Kőbe zárt elégtétel

0
847
• Fotó: A szerző felvételei

Beszűkült mozgásterem szinte egyetlen, de rendszeres útvonala a plébánia és a piac közti rövid útszakasz. A betonházak szürkeségét oldó kis szigeten a templom mögött magasba emelkedő fogadalmi oszlop tetején a Szűzanya lendületes és fiatalos kőbe zárt alakja hazatérőben mindig magára vonja a figyelmem. Az alkotás eltörpül a sokemeletes tömbházak között, s leginkább ilyenkor, a fák kizöldülése előtt, és csak bizonyos szögből szemlélve érvényesül igazán.

Az eredeti, előkelőbb helyén jobb időket is megért kompozíció az 1738-as kolozsvári pestisjárványra kíván emlékeztetni. Nagylelkű megrendelői hálából készíttették és adományozták a városnak a járványtól való megszabadulás örömében. A hála mellett azonban, ahogy a hasonló tapasztalatokból született alkotások neve is jelzi, egyfajta fogadalom, elégtétel is vezette az alkotás megálmodóit és finanszírozóit. Ezért építettek a szegediek fogadalmi templomot, a Nyikó-mentén élők nem is olyan régen emlékművet az árvíztől megszabadulván és állítottak a különböző tájegységeken jellegzetes Szentháromság- és Szűzanya-szobrokat, kereszteket a járványok idején.

A jó Isten együtt érző, együtt szenvedő Isten. Erről beszélnek a nagyheti imádságaink, szertartásaink. A Szűzanya élete nem más, mint a jó Isten és az Ő szeretet tervének szolgálata. Egész lényével, személyével erről a kapcsolatról tett tanúságot Isten és ember között. Egyik kezével a jó Istenbe kapaszkodva, másik kezét felénk nyújtva, az Ő üzenetén el-elgondolkodva lett a szemlélődő életmód legelső és legemblematikusabb alakja. A Mária-tiszteletünk tehát nem csupán ájtatosság, hanem annak a nagyon konkrét tapasztalata, hogy hogyan lehetséges a jó Isten szentháromságos életébe bekapcsolódni a szemlélődés, szerető figyelem nyomán teljesen odaadott életünkkel. És ebben az együttérző, figyelmes, szerető jelenlétben születhet meg bennünk is az igazi engedelmesség: történjék velem szavaid szerint.

Talán éppen a fentiek miatt lett most a járvány idején szemlélődésem tárgyává ez a fogadalmi-oszlop ilyen intenzíven. Bizonyára azért is, mert nagyon várom már az egyelőre bizonytalan végét ennek a furcsa helyzetnek most, amikor egyre markánsabb vélemények születnek arról, hogy utána már semmi sem lesz olyan, mint amilyen eddig volt. Bizonyára készülnek majd hálából újabb alkotások, amelyek emléket állítanak a járvány áldozatainak, de egyáltalán ezen ránk mért csapásnak.

A kérdés inkább az, hogy bennünk megtörténik-e a változás? A fogadalom, az elégtétel talán abban állna, ha nem csupán a megszabadulás fölött örvendeznénk majd és azért tennénk le voksunkat a szeretet mellett, hogy többé ne érjen bennünket semmi baj, hanem mert ezen ínséges időben is megtapasztaltuk a jó Isten együttérző szeretetét. Borítékolható, hogy ha ez elmúlik, újabb megpróbáltatásoknak nézünk majd elébe. Azt a magatartást kellene betanulnunk valahogy, ami járvány és békeidőben egyaránt elégtétel lehet: el-elgondolkodni a jó Isten üzenetein, hogy szabadon kimondhassuk: történjék velünk szavaid szerint. Ehhez azonban nem lesz elég csupán kőbe zárni az elégtételeinket!

Takó István (kolozsvári egyetemi lelkész, plébános)