtatik), de van egy világ, amely ezt a mulandóságot felfüggeszti. Igaz lenne, hogy a mi beteljesedésünk, amely Jézus Krisztus feltámadásában nyeri el az értelmét, pusztán két tagadásból állna? Vajon az örök élet csupán valahol messze, Felhőkakukkvárban érhető el, egy másik világban, amely a miénknek homlokegyenes ellentéte? Úgy is kérdezhetnénk, hogy az örök boldogság gondolata azért született meg, mert elégedetlenek vagyunk földi sorsunkkal, vagy pedig azért vagyunk inkább elégedetlenek a földi sorssal, mert ez a világ, bármennyi rosszat tartalmazzon is, föl-fölvillantja előttünk a közeli mennyország örömét. Vajon nem inkább úgy van, hogy a szemlélődő tekintet előtt föltárulkozó ezernyi csoda visszhangozza  életünkben állandóan a mennyország hívását?

Milyen a szemlélődő tekintet? Amely mélyebbre lát, mert fényét a mennyországból kapja. A sáros gumóban észreveszi a kifejlett csodálatos nárciszt vagy jácintot, a fiatalság üdeségében a mennyország örömét látja tükröződni, a beteg gyerek arcán a gyógyulás előtt is fölfedezi a visszatérő, önfeledt örömöt és kacajt, a legegyszerűbb tárgy is lehet örömének a forrása.

A mennyország nem azért jött létre az emberek elképzelésében, mert elégedetlenek lennének sorsukkal, hanem mert megkóstolták így vagy úgy az örömöt, amit az rejt. Az ember nem pusztán gyógyulni akar, hanem teljes életet akar élni, nem pusztán a pillanatnyi örömöket akarja birtokolni, hanem bele akar mélyülni, el akar rejtőzni a boldogság végtelen óceánjában.

Nietzsche egy unalmas túlvilágot képzelt el: hiányzik belőle minden rossz, és ezzel vége. Hitünk szerint a mennyország és örök életünk állandó úszás, elmerülés a boldogság végtelenségében. A mennyországban is lesznek meglepetéseink, a mennyországban is lesz fölfedezendő öröm. Ezért szeretem nagyon azt a Jézus szíve-éneket, amely így szól erről az örömről: Jézusomnak szívén megnyugodni jó, elmerülni benne, csendes, tiszta tó. Számomra ilyen az örök élet: a hívogató boldogságban haladni előre a Végtelen felé.

László István

Megjelent a Vasárnap 2020. április 12-i számában.