Életem legyen építő, ez a legfőbb vágyam

0
520
• Fotó: Balla László

Az idei lelkigyakorlatos kántortovábbképző szakmai előadójával a helyszín, Csíksomlyó jelentőségét felidézve indul a beszélgetésünk. Másodgenerációs egyházzenész, akinek Kolozsvárról Bécsbe és onnan vissza, rendszeresen vissza vezet az útja. Első erdélyi magyar meghívottja a Szentföldi Orgonafesztiválnak. Párizsban teljesedett ki orgonistaként, de a kórusvezetés élete másik hajtóműje. Windhager-Geréd Erzsébettel beszélgettünk.

Nem ez volt az első alkalom, hogy meghívott előadóként voltál jelen Csíksomlyón…

Az utóbbi néhány évben Csíksomlyó számomra egyre fontosabb helyszínné vált, nem csak a kántortovábbképző kapcsán. 2018 őszén játszottam először a Szakrális Művészetek Hete rendezvénysorozat keretében orgonakoncertet a kegytemplomban, és engem is, mint sokakat, akik több időt töltenek el a templomban, tehát nem csak egy rövid látogatás erejéig térnek be, megfogott ennek a helynek a misztikája. A koncert után néhány héttel meghívtak a 2019-es lelkigyakorlatos kántortovábbképző szakmai előadójának. Ennek nagyon örvendtem, bár nem először voltam ezen az alkalmon előadó. Jó néhány évvel ezelőtt, még Gyulafehérváron tartottam egyszer orgonakíséretes szakmai gyakorlatot, és természetesen az erdélyi életem során sok kántorral megismerkedtem, többen még gyerekként is emlékeznek rám, tehát nem idegen terepre érkeztem. Ugyanakkor nem tudtam, mi vár rám, mert a kántorok képzettsége igen különböző. Vannak, akik a kántoriskolával befejezték a tanulmányaikat, és nagyon sok szakmai gyakorlatra tettek szert az évtizedek során; vannak, akik negyvenes éveik után vették a fáradságot és a bátorságot egy terciális, akadémiai képzés elvégzéséhez; és vannak – az újabb nemzedék –, akik kántoriskola nélkül, de kántorvizsgával és zenepedagógiai végzettséggel munkálkodnak. Tehát nagyon széles körű tudást és rálátást kellett összefogni első alkalommal, 2019-ben. A műveket úgy válogattam ki, hogy próbáltam egészen kezdő karvezetői szinttől a haladóig mindenkire figyelmet fordítani. Azt is el kell mondanom, hogy egy tapasztalt karvezetőnek is rengeteg felfedeznivalója van egy nagyon egyszerű kórusműben – legyen az egy egyszólamú ének vagy egy kánon –, úgyhogy mindenkinek lehetett mindegyik műben valami hasznosat nyújtani.

Az idén viszont már körülbelül tudtam, a tavalyi tapasztalat alapján, milyen felkészültségű résztvevők fognak rám várni, és nem is a karvezetés technikára tettem a hangsúlyt, hanem a hangképzésre. Méghozzá a gyermekhangképzésre, ami mindenki számára elérhető kifejezésekkel dolgozik. A gyermekhangképzésen keresztül a legkönnyebb megértetni a felnőttekkel is ezt az elég komplex témát.

Azért is emlékezhetnek rád még gyermekként, hisz a gyökereid ehhez a vidékhez kötnek, de pontosan hova is?

Az én gyökereim természetesen itt vannak, hisz eredetileg félig csíki, félig udvarhelyszéki vagyok, magam is Szentegyházán születtem. A mai napig szoros kapcsolatban vagyunk a rokonsággal, mind a csíkiakkal, mind az udvarhelyiekkel. Amióta a szüleim újra a környéken telepedtek le, azóta még többet járunk haza. Ez a kapcsolat mindig is megvolt, tehát a gyökereim nagyon mélyre nyúlnak ott, és nemcsak azért, mert életem első négy évében ott nevelkedtem, ott jártam óvodába, hanem azért is, mert a vakációkat – télen, nyáron – később is Szentegyházán töltöttük. Mivel nyári gyerek vagyok, a születésnapomat is mindig ott tartottuk, így nagyon szoros kapcsolatom volt a nagyszüleimmel is, mind a csíkiakkal, mind a szentegyháziakkal. A szentegyházi nagymamám meghatározó ember az életemben, tulajdonképpen engem a gyermekkorom nagyon szorosan köt ehhez a tájhoz, és otthon érzem itt magamat, ez nem is kérdéses. Értek az itteni emberek nyelvén, talán ez előny volt a kántortovábbképzőn is, sőt Kolozsváron is, amíg ott tanítottam, el tudtam találni a székely gyermekek szája ízét. Nagyon közösségi, előrevivő székely, és nemcsak, emberkékkel találkoztam ott azok alatt az évek alatt, és természetesen most, Csíksomlyón is

