Bűnbánat vagy siránkozás?

0
478
Freskórészlet a kolozsvári Szent Mihály templomban • Fotó: Fábián Róbert

Bánat: bántás, megbántás, elbánás, jól bánás, rosszul bánás, megbánás… Különböző megfogalmazásban, más-más értelemben és formában használjuk a bánat fogalmát. A bánatnak van pozitív és negatív értelme is. Ha bántunk valakit, természetesen negatív, mert szembemegyünk az isteni törvénnyel és Jézus parancsával, miszerint a szeretet a legfontosabb, amit az embernek meg kell élnie. Ha jól bánunk valakivel, illetve bűneinket bánjuk, pozitív értelme van, mert eleget teszünk Isten parancsának és Jézus tanításának. Keresztény emberekként, ha élő kapcsolatban állunk a teremtő és gondviselő Atyánkkal, többnyire a bűneink feletti bánkódás kifejezésére használjuk a bánat fogalmát. Azonban ilyen értelemben is van különbség, hogy mennyire mély ez a bánat.

A nagyböjt a bűnbánat ideje – halljuk gyakran ebben az időszakban szentbeszédek, elmélkedések alkalmával. Minden jóakaratú keresztény ilyenkor igyekszik is eleget tenni az Úr Jézus felhívásának: „Tartsatok bűnbánatot!” Azonban vigyáznunk kell, hogy bánatunk ne önsajnálkozó bánat, hanem igazi bűnbánat legyen. Mi a különbség? Ha csak az önsajnálkozó bánat szintjére jutunk el, nem ismerjük be egészen bűnösségünket, nem megbánjuk, amit tettünk vagy mondtunk, hanem csak siránkozunk esendőségünkön. A mindennapi életben ezt így írhatnánk le: elkövetünk egy bűnt, azután pedig siránkozunk, hogy milyen esendők és gyengék is vagyunk. Ez nem elég, mert akkor újra és újra könnyen el fogjuk követni, olyan címen, hogy úgyis esendő vagyok, megszokjuk, hogy gyengék vagyunk, nincs mit tennünk. Isten sokkal többet kér tőlünk. Igazi bánatot, amely átalakítja a lelkünket, amely bánat magával hozza az elhatározást is, hogy többet azt a rosszat nem akarjuk megtenni. Megbánjuk a bűnt, együttműködünk a kegyelemmel, elhatározzuk, hogy többet nem követjük el, és engedjük, hogy a bánat szülte kegyelem átalakítson minket. Nagyon érdekes dolgot olvastam egyszer a bánattal, a bánkódással, a gyásszal kapcsolatban: amikor elveszítünk egy szeretett személyt, egy rövid ideig nem is azért sírunk, mert bánkódunk az elvesztésén, hanem magunkat siratjuk, hogy itt maradtunk, vagyis önmagunk sajnálata fakaszt könnyekre. Így van ez a bűnbánattal is, először talán csak siránkozunk bűnösségünk miatt, amit teljesen egyedül teszünk, azután eljuthatunk a teljes és őszinte bánatra, amikor már nem egyedül vagyunk, hanem Istenbe rejtjük el önmagunkat. Nem utolsósorban fontos, hogy igazi bűnbánatunk legyen, mert a siránkozás nem, de az igaz bánat a lelkiismeret-furdalástól is megszabadít, hogy önfeledten, szabad lélekkel élhessünk.

Ha igazi bűnbánatot tartunk, befogadjuk Isten kegyelmét és elfogadjuk bocsánatát, megszabadulunk a lelki terhektől. Nem fetrengünk tovább a siránkozás és önsajnálat mocsarában, hanem a bűnbánat által Isten öröme és békéje tölti be szívünket és lelkünket. Ezek tesznek képessé, hogy erősen megfogadjuk, nem akarunk a továbbiakban bűnben élni. A legtökéletesebb bűnbánat a szentgyónás alakalmával történik, és érdemes megtenni, hogy saját magunkon tapasztalhassuk meg Ferenc pápa gondolatát: „Amikor szentgyónást végzünk, Isten átölel bennünket az ő végtelen szeretetével.”

Barta Barnabás

(Az írás megjelent a Vasárnap hetilap március 8-ai számának Fókusz rovatában.)