A szeretetre szomjasan

Nagyböjt 3. vasárnapja

0
371
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM
Abban az időben:
Jézus Szamaria egyik városába, Szikárba érkezett, közel ahhoz a földhöz, amelyet Jákob adott fiának, Józsefnek. Ott volt Jákob kútja. Mivel Jézus útközben elfáradt, leült a kútnál. Az idő dél felé járt. Közben odajött egy szamariai asszony, hogy vizet merítsen. Jézus megkérte: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. Az asszony elcsodálkozott: „Hogyan kérhetsz te, zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól inni?” A zsidók ugyanis nem érintkeznek a szamaritánusokkal.
Jézus így felelt: „Ha ismernéd Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki mondja neked: »Adj innom!«, inkább te kérnéd őt, és ő élő vizet adna neked.”
Az asszony ezt felelte: „Uram, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vennéd az élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki nekünk ezt a kutat adta, amelyből ő maga is ivott, meg a fiai és az állatai?”
Jézus erre megjegyezte: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, nem szomjazik meg soha többé. Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.”
Erre az asszony megkérte: „Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne legyek szomjas, és ne kelljen ide járnom vizet meríteni!” Jézus így szólt: „Menj, hívd a férjedet, és jöjj ide!” Az asszony ezt felelte: „Nincs is férjem!”
Mire Jézus: „Jól mondod, hogy nincs férjed. Mert öt férjed volt, és akid most van, az sem a férjed. Ezt helyesen mondtad.” Ekkor így szólt az asszony: „Uram, látom, hogy próféta vagy! Atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálem az a hely, ahol imádni kell őt.”
Jézus ezt felelte: „Hidd el nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor az Atyát nem itt és nem is Jeruzsálemben fogjátok imádni. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi pedig azt, akit ismerünk, hiszen az üdvösség a zsidóktól ered. De eljön az óra, sőt már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat vár. Isten ugyanis Lélek, ezért akik őt imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk.”
Az asszony így szólt: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek. Ha majd eljön, ő tudtunkra ad mindent.”
Erre Jézus kijelentette: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Tanítványai éppen visszaérkeztek, és meglepődtek, hogy asszonnyal beszélget. De nem kérdezte meg egyikük sem: „Mit akarsz tőle?”, vagy: „Miért beszélgetsz vele?”
Az asszony pedig otthagyva korsóját, elsietett a városba és elmondta az embereknek: „Gyertek, nézzétek meg azt az embert, aki mindent elmondott, amit tettem! Lehet, hogy ő a Krisztus?” Ki is jöttek a városból, és odagyűltek köréje.
Közben a tanítványok megkínálták őt: „Mester, egyél!” Jézus azonban ezt mondta nekik: „Van nekem olyan ételem, amelyről ti nem tudtok!” Erre a tanítványok kérdezgetni kezdték egymást: „Talán valaki hozott neki ennivalót?” De Jézus megmagyarázta: „Az én ételem az, hogy megtegyem annak akaratát, aki engem küldött, és hogy befejezzem az ő művét. Ugye, azt mondjátok: Még négy hónap, és itt az aratás. Íme, én azt mondom nektek: Emeljétek fel szemeteket és nézzétek a földeket, aranysárgák már, készek az aratásra. Az arató elnyeri most jutalmát: Begyűjti a termést az örök életre, hogy aki vetett, együtt örülhessen azzal, aki arat. Mert igaza van a közmondásnak: Az egyik vet, a másik arat. Én azért küldtelek titeket, hogy learassátok, amivel nem ti fáradtatok. Mások fáradoztak, ti pedig az ő munkájukba álltatok be.” Abból a városból, a szamaritánusok közül sokan hittek benne, mivel az asszony tanúsította: „Mindent elmondott, amit tettem.” Mikor azután kijöttek hozzá a szamaritánusok, megkérték őt, hogy maradjon náluk. Ott is maradt két napig. Ezután így szóltak az asszonyhoz: „Most már nem a te szavadra hiszünk. Hallottuk őt mi magunk is, és tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője.”
(Jn 4,5-42)

A János-evangéliumot nagyon sokféle módon szokás felosztani. A legelterjedtebb felosztás azt sugallja, hogy két részre oszthatjuk a szöveget: az első rész a Jelek könyve címet viselhetné, a második pedig a Jézus órája témáját fejtené ki. A két rész közti váltást a 13. fejezet hosszú bevezető mondata indítaná el. Persze vannak, akik aszerint osztják fel az evangéliumot, hogy Jézus hányszor megy fel Jeruzsálembe a zsidó húsvétot megünnepelni.