Gyakorlat a kántortovábbképzőn • Fotó: Balla László

Különleges lehetett számodra az idei továbbképzőn az, hogy édesapád is előadó volt. Mesélsz, kérlek, kicsit a többgenerációs (egyház)zenész családotokról a te szemszögedből?

A különlegesség nem az volt, hogy édesapám is előadó volt, hisz amint említettem, egy évtizeddel ezelőtt Gyulafehérváron, az általa szervezett kántortovábbképzőn én is tartottam szakmai gyakorlatot, illetve amúgy is folyamatos a vele való szakmai párbeszéd. Az volt inkább a különlegesség idén, hogy a testvérem is, Geréd István, aki a kolozsvári piarista templom karnagya, résztvevő volt. Sok erdélyi szakmai sikeremet neki is köszönhetem, hisz mindig aktívan segített mindenféle elképzelésemben – például kórusok kiszállásában, énekesként, sofőrként, szervezőként –, azt is mondhatnám, hogy az ő személye nélkül sok minden nem lett volna lehetséges. Most mint tanítvány volt jelen a karvezetés órákon, és ez így érdekes volt, hogy én őt oktathattam. Másrészt viszont, amikor ő orgonált az egyik délelőtti szentmisén, akkor ismét rácsodálkozhattam, hogy a mi családunkban immár második generációs egyházzenészekként mindegyre tanulhatunk egymástól. Ez volt számomra egy új aspektus, tőle például improvizációban kaptam új ötletet, hisz ügyesen improvizált, hogy így is lehet…

A mi családunkban a gyerekek harmadik generációs zenészek, nem volt ez így eltervezve, de másképp szinte nem is történhetett. A fiaink is két hangszeren, zongorán és kürtön játszanak, a férjem is zenész, Jolán húgom és a férje úgyszintén, és a gyerekeik is nagyon ügyes hegedűs, zongorista, ütőshangszeres lányok. A másik húgom, Cecília is zenész, sőt a párja is, tehát a családunkban szinte mindenki zenél. Ha van is kivétel, Imre öcsémmel, aki politikus, az a közös vonás, hogy a közjóért tevékenykedünk. Ez valahogy az őssejtjeinkbe van kódolva… Állítólag az őseink valamikor várépítő rablólovagok voltak – ennek még utána kell járnom, de nem lepne meg, ha tényleg igaz lenne. Várakat építünk, és általában elég mostoha környezetben, valahogy mi erre vagyunk specializálódva… (mosolyog), a megtartásra és a felépítésre. Gyerekkoromban ezt így láttam, és nem is tudnánk másképp csinálni, az életünknek az értelme, a lényege e köré van valahogy indázódva. Ez olyan tulajdonság, amit csak úgy lehet szükségesnek érezni az életben, ha az ember gyerekkorától erre van irányulva.  

Sokan emlékeznek idősebb kolozsváriak közül, milyen sok megpróbáltatás árán volt lehetséges az, hogy a kommunista időkben klasszikus misék szólalhattak meg a Szent Mihály-templomban. Tudom azt, hogy sok fenyegetés is érte ezért édesapámat, aki úgy szervezte ezeket a miséket, hogy péntek délben odaállt a filharmónia kapusa mellé, és amikor jöttek ki a zenészek a próbáról, egyenként, személyesen megszólította őket, lennének-e szívesek vasárnap eljönni játszani… És bizony sok bátor zenész volt (azokban az időkben), neves zenészek, akik rábólintottak, közöttük nem csak katolikusok, hanem mindenféle vallásúak, magyarok és nem magyarok, hisz voltak köztük románok is, és segítettek abban, hogy Kolozsváron Mozart, Schubert miséi megszólalhattak. Természetesen a köszönet nem pénzben volt kifejezve, mert erre nem volt lehetőség, hanem mise utána meghívta őket édesapám a lakásunkra, ha más nem volt, hát egy „burjánteára”, amit viszont édesanyám olyan előkelően tudott felszolgálni, hogy mindenki szívesen jött, és tulajdonképpen nem a teáért vagy a néha megjelenő kávéért jöttek fel az emberek, hanem a társaságért…

