2020. április 3., péntek

0
487

EVANGÉLIUM
Egy alkalommal a zsidók köveket ragadtak, hogy megkövezzék Jézust. Erre ő megkérdezte tőlük: „Sok jótettet vittem végbe köztetek Atyám nevében. Melyik jó cselekedetért akartok megkövezni engem?”
A zsidók ezt válaszolták: „Nem a jó cselekedetért, hanem a káromkodás miatt akarunk megkövezni, mert ember létedre Istenné teszed magadat.” Jézus ezt felelte: „A Szentírásban nemde ez áll: Én mondottam: istenek vagytok? Ha már azokat is isteneknek mondja az írás, akikhez Isten igéje szólt – és az írás nem veszítheti érvényét –, hogyan mondhatjátok arról, akit az Atya megszentelt és a világba küldött: »Káromkodol!« – mert azt mondtam, hogy Isten Fia vagyok? Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem! De ha azokat cselekszem, és nekem nem akartok hinni, higgyetek a tetteknek, hogy végre lássátok és elismerjétek: az Atya énbennem van és én az Atyában.” Erre ismét el akarták fogni őt, de kiszabadította magát kezükből.
Ezután Jézus újra a Jordánon túlra ment, arra a helyre, ahol János először keresztelt, és ott is maradt. Sokan keresték fel, mert így vélekedtek: „János ugyan egyetlen csodát sem tett, de amit Jézusról mondott, az igaznak bizonyult.” És sokan hittek Jézusban.
(Jn 10,31-42)

A jóságért járó kövek: biztosan tudom, hogy közülünk kevesen mondhatják, hogy nem kaptak belőlük. Két haiku jut eszembe, mindkettő Fodor Ákos tollából. Az egyik: „hogyha részegnek/ nézik az embert máris –/ tántorogni kezd.” A másik: „mindenünk anyaga/ sugárzó lehetne, ha/ mernénk hasadni.” Feladat, örök: káromkodásból katedrálist…

Jánossi Imre zetelaki segédlelkész

MEGOSZTÁS