Ha újra kezdhetném, most is a papi hivatást választanám

0
432
Az ünnepelt lelkipásztor üdvözölte az egybegyűlteket és hálát adott Istennek hivatásáért. Fotók: gerhardus.ro

A múlt hónapban ünnepelte 60. születésnapját Jäger Béla kanonok, esperes, temesvár-újkissodai plébános. Ebből az alkalomból beszélgetett vele Váncsa Csaba segédlelkész, a Vita Catholica Banatus felelős szerkesztője.

Az idő igen hamar elrepül, de mindig jó visszaemlékezni, ezért az első kérdésem az, hogy honnan indultál papi pályádra? Mi volt a meghatározó ebben a döntésedben?

Temesváron születtem 1960. február 12-én és Rónácon (ma a temesvár-mehalai plébánia filiája) nevelkedtem. Az elemi iskolát Rónácon végeztem román nyelven, ezt követően, 1975-ben felvételiztem a gyulafehérvári római katolikus kántoriskolába. Pálfi Géza mártír pap volt az osztályfőnökünk. Géza atya két generációt vitt végig, majd a Ceauşescu-diktatúra áldozata lett, mint sok római katolikus pap és püspök. 1980-1986 között ugyancsak Gyulafehérváron, a Római Katolikus Hittudományi Főiskolán végeztem teológiai tanulmányaimat, majd 1986. június 22-én dr. Jakab Antal püspök a 27 végzősből ötünket (Máthé István, Ghinari Johann, Bartha Balázs, Salman Demeter) szentelt a temesvári egyházmegye részére. Ma már csak Salman Demeter évfolyamtársammal ketten maradtunk az egyházmegyében. Úgymond „utcagyerekként” nőttem fel, mivel édesapám leszázalékolt gyári munkás volt, édesanyám szintén gyárban dolgozott. Minket, a körülbelül 50-60 „utcagyereket” a mehalai szalvatoriánus páterek karoltak fel, így részben nekik köszönhetem a hivatásomat is, hiszen nagyon szépen foglalkoztak velünk, hittanórát tartottak, oktattak. Ezen kívül eljártunk a mehalai templomba is a különböző gyermek- és ifjúsági programokra. Minden kedden volt hittanóra, ezt követően esti szentmise, amelyen mindannyian részt vettünk. Fontos megjegyezni, hogy ezeknek a pátereknek nagyon nagy szívük volt, a hittanórára még a roma gyermekek is szívesen jártak. P. Carolus (Károly atya) foglalkozott eleinte velünk, de őt áthelyezték az erzsébetvárosi plébániára. Ekkor jött a helyébe P. Bálint Paskál, aki a magyar ifjúsággal foglalkozott, vagyis velünk. A szalvatoriánus atyák révén több lelkipásztort is megismertem, akik hatással voltak rám, például dr. Csatáry Miklós kanonok és dr. Boros Béla címzetes érsek. Noha P. Paskál idején felvételiztem a kántoriskolába, a szalvatoriánus atyák szóban soha nem hívtak különösebben senkit sem a szerzetesi életre, ők inkább életük példájával ösztönöztek. Nekik köszönhetően több templom is épült az egyházmegyében, így például Újszentesen, Rónácon, Besenyeitelepen, Ókissodán és Újkissodán, a jelenlegi plébániámon. A páterek sok helyen tevékenykedtek az egyházmegyében, így érthető, hogy hatással voltak az életemre. Nem csak velünk, gyermekekkel foglalkoztak, hanem a felnőttekkel is, például férfi dalárdát működtettek.


Melyek voltak az eddigi állomáshelyeid?