Persze volt hátulütője is, ha már így anekdotázunk, sokszor csak úgy tudtunk leülni a húsvéti vagy karácsonyi ünnepi asztal mellé, hogy az utolsókat, akik olyan jól érezték magukat, hogy még délután háromkor sem óhajtottak hazamenni, meghívtuk ebédelni. Akkora a pótnagymamánk nagyon mérgelődött, hogy már megint elfő minden…

Tehát ilyen mértékben voltunk mi építők nehéz időkben is, én ezt szoktam meg, úgyhogy amikor Kolozsváron kezdtem tanítani, akkor is egy ilyen helyzetben találtam magam, valamiből, szinte a semmiből kellett gazdálkodni, lehetőségeket „beszerezni” és adni, diákokat istápolni, támogatni. Most a kántorképzőn úgy láttam, nagyon sok lehetőség van, hisz az egyházzenei bizottság és Tamás József nyugalmazott püspök úr is nagyon támogatja az ügyet, sőt a politikai szervek is, Csíkszereda önkormányzata, a népfőiskola, tehát úgy látom, az anyagi vetülete már nem nagy probléma. Hatalmas az igény is rá a kántorok részéről, úgy éreztem, nagyon sokan szeretnének továbbtanulni, esetleges hiányosságokat pótolni vagy egyáltalán a tudásnak másféle vetületét megismerni. Azt gondolom, tényleg csak elhatározás kérdése, hogy ez a képzés folyamatossá és rendszeressé váljon.

Mérföldkövekként milyen meghatározó helyeket, személyeket emelnél ki az életedből?

Mint említettem, meghatározó helyszínei az életemnek először is a szülőfalum/városom Szentegyháza, ahova szoros kapcsok fűznek. A második természetesen Kolozsvár, ahol a huszonegyedik életévemig éltem, ott jártam zeneiskolába, és a konzervatórium első három évét is ott végeztem. Erdélyben zeneileg és emberileg is meghatározó volt számomra Ursula Philippinek a személyisége, aki orgonálni tanított, és akinek mai napig nagy tisztelője vagyok. Igen, ő példakép is számomra sok viszonylatban, mint művésznő és tanár, és ahogy például most már visszavonulva is tevékeny marad, aktív tagja az erdélyi zenei életnek.

Bécs volt a következő nagyobb lépés, de előtte Kolozsvárral párhuzamosan kicsit Budapest is, édesapám jóvoltából, akinek nagyon jó összeköttetései voltak a magyarországi „egyházzenei színtérrel” – hisz olyan neves emberekkel volt jó barátságban, mint Dobszay László vagy Szendrei Janka, és sokan mások –, így már „konzis” diákként részt vehettem egy egyházzenei továbbképzőn. Ez egy ciklikus továbbképző volt, ahol nagyon-nagyon sokat tanultam, talán mondhatom azt is, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy nekem az orgona főszak Kolozsváron nem elegendő, és szeretnék egyházzenei képzésben részesülni, szeretnék kórusokkal foglalkozni. És mivel az orgonatanár is fontos volt, hogy kinél folytatom a tanulmányaimat, úgy nem is az első alkalommal, amikor ösztöndíjat ajánlottak fel, kerültem ki Ausztriába, hanem akkor, amikor ahhoz a tanárhoz tudtam eljönni, aki ténylegesen érdekelt, akitől tanulni akartam. Egy itteni úgynevezett Katolikus Akadémikusok Szövetsége (Katholischer Akademikerverband) ajánlott fel egy ösztöndíjat, aminek a segítségével ki tudtam jönni Bécsbe, és itt végeztem el az egyházzene tanszakon két irányt: az orgona-improvizációt és az orgona-karvezetésit, és az orgona főszakot is, koncert szakot. Természetesen az egyházzene felé való irányulásom az otthoni példa alapján történt, mindenben meghatározó volt az, amit otthon láttam édesapámtól is, de nem felejteném el, sőt kiemelném édesanyámnak a szerepét, aki ugyan nem volt az első sorban látható, de hátulról nagyon sok mindent irányított, lehetővé tett, vigasztalt, összetartotta a családot. Mindkettőjüknek hálás vagyok azért, amit kaptam, de édesanyámnak külön is megköszönöm azt, hogy ilyen sok ereje volt. Ő, mint erős asszony, az életemben tényleg a legmeghatározóbb személyiség.  