Lehet, kevésbé tudományos, de az evangélium jelképrendszerébe belefér az a fajta felosztás is, amely Jézus híres és részletesen kifejtett párbeszédei szerint akarja rendezni a szöveg szerkezetét. Nikodémus – a szamariai asszony – Pilátus. Észrevehető ebben a sorozatban, ahogy a dialógus partnerei egyre tágabb, a zsidó vallástól távolabbi csoportokat képviselnek.

Nagyböjt III. vasárnapja a szamariai asszonnyal folytatott párbeszédet tárja elénk. A beszéd majdhogynem roskadozik a sok jelképes utalástól, gondoljunk csupán a keresztre feszítés jelenetére, ahol Jézus szintén szomjazik, és amely ugyanabban az órában történik, amikor a Jákob kútjánál lezajlott beszélgetés.

Érdekes lenne mélyebben belenézni ebbe a beszélgetésbe. Itt egy igazi találkozás történik Jézussal, annak ellenére, hogy az asszony többször is igyekszik kibújni a kényelmetlen témák alól. Első meglepetésében a zsidók és szamariaik közti ellentétre terelné a szót: ti, zsidók, nem szoktatok szóba sem állni velünk szamariaiakkal. Jézus mintha elengedné füle mellett ezt a megjegyzést. Majd a hétköznapi szokásról, a vízhordásról kezd beszélni: neked vedred sincs, hogyan tudnál bármilyen vizet is adni, nemhogy olyat, amelytől sosem szomjazom.

A beszéd lassan kényelmetlenné válik az asszony számára – de érdekes mód – mégsem hagyja faképnél a kút szélén ülő idegent. Ekkor hirtelen fordulat következik be a beszélgetésben: Jézus arra kéri az asszonyt, menjen és hívja oda férjét is. A hétköznapi beszélgetés hirtelen személyessé válik, és az asszony életének gerincét érinti. „Nincs férjem” – válaszol az asszony. Minden szemrehányás, minden jogi vagy Amoris Laetitiára való hivatkozás nélkül, Jézus az asszony mondatából kiindulva, kiegészíti a féligazságot, kimondja róla a teljeset. Nincs ebben sértés, nincs ebben elutasítás, ténymegállapítás van: soha nem is volt igazából férjed. Itt az asszony ismét hárítani akar: vallási, rituális szintre emelné a beszédet, de Jézus szelíden visszahívja személyes életének kudarcához. Lélekben és igazságban kell imádni az Atyát – de a te lelked mélyén milyen igazságot őrzöl? Nemde a szomjúságot más jellegű, nem víz kell neki. Igazi kapcsolatra vágysz. Amire szomjazol, az a szeretet. Ami hiányzik neked, az a személyes elköteleződésed. Te a Messiásra vársz, csak az a baj, hogy fehér lovon érkező hercegként képzeled el. Ismét van kiút a beszédből: az asszony a teológiába menekül. Elismétli, amit esetleg tanult: tudja, hogy a Messiásnak el kell jönnie. Ő majd minden elmond nekünk. És itt Jézus bezárja a menekülés utolsó kapuját is: Én vagyok az, aki veled beszélget.

Úgy tűnik, az asszony irányítja a párbeszédet, de Jézus szavai lassan visszavezetik őt létezése igazi valójához. Szomjas, vágyakozó, kereső asszony, aki még akkor sem veszi észre, hogy megtalálta a Messiást, amikor már hosszasan elbeszélgetett vele.

A Jézussal való párbeszédek mintája található itt. Nincs ítélet, nincs megvetés. Nyugalom, déli 12 óra van, hőség, ráérő idő – és ebben a környezetben valaki rátalál önmagára. Megérti saját problémáját, megmenekül az addigi felszínes élettől. A vedrét is ottfelejti. Ez nem egy egyszerű díszletkérdés. Az asszony fölhagy múltjával. Élete nem állandó kútrajárás, nem ide-oda menekülés, hanem lehorgonyozás lesz. Nem kell a veder, hisz rájött: szomját a lélekben rejlő vágyakozás fogja oltani.

László István segédlelkész

Megjelent a Vasárnap március 15-i számában.