Ökumenikus női világimanap Székelykálban

0
779
Fotók: Molnár Miklós Csaba

Székelykálban több mint tíz éve szervezik meg minden márciusban a nők ökumenikus világimanapját, kapcsolódva a Nemzetközi Világimanapi Bizottság által összeállított tematikához és forgatókönyvhöz.

Az imanap témáját minden évben más ország asszonyai választják ki, és ők dolgozzák ki az összejövetel liturgiáját. Ebben az évben a zimbabwei nők a „Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj!” témát választották a János 5,2-9 igeszakasz alapján. A szeretet, gyógyulás és megbékélés kulcsfogalmaira építve dolgozták ki a témát, kiemelve a zimbabwei nők sajátos helyzetét, a hátrányos megkülönböztetést, az erőszakot, a súlyos szegénységet és a HIV-fertőzöttek magas számát. Ezek ismeretében szívhez szóló a zimbabwei nők üzenete: „nem szűnünk meg imádkozni azért, hogy békeszerzők legyünk, és a kiengesztelődést, a megbékélést munkáljuk országunkban (…) remélve, hogy egyszer büszkék lehetünk arra, hogy zimbabweiek vagyunk”

Szombaton délután a székelykáli kultúrotthonban gyűltek össze a katolikus, református és unitárius felekezetek nőtagjai a közös imára. A délutánt rövid országismertető nyitotta meg: Varga Enikő helyi tanítónő vetítettképes előadása révén ismerkedtek Zimbabwe történelmével, kultúrájával, gasztronómiájával és sajátos gazdasági helyzetével. A közösen végzett liturgiát a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc katolikus líceum citeracsoportjának előadása színesítette. Szép énekük az ökumenikus imanapi összejövetelek célját foglalta össze:
„Szenteld meg szívünk, hogy eggyé legyünk,
Hogy Jézusról vallást tenni mindig kész legyünk.”

Ezt követően Szövérffi Melinda református lelkész hirdetett igét. A betesdai beteg meggyógyításának történetét végig elmélkedve arra szólította fel a jelenlevőket, hogy gondolják végig: milyen vakságban szenvednek, az életüknek milyen területe sorvad vagy beteg? Van-e „emberük”, amikor arra van szükség? Esetleg van-e, aki az ő segítségükre vár, aki a látogatásukra, a telefonhívásukra, a megbocsátásukra számít? Arra buzdította a nőket, hogy merjenek „embere” lenni a rászorulóknak. Saját helyzetüket, gondolataikat, betegségeiket pedig merjék bátran vállalni – hiszen ez a gyógyulás első lépése.

A liturgiát és igehirdetést követően egészen testközelbe jött a székelykáli asszonyokhoz az, amiről eddig elmélkedtek: az imanap meghívottjai, a marosvásárhelyi Simon Judit-Gyöngyi, a HIFA alapítvány elnöke és a szintén tolószékben élő marosszentgyörgyi Máté Dalma hatodik osztályos tanuló beszéltek a helyzetükről, állapotukról. Elmondták, hogy igenis van olyan pillanat, amikor megtapasztalják, hogy „nincsen emberük”, de ezek a kiszolgáltatott helyzetek általában azt a tapasztalatot hozzák el, hogy számos segítőkész ember van, akiken keresztül Isten szeretetét érezhetik meg.  

Simon Judit-Gyöngyi bemutatta két megjelent verseskötetét, amelyekből verseket hallgathattak meg a jelenlevők. Máté Dalma ezt követően előadta Aranyosi Ervin Szeretném, ha mosolyognál! című versét, amelyet könnyekig megrendülve hallgattak a jelenlevők.

„Elszégyelltem magam, mert olyan gyakran panaszkodom. Itt pedig látom a 90 éves Margit nénit, aki minden évben itt van az imanapon, és mindig mosolyog. Hallom, hogy milyen nehéz helyzetben vannak más országokban a nők. És látom, hogy más nők, gyerekek tolószékben élnek, és mégis mennyire békésen, a helyzetüket elfogadva élik az életüket, és alkotnak, verset írnak. Nagyon szégyellem most, hogy milyen sokat foglalkozunk magunkkal, és milyen keveset gondolunk másokra” – mondta el az egyik jelenlevő.

Az imanap végén a jelenlevő lelkészek egy-egy szál virággal köszöntötték az asszonyokat és lányokat. A találkozót közös beszélgetéssel és szeretetvendégséggel zárták, amelyet a katolikus, unitárius és református asszonyok közösen készítettek elő. Molnár Mónika, az imanapok főszervezője elmondta, hogy évről évre egyre nagyobb örömmel szervezik a találkozókat, mert itt megtapasztalják az igazi egységet, az összefogást. Az imanapra összegyűlő lányok és asszonyok felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül együtt imádkoznak, örülnek az együttlétnek, és ilyenkor csak arra figyelnek, ami összeköti őket, nem arra, ami elválasztja.

Molnár Izabella