A testvérek édesapjuk születésnapján

Azóta ingázva Bécs és Kolozsvár között…

Amikor Bécsben párhuzamosan három mesterit végeztem, az itteni szalvatoriánusok orgonistája voltam, és kórust is vezettem, tehát folytattam azt, amit otthon láttam, de immár saját magam praktizálva. 1998-ban megpályáztam és meg is kaptam egy karnagyi állást egy gyermekkórusban – Sängerknaben vom Wienerwald (Bécsi Erdő Fiúkórusa) –, ahol először a kicsikkel, a 6-10 évesekkel foglalkoztam, majd két évre rá átvettem a művészeti irányítást, tehát mindenkivel dolgoztam. Nem csak gyermekhangképzésben alapozódott meg itt a tudásom, hanem menedzselés szintjén is nagyon sokat tanultam, és emberek közti kapcsolat szintjén is, mind a gyerekekkel, mind a munkatársakkal. Négy év után úgy éreztem, kezdek „elhajlani” a karvezetés felé, bár voltak koncertjeim, de nagyon nagy erőmegfeszítés árán tudtam csak gyakorolni, mivel heti 23 órában tanítottam. Mindig is frankofón voltam, Párizsba régóta vágyakoztam, így 2001-ben felvételiztem a párizsi Conservatoire National Supérieur (zeneakadémia) Cycle de Perfectionnement kurzusára (virtuózképző), ahova olyan emberek küldhetik be – a világ bármely tájáról – a pályázatukat, akik orgona főszakból valahol már kitűnővel mesteriztek, közülük válogatnak ki néhányat, akiket meghívnak a felvételire. A négy meghívott (orosz, francia, ausztrál és jómagam) között voltam, ami már önmagában nagy eredmény volt. Amikor a négy közül felvettek, akkor talán először életemben – és nem tudom, hogy utoljára-e – örömkönnyeket sírtam abban a templomban, a párizsi Saint-Étienne-du-Mont-ban, ahol Maurice Duruflé orgonáján játszottam el a felvételi vizsgám… A következő párizsi két év meghatározó volt számomra, ott teljesedtem ki orgonistaként, ott „kaptam rá” az improvizációra, amit ugyan Bécsben is tanultam már, de az igazi rögtönzéseket ott hallottam különböző templomokban, híres-neves improvizátoroktól. A francia orgonisták híresek az improvizációs készségükről, és én sokat inspirálódtam tőlük. A két év után visszajöttem Bécsbe, ahová családi kötelékek is kötöttek, akkor már több éve házasok voltunk. Először a ferencesek, majd az ágostoniak templomában voltam orgonista. 2005-ben, miután megszületett az első gyermekünk, és lassan minden szépen helyrerázódott, akkor kezdtem el tanítani Kolozsváron, illetve akkor lettem az itteni lutheránus templom orgonista-karnagya is. Azóta így folyik az életünk, ingázva Erdély és Bécs között. Nem mindig könnyű, de valahogy így vagyok teljes. Ezt már egy másik interjúban is mondtam, hogy Bécs és Kolozsvár közt teljes az életem… Az utóbbi két és fél évben inkább Bécs felé irányul ismét a súlypont, mivel 2017-ben befejeztem vagy legalábbis egyelőre szüneteltetem a kolozsvári tanítási korszakomat. De ez remélem, csak átmeneti állapot, mivel az életem csak úgy lehet teljes és hasznos, ha otthon is tevékeny vagyok. Hiányoznak az otthoni emberek, és mindenféleképpen szeretném tartani a kapcsolatot mind a volt diákjaimmal, mind az eljövendő nemzedékkel. Ezért igyekszem is otthon jelen maradni és jelen lenni.

Lehet „rangsorolni”, vagy inkább olyan számodra a kórus(vezetés) és az orgona, mint két szárny?

Én úgy vettem észre, nemhogy két szárny, hanem négy szárny, mint az ilyen duplapropelleres repülőknél. Jobban repülök, ha mindkettő jelen van az életemben. A karvezetés, a kóruséneklés vagy egyáltalán az éneklés nagyon sokszor inspirál az improvizációban, tehát egészen másképp improvizálok, ha intenzíven kórusozom, másképp viszonyulok a hangszerhez. Viszont ha csak kórust vezetek, ha nem tudok visszavonulni kicsit, egyedül pár órát gyakorolni, „meditálni”, akkor egyszerűen furcsán érzem magam. Ha ez nincs meg az életemben, a kórusozásnál sem vagyok kerek, nem vagyok egész ember. Így a kettő nagyon szépen kiegészíti egymást.

