A leheletvékony „hely” nyomában (2.)

Pillanatképek egy különös zarándoklatról (2.)

0
300
A szerző felvételei.

Nagypéntek

Nagypénteki áhítatunk és keresztutunk átszővi egész délelőttünket: a keresztet együtt és felváltva hordozva, újra meg újra megállunk a szenvedéstörténet egy-egy részét, valamint egy-egy hozzá kapcsolódó verset meghallgatni, majd továbbmenve, csendben elmélkedünk róla. Az ötödik stáció a napi útvonal legmagasabb pontján, a sziklaszirten van, délután három órakor. A túrabotokból „épített” állványra fektetett kereszt előtt hódolunk, most már valamit sejtve abból, hogy mit jelent a szószerinti kereszthordozás… A Gondviselés rendezőmunkájának eredménye talán, hogy ez az útszakasz fizikailag a legmegpróbálóbb….

Kereszthordozás

Az életnagyságú kereszt hordozása a teljes útvonalon (nagyszombat kivételével) elengedhetetlen része a zarándoklatnak. A keresztet általában hárman viszik (ketten elől, egy hátul), úttesten, keskeny ösvényeken vagy nehéz terepen azonban valakinek vállára kell vennie a keresztet és egy másik zarándok hátulról próbál segíteni. Szép volt tapasztalni a csoport figyelmességét a váltások szervezésében, illetve az éppen keresztet hordozó tárgyainak (például az egyebként segítséget jelentő túrabotok) átvételében. Ugyanakkor igazi lelki élmény volt észlelni egymás ritmusát és a kereszt összekötő, egymásra hangoló erejét. Különös élményt jelentett számomra egy meredek, ösvénytelen, vizenyős lejtőn tartani a kereszt végét: egész másként lépkedtem mintha egyedül mentem volna, mérlegelésem elsődleges célja nem annyira a saját biztonságom, mint a kereszt el nem engedése volt, ami azt jelentette, hogy bíznom kellett a kereszthordozóban, az általa választott útvonalban, és hinnem abban, hogy a keresztbe kapaszkodva képes leszek az ugrásra, amire éppen szükség volt, hogy ne a merüljek el a sárban. Volt mire figyelni és amin elmélkedni utólag… Ugyanakkor meglepő volt rájönni, hogy ilyen helyzetekben mennyire nem található ki, hogy mi segítség a kereszthordozónak, és mennyire fontos rákérdezni, beszélni róla… Szeretnék a mindennapokban is emlékezni erre a tapasztalatra, amikor láthatatlan kereszteket hordozóknak akarok segíteni, vagy amikor az én terhemen akarnak könnyíteni mások.

Találkozások – emberbőrbe bújt őrangyalok

A tavalyi zarándoklat során a csoport egy hegyről lejövet a szokásos helyen megállt stációra. Mikor végeztek, a közeli ház tulajdonosnője kiment hozzájuk és elmondta, hogy már előző évben is látta őket, most pedig meg szeretné tudni, kik ők, mi járatban vannak. Válaszuk nyomán pedig behívta őket teára-kekszre (Skóciában teát-kávét sütemény vagy keksz nélkül kínálni szinte elképzelhetetlen) és szólt, hogy idén eleve tervezzék be a programba meglátogatását. A ragyogó arcú, csillogó szemű nő kutyáját simogatja, miközben megelégedetten szemléli, mekkora örömet szereztek finom süteményei és a friss tea, kávé. Érdeklődik a zarándoklat iránt, majd pedig, amikor mi kérdezzük életéről, terveiről, lelkesedéssel beszél gyümölcsfairól, szeretettel állatairól és szenvedéllyel a hangjában árulja el nyugdíjas éveire vonatkozó álmát: egy pékség felépítését, amiben általa sütött, igazi, házi kenyér és sütemény várja majd az oda betérőket. Nem sietteti az eseményeket, türelmesen vár, és bölcsen tervez…

Egy másik helyen, ahol a közösségi házban földön alszunk, a helyi közösségből valaki kibérelt nekünk két szobát a közeli szállodában, hogy használhassuk azok zuhanyzóit.

Ismét máshol (nagycsütörtöki ünneplésünk színhelyén) egy házaspár három fogasos, ünnepi vacsorával várt és házát is rendelkezésünkre bocsátotta, hogy néhányan egy éjszakát ágyban tölthessenek és lemoshassuk az út porát, izzadtságát. Liturgikus ünneplésünkbe bekapcsolódva közösségünk tagjaivá váltak…

Az extra mérföld

Bámulatos volt tapasztalni, hogy az önkéntes szervezők mindenre gondoltak, és azt, ahogyan mindenki bekapcsolódott a munkába: a kisérő autó be- és kipakolásába, az ebéd gyanánt szolgáló szendvicsek készítésébe, a vacsora főzésébe, tálalásába, mosogatásba, a termoszoknak teával, kávéval való feltöltésében stb. stb. És még inkább azt tapasztalni, hogy a csapat néhány tagja a fizikai fáradtság ellenére is kész volt megtenni az „extra mérföldet”, amint az egyik szervező nevezte szolgálatukat: valami olyat is tenni a társakért, ami nem feltétlenül szükséges, de örömet hozó gesztus, mint például másoknak is készíteni egy bögre teát, amikor elcsigázottan megérkeztünk a következő szálláshelyre, vagy reggel „hálózsákhoz” vinni a kávét, teát másoknak, előre szaladni ott, ahol bizonytalanok voltunk az útban, vagy csendben elvégezni egy szolgálatot, ami másnak a feladata lett volna…

Láthatatlan útitársak

Nehéz, ösvénytelen és bizonytalan szakaszokon fáradtan vonszolva magam gyakran tapasztaltam, hogy mennyire másként kezdem látni a társakat. Aztán egy idő után ők elhagynak, vagy lassan lemaradnak és én ott találom magam két láthatatlan és soha el nemhagyó társammal: az örök Útitárssal-Vezetővel és nem kedvelt, rejtett énemmel. Hogy melyikükre figyelek, az már az én választásom – és jó ötletnek bizonyult utóbbit az előbbi gondoskodására bízni…

Evangéliumi tanácsok – más kontextusban

Szerzetesként sokszor elgondolkodom és elmélkedem az evangéliumi tanácsokon. A zarándoklat azonban ezeket is új fényben láttatja. Itt érzékeljük valóban, hogy mi az, amire valóban szükségünk van az élethez, és fölösleges vagy lényegtelen dolgok szépen elhalványulnak miközben gyakoroljuk az egyszerű életvitelt. Az engedelmességnek és a bizalomnak pedig különös szerepe van: a csoport egysége és összetartása nagyon fontos. És otthon hagyva szeretteinket, családunkat, közösségünket, barátainkat a lehető legnagyobb nyitottsággal próbálunk jelen lenni a rövidtávú életközösségre. 

Bereczki Silvia sa