Paul Zulehner: a szeretet hatalmában szenvedni

0
556
Paul M. Zulehner bécsi pasztorálteológus

Két olyan valóság létezik életünkben, amelyek bensőleg, akkor is, ha csak megközelítően, de megtapasztalhatóvá teszik számunkra azt a titkot, amelyet Istennek nevezünk. Az egyik ilyen valóság a nagy szeretet tapasztalata, a másik pedig a nagy szenvedések megtapasztalása. Erről tanúskodnak ismert misztikusaink, akik otthonosan mozognak a valóság misztériumának világában.  

A szeretet megtapasztalásában az egymásnak való odaadásunkban hull le a lepel rólunk, és hirtelen azokká válunk, akik valójában vagyunk, szeretni képes, szerető emberekké. Megsejtjük és megsejtettjük a szeretett személlyel, milyen „az isteni mennyországban” való lét. A szeretet tapasztalatát nem esik nehezünkre az Isten-tapasztalattal azonosítani. Nem úgy azonban a nagy szenvedések idejét. A szenvedés tapasztalatát már sokkal nehezebb számunkra Isten-tapasztalatként közel engedni magunkhoz. A szenvedést nehezebb Isten megsejtésének helyeként megtapasztalni. Közismertek azok a kérdések, amelyekben az ember épp az Istentől való elhagyatottságának ad hangot a szenvedés idején: Miért hagytál el Istenem? Hol van Isten ebben a nagy szenvedésben? Lehet, hogy épp akkor érezzük a leginkább Istentől elhagyottnak magunkat, amikor a legnagyobb szükségünk volna rá? Úgy tűnik, mintha elhomályosodna Isten fénye, Isten jelenléte a szenvedés idején. Nemcsak a „korona-szenvedés” idején van ez így, amely kétségtelenül természeti csapásként ért bennünket. Ismerős ez a tapasztalat Auschwitzból vagy a Sztálin Gulagjáról is. Az ember halálfélelemmel eltelve Istentől való elhagyatottságát ordítja bele a világba, mintegy kifejezve ezzel az egész világ szenvedő fájdalmát. A nagy szenvedések némítják el Istent, vagy talán azért hallgat Isten, mert mi magunk is némák vagyunk a szenvedés láttán?

A „mennyei” szeretet tapasztalatát jó azonban a szenvedés pillanatában sem elfeledni. A szeretet ugyanis megtanít bennünket arra, hogy van helyünk, otthon vagyunk egy fényes és jól működő kozmoszban, a harmonikusan elrendezett világegyetemben, ahol megszűnik a tér és az idő és ahol hirtelen megsejtjük, hogy a megtapasztalt szeretet része egy hatalmas, mindent átfogó egyetemes örök szeretetnek. Örömmel ízlelgetjük így a mindent átfogó szeretetet.

A szeretet kozmikus tapasztalata alapján vajon nem mondható-e egyetemesnek a szenvedés tapasztalata is? Mint egyfajta „pandémia”, amely minden (görögül παν) népet (görögül δεμος) átölel? Nem lehet része a mi személyesen megélt szenvedésünk, családunk szenvedése, de akár egy egész társadalom szenvedése is a világ szenvedésének? Nem csatlakozik-e sóhajunk a teremtett természet vajúdó sóhajához (vö. Róm 8,22)? Hol van ebben a mindent átfogó szenvedésben Isten? Milyen Isten az, aki sokak számára főleg a szenvedés idején rejtőzködik? Nem lehet, hogy Isten, a szenvedésben egészen kicsivé lesz, mert velünk szenved ő is? Nem lehet, hogy a szenvedésben Isten kicsivé lesz, és a lecsupaszított, tehetetlen Isten legbensőbb lénye válik számunkra láthatóvá az együttérzés, az együtt szenvedés által, amire csak a szeretet képes?

A keresztények kétezer éves tanúsága szerint egy közülünk, egyvalaki az emberiségből átszenvedte a világ nagy fájdalmát. Az elmúlást és a halált is beleértve. A halál pillanatában azonban valami csodálatos dolog történt: a szenvedő belehullott a mindent átfogó, még a legborzasztóbb szenvedést is átölelő igaz Szeretetbe. Lehetséges volna, hogy a szenvedés és a szeretet csupán két oldala az árnyékokkal teli, de valójában harmonikus valóságunknak? Elválaszthatatlan a kereszt és a feltámadás, mint a jin és jang? Nincs egyik a másik nélkül, legalábbis itt a Földön.

Van egy német kifejezés arra, amikor egyik ember szereti a másikat, szeretetben „elviseli” a másikat: Ich kann Dich gut leiden. Ebben a kifejezésben benne van a leiden (=szenvedni) ige. Szeretni azt jelenti „elviselni”, elbírni azt is, ha szenvedések sem kímélik meg azt a kapcsolatot, ami egykor a szeretet intenzív megtapasztalásában az „isteni mennyországot” jelentette itt a Földön. Magyarul erre talán megfelelő lenne a „bírlak” kifejezés, ami bár szleng kategóriába tartozhat első hallásra, de mégis benne lehet a szeretetnek a szenvedést és fájdalmat átfogó és felfogó karja, amelybe belehullhatunk és érezzük, hogy elbír.

Paul M. Zulehner, fordította Csiszár Klára