A kép a Terra Sancta Organ Festival művészi tulajdona • Fotó: P. Pinto Ostuni

Első erdélyi magyarként voltál meghívott előadója a tavaly októberi Szentföldi Orgonafesztiválnak (Terra Sancta Organ Festival). Mit jelentett számodra ez a meghívás és a néhány napnyi „szentföldi lét”?

Ez valóban szentföldi orgonafesztivál, hiszen Izraelben, Szíriában, sőt Cipruson is vannak koncertek, tehát az egész bibliai tájra kiterjed ez az orgonafesztivál, mindenhova, ahol ferences kolostorok vannak ebben a térségben, és ahol használható hangszer létezik.

A meghívás nagy megtiszteltetés és nagy öröm volt számomra. Két Rieger orgonára – Jeruzsálemben, a Szent Megváltó-kolostortemplomban és Názáretben, az Angyali üdvözlet bazilikában – kellett különleges programot kiválasztani. Ez két szimfonikus hangszer a Rieger orgonagyártól, és bár a Rieger hangszereket ismertem, ezek kicsit érdekesebbek voltak az átlagnál. Mivel a Szentföldön általában olasz ferencesek vezetik a házakat, a hangszerek is olaszos jelzésekkel voltak jelölve, habár nem olaszosan szóltak. Volt viszont ténylegesen egy kis olasz hangszer, ami pedig azért volt kihívás, mivel nem kaptam pontos leírást róla, hogy tulajdonképpen milyen lehetőségek vannak rajta. Sikerült éppen egy olyan műsort összeállítani, ami nagyon jól talált, úgyhogy nagyon élveztem a találkozást ezzel a kis, egymanuálos függesztett pedálos 19. századi olasz hangszerecskével.

Az orgonakoncertek mellett a helyeknek a hangulata, jelentősége is átitatott. Nagyon érdekesen éreztem ott magam, valamiféle mélabú vagy inkább amolyan elgondolkodtató hangulat uralkodott el rajtam. Nagyon nagy kihívások elé néz az ember, amikor ebbe az országba utazik, és tényleg sok előítéletet lerombol magában. Én ott szembesültem először az arab keresztények sorsával, az ottani Magnificat Institute-ban láttam először arab nyelven írott énekeskönyvet, sőt olyan énekeskönyvet is kaptam ajándékba, amelyikben jobbról balra olvassuk a kottát, tehát jobb oldalon van a kulcs, és a szöveg is jobb oldalon kezdődik, balra haladva. Ez nagyon nagy érdekesség volt számomra. Továbbá azt láttam, hogy a ferencesek mennyi mindent tesznek az egyházzenéért, igazából kizárólagosan ők tesznek ott az egyházzene a felvirágoztatásáért. Ebben Magnificat Institute intézményben pl. palesztin gyerekeket tanítanak zenére. Mivel ott a palesztin gyerekek nem járhatnak állami zeneoktatásra, így ferencesek gondoskodnak a zenei továbbképzésükről, felsőfokú oktatásra pedig Olaszországba viszik őket. Ezzel a számunkra szinte elképzelhetetlen helyzettel találkoztam. Nagyon nemzetköziek a kolostorok, meghívottként volt lehetőségem a színfalak mögé is betekinteni, ghánaitól dél-amerikaiig mindféle származású szerzetes ül a refektóriumban egy asztal mellett, és egészen másféle, sokkal színesebb egyházat ismer itt meg az ember.

Említetted, hogy a fiaitok is zenélnek. Mennyire viszik ők tovább ezt a „családi hagyományt”?

A zenével nőttek fel. Nem állítanám, hogy ők biztos zenészek lesznek, mivel a lehetőséget, hogy úgy fejlődjenek és arrafelé irányuljanak, amit szeretnének, mi szeretnénk megadni nekik. Bizonyára aki jó zenével nő fel vagy sok zenét hall, az másképpen ítéli meg a zenét. Azt el kell mondanom, hogy kicsit örömömre is, de megnyugvásomra is volt, amikor egy alkalommal egyik templomban „modernkedő” zenét hallottunk, és ők azt kibírhatatlannak tartották. Én amúgy nem vagyok a modern zene ellen a templomban sem, hogyha az jó minőségben és jó készséggel van megszólaltatva, és főleg, ha megfelel az egyházi zene kritériumainak, tehát nem csak valami lefordított világi muzsika, amit a templomban eljátszunk, hanem valóban kontemplatív egyházzene. Ott akkor olyasvalamit hallottunk, ami nem felelt meg ezeknek a kritériumoknak, és én nem is szóltam semmit, viszont ők elviselhetetlennek tartották ezt a zenét. Akkor hirtelen arra gondoltam: na, minden rendben van! (nevet). Tehát tudnak differenciálni, és a zenei ízlésük ki van alakulva, hála Istennek.