Az első állomáshelyem még a kápláni évek előtt Öthalom (Glogowatz) volt, majd diakónusként Nagyszentmiklósra kerültem, ahol a plébános úr sajnos rövid időn belül meghalt, és mindent nekem kellett átvenni. De mivel nem voltam felszentelt pap, nem tudtam szentmisét bemutatni. A hívek bejöttek ugyan Temesvárra Cziza helynök úrhoz, hogy megkérjék, helyezzen oda, de nem lehetett, mivel nem estem még át a „tűzkeresztségen” vagyis a szentelésen és a kápláni szolgálaton. 1986. szeptemberétől 1987. februárjáig Újaradon voltam káplán, a principálisom pedig dr. Schulter Antal. Itt rengeteg hittanórát tartottam. Közben két temesvári pap kolléga Detta környékén átszökött a határon, így egy olyan személyt kerestek arra a helyre, aki nem szökik el az országból. És hogy ilyesmi még csak eszembe se jusson, az akkori hatalom emberei megzsaroltak: ha egy gyanús lépést teszek, a testvéreim elveszítik a munkahelyüket. Újaradról így helyeztek Nagyzsámba, ahol 1989. júniusáig szolgáltam, majd ezt követően egy évre elkerültem Gátaljára. Itt jelen lehettem Böcskei László nagyváradi püspök úr primiciáján és Ciubotaru Simon kollégám pappá szentelésén. Majd Kräuter püspök elhelyezett Boksánbányára, ahol 19 évig szolgáltam. Ennek a 19 évnek az volt a háttere, hogy az akkori tiroli (Királykegye) pap kollégám is elhagyta az országot, így nemsokkal a kinevezésem után érkezett még egy levél, amelyben azt írták, hogy át kell vennem a tiroli plébániát is. Összesen tehát Boksánbánya, Románboksán, Zsidovin, Jerszeg, Krassófüzes és Tirol egyházközségek tartoztak hozzám, ahova 19 éven keresztül jártam. 1992-ben, amikor a németek tömeges kitelepedése miatt az elnéptelenedett plébániákat összevonták, és számuk a 150-ből a felére csökkent, Tirol is filia lett. A Land Tirol hilft Dort Tirol elnevezésű akciónak köszönhetően a Szent Vér Misszionáriusai kongregációhoz tartozó nővérek érkeztek Tirolba, akik rengeteget segítettek a helyi közösségnek. Roos Márton püspök úr 2009-ben kinevezett temesvár-újkissodai plébánosnak, előtte azonban, a 2000. szentévben krassói esperessé, majd 2002-ben kanonokká, 2009-től pedig csanádi esperessé is.


Beszélgetésünk elején már említetted a szalvatoriánus atyákat. Kikre gondolsz vissza szívesen?

Például P. Johannes Blum szalvatoriánus atyára, aki az újszentesi templom építője volt. Azt szokta mondani, hogy neki egy bűne van: ha valahol valamilyen építőanyagot lát, akkor azt minél hamarabb fel szeretné használni. Valahol mindig restaurált valamit. A teológián tiszteltem dr. Vencser László vicerektor urat, aki ugyanerre tanított minket: fontos újjáépíteni és restaurálni azt, amink van, fenntartani lelki központjainkat, templomainkat. Én magam is ezt próbáltam tenni Boksabányán, ahol hosszabb időt töltöttem


Akkor innen ered ez a késztetés, hiszen most is építesz, mégpedig plébániaépületet?

Így igaz. Egy új lelki központot szeretnénk építeni a közeljövőben a híveknek, ahol meg tudnánk valósítani azt, amit egykor a páterek tettek. Az új plébánián gyakrabban találkozhatnának a hívek, hogy jobban megismerhessék egymást és közösséget alkossanak. Állandóan aktív voltam, mindig törekedtem arra, hogy a közösségeknek tudjak valamit nyújtani.


Mi a papi jelmondatod és mennyiben határozza meg az életedet?

A papi jelmondatom: „Cordi Jesu et Mariae semper!” (Mindig Jézus és Mária szíve szerint!) Hogy miért ezt választottam, annak is megvan a története. Miután 1964-ben dr. Boros Béla címzetes érsek végre kiszabadult a börtönből, ahová kirakatper során zárta a szocialista hatalom, mi, fiatalok, sokan jártunk hozzá. Mindig nyitott szívvel és tárt karokkal fogadott. Az érsek úr akkoriban segédlelkész volt az Erzsébetvárosban, és valahányszor hazajöttünk Gyulafehérvárról, mindig kikérdezett filozófiából, mivel a filozófia és a dogmatika doktora volt. Egyik alkalommal azt is megkérdezte, hogy mikor szentelnek, mire én visszakérdeztem, hogy mit javasol, mi legyen a mottóm? Mire ő azt felelte, hogy júniusban van Jézus szíve és Mária szíve ünnepe, és így választottam ezt a jelmondatot.


Azt jelenti, hogy jóban voltál az érsek úrral.

Igen, olyannyira, hogy a primiciámon ő volt a manuductorom. (A manuductor vagy kézvezető egy felszentelt idősebb pap, aki az újmisés mellett áll, hogy segítse első ünnepélyes miséjén, és elejét vegye az esetleges hibáknak – a szerk. megj.). Az első szentmisémet 1986. július 7-én celebráltam a rónáci templomban, ahol egyházmegyénk jelenlegi főpásztora, Pál József–Csaba püspök úr a volt a szónokom. Később, a boksánbányai évek alatt pedig a főesperesem volt. Úgy érzem, hogy nagyon jól tudtunk együtt dolgozni.


A jelmondatod mennyire van jelen a mindennapokban?

Pontosan ezt kérdezte tőlem a napokban püspök úr is. A legtömörebben úgy fogalmaznék, hogy ha újrakezdhetném, most is a papi hivatást választanám. Sohasem akartam mást.

Forrás: A temesvári egyházmegye honlapja