Mik most a legfontosabb álmaid, vágyaid?

Érdekes módon egyre jobban vágyom a csendre, tehát egyre jobban zavar, és ezért ki is kerülöm a felesleges zagyválást, a „bőcsködést”, a dolgok kavarását, mind társadalmi, mind politikai szinten. Arra vágyom, hogy dolgozzam és tegyek. Nem igazán érdekelnek ilyen hullámok, nekem a főbb vágyam az, hogy amit tudok, azt magamban mindegyre megerősítsem: legyek felkészülve a koncertjeimre, legyek felkészülve a próbákra, legyen időm elgondolkodni dolgokon, tartsam a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akik nekem fontosak, legyenek élő kapcsolataim. Nagyon kíváncsi vagyok az emberekre, szeretek emberekkel, emberek közt lenni, jókat beszélgetni. Ez a minőségi idő szlogen lett, de tényleg fontos jó időt eltölteni másokkal, akármilyen formában, legyen az muzsikálás vagy éneklés. Nagy vágyam, hogy hasznára legyek másoknak is, magamnak is; hogy az életem legyen hasznos, ez a legfontosabb vágyam.

Ami „kézzelfogható” nagy álmom, egy olyan nyári zenei tábort elindítani, amelyik családoknak szól, akár volt diákjaimnak, azoknak, akik már családosok, de egyáltalán olyanoknak, akik, mivel gyerekeik vannak, évközben nem tudnak folyamatosan kóruspróbára járni.

Volt „szerencsém” szemből is figyelni téged akkor, amikor kórust vezetsz. Valami egészen különleges (számomra) az, ahogyan a szemedben is megjelenik, ami éppen zajlik, ahogy a tekinteteddel irányítasz. Mit élsz meg ilyenkor: mi szűnik meg, vagy éppen mi nyílik meg benned, körülötted?

Ebben nagyon sok tapasztalat van, mert el kell jutnunk egymással odáig, hogy a művet elő tudjuk adni, és arra nem az első pillanatban kerül sor. Ennyi év után jobban fel tudom mérni, hogy kb. milyen eszközökre vagy milyen lépésekre van szükség ahhoz, hogy először is az emberek megnyíljanak a zene iránt, hogy elfogadják azt a zenét, amit éppen éneklünk, mert ha nem fogadják el, nem is tudnak vele azonosulni. Így lépegetünk egymás felé. Az éneklés nagyon intim pillanat. Sokéves karvezetési tapasztalatom azzal bővült az idén, hogy a saját férjem elkezdett járni a kórusomba, ez egy óriási lépés részéről is, és részemről is. Mert akármennyire is jól ismerjük egymást – a legjobban –, egy olyan bizalom-pluszt jelentett ez a lépés, amit nem tudok eléggé megköszönni neki. És ha vele ez így van, akkor még inkább így van azokkal, akik idegenek számomra, és így kezdünk egymás felé lépkedni. A karmesternek hálásnak kell lennie minden lélekért, amelyik megnyílik feléje. Talán ezt láthatja az ember a szememben. Nagyon nyitottnak is kell lennie, és vezetni is kell. A karmester nagyon sebezhető, és én is sokszor megsebződtem, hisz a legjobbat próbálod adni, és ezt nem mindig fogadják el első próbálkozásra a legjobbnak. Amikor már kríziseken is keresztülrázódik egy karmester egy kórussal, és egyre mélyebb a kapcsolat a zene felé így lépkedve, ha egy jól összeszokott, mondjuk tíz éve együtt éneklő együttessel dolgozhat együtt az ember, az csodálatos dolog lehet. Erre én nagyon vágyom és törekszem. Vannak már olyan barátaim, volt énekeseim, akikkel ez megvalósítható.

Ha azt kérded, mi a legfőbb vágyam: hát, az a legfőbb vágyam, hogy egyszer legyen egy ilyen kórusom. Szeretném egyszer átélni, milyen az, amikor tényleg annyira „nyitva” vagyunk egymás felé, annyira egymásra vagyunk hangolódva, hogy már szinte karvezetni sem kell és úgy zenélünk. Csukott szemmel, háló nélkül, egymásba kapaszkodva.