Ha hagyom, akkor a jó Isten formál

0
2973

A Ferenciek-terén, Budapesten találkoztunk legutóbb. Épp egy kézműves vásárból indult haza, amikor néhány szóra megálltunk. A következő találkozásunk helyszíne már Gyulafehérvár – a püspökszentelés napja –, ahova népes zarándokcsoporttal érkezik. Dánél Sándor hétgyermekes családapa, fazekas és keramikus, a Csíkszeredai Nagycsaládosok Egyesületének elnöke, akit a nagy eseményre hangolódva arról kezdtem kérdezgetni, mennyien, milyen szívvel érkeztek a főegyházmegye központjába, zarándokként mi a legfőbb imaszándékuk, és ez alkalommal  rögzítettük is a beszélgetést.

Csíkszeredából, a Szent Ágoston-plébániáról szervezetten két nagy busszal jöttünk, és nyilván mindannyiunkat elsősorban katolikus hitünk hozott ide. Nekünk ez nagy esemény. Ezt a zarándoklatot és a szentmisét az érsekünkért ajánljuk fel, de egyéni szándékainkat is elhoztuk, „az oltárra tesszük” családjainkat, a barátainkért, a városomért és szülőfalumért is imádkozom, valamint nehéz helyzetben lévők ismerősökért. Reméljük, hogy a jó Isten segít bennünket a mai világban fényként világítani családjaink és mások számára is.

Nagycsaládos vagy, és jómagad is nagycsaládba születtél. Ez egyfajta hagyománynak is tekinthető?

Bár lenne hagyomány napjainkban! Biztos vagyok abban, hogy senki nem fogja megvétózni azt az állításomat, hogy szüleink és felmenőink idején igenis hagyomány volt a nagycsalád. Ritka az a 70-80 éves személy, akinek nem volt három-négy testvére. A feleségemmel Csíkszeredában élünk, hét gyermekünk van. Mi is hatan vagyunk testvérek, bár heten születtünk. A Gondviselésbe vetett hit és az Istenre való ráhagyatkozás volt az, ami a székely családokat megerősítette abban, hogy az oltárnál kimondott igent életükben be is tartották, hiszen az elfogadjátok-e a gyerekeket, akikkel Isten megajándékoz titeket kérdésre azt válaszolták, hogy igen, elfogadjuk. Számokat nem futtattak meg az agyukban, hanem arra mondtak igent, hogy amennyivel megajándékozza őket Isten, azt mind elfogadják.

A szüleim esetében az történt, hogy az első testvérünk 1959-ben született, és nyolc hónapos korában a teljesen egészséges gyereket tüdőgyulladás miatt elveszítették. Utána születtünk még hatan. Az első gyermek elvesztése után ilyen körülmények között az édesanya ma talán pszichológus segítségére szorulna. Akkor édesanyámnak a hite volt a gyógyír, nem süppedtek bele a fájdalomba. Sokat nem vacilláltak, dolgoztak, élték a hétköznapokat, lakást építettek, és születtünk egymás után, ahogy akkoriban több családban is történt.

Volt egy óriási veszteség az életedben…

Huszonhárom esztendeje, hogy az akkor tizenhárom éves házasságomban elveszítettem a feleségemet. A harmadik gyerek szülésénél a jó Isten magához szólította őt. Hirtelen, nem volt semmi előzmény. Szülni mentünk, apás szülés volt, örültem… Egy olyan betegség, ami 3000-ből egy anyánál fordul elő, épp nála jelentkezett… Szép szülés volt, kezünkbe adták a babát, megpusziltuk, majd elvitték, de amikor visszajöttek, szóltak, hogy menjek ki, gond van. Azonnal meg is műtötték Editkét, és úgy tűnt, helyre is jött a műtét után, beszélgettünk, jobban volt, a harmadik nap reggel azonban az Úr magához szólította. Nekem nagyon nehéz volt, amikor hazavittem a kórházból a kicsikét. Három gyermekkel maradtam, az újszülöttel, egy 7 és egy 13 évessel. Kivettem a szabadságomat a munkahelyemről, de közben az akkor elnökünkhöz, Constantinescuhoz írtam egy levelet, amiben azt kérdeztem, miért nem mehet el az apa is gyereknevelési szabadságra. Mire lejárt az egyhónapos rendes szabadságom, el is fogadták a kérést, úgyhogy otthon maradhattam és neveltem a gyerekeket. Istennek hálát adtam azért, hogy tizenhárom évre megajándékozott a feleségemmel és rajta keresztül a gyermekekkel, hogy boldogságot kaptam általa, és próbáltam ezt a helyzetet elfogadni, ugyanakkor nagyon sokat imádkoztam, és egyáltalán nem szerettem volna újraházasodni. Két év elteltével találkoztam Magdikával, imádkoztunk, hogy vajon mi a jó Isten akarata, később összeházasodtunk, és most van hét gyermekünk, sőt már unokánk is született.

Mi jelenti számotokra a töltekezést?

A lelki töltekezés mindig szükséges volt nekünk, házastársakként a Házas Hétvége csoporthoz is tartozunk. Személyesen nekem szükségem van az ilyen alkalmakra, mint a mai, zarándokutakra, amelyekre járok egyedül is, de a feleségemmel is. Ilyenkor feltöltjük a tarisznyánkat lelki munícióval – ha lehet így fogalmazni –, ez a mai nap is ilyen, amikor együtt ünnepeljük a székely származású püspökünk felszentelését, és bízunk abban, hogy megerősíti hitükben a családokat, hogy merjenek igent mondani az életre, és Isten kegyelméből reményt ad híveinek a mai világban.

Nem csak a nagycsaládos hagyományt, de a kézműves szakmát is továbbvitted. Miért lettél épp keramikus?

Édesapám – nyugodjék békében – asztalosmester volt. Megtanultuk az asztalos szakmát, és mivel ő sokat dolgozott a Hargita Népművészeti Szövetkezetnek, mi is besegítettünk neki. Ott dolgoztunk, és mivel a szövetkezetnek több ágazata volt, így volt egy kerámiaműhelye is. Az akkor főnökök, akik kijöttek falura megnézni, édesapám hogy dolgozik, látták, hogy a gyerekek is besegítenek. Mivel én voltam abban a korban, hogy szakiskolába induljak, megkérdezték tőlem, szeretnék-e kerámiát tanulni. Elmentem, és pár nap után csodálkozva jelezték, milyen tehetség vagyok. Megvolt már otthonról a kézműves adottságunk, és így lettem én keramikus. Majd az öcsém is követett, illetve a húgom, aki most ferences nővér, ő is ott dolgozott és kiváló munkát végzett, díszítés terén kiemelkedő tehetség volt. És most a gyermekeink is ugyanezt csinálják: nemezelnek, rajzolnak, agyagoznak, faragnak stb., tehát ezt az utat próbálják járni.

Az alkotásban mit élsz meg, mit jelent ez neked, és milyen jellegű tárgyakat készítesz?

Eszközök vagyunk Isten kezében, és úgy látszik, ha mi engedjük neki, ő formál minket. Munkáim fazekastermékek és kegytárgyak. Plaketteket is készítek olyan híres emberekről, mint Márton Áron, Tamási Áron, Kájoni János és mások. A kegytárgyaim között vannak keresztek, nagyobb és apróbb tárgyak. A Csíksomlyói Szűzanya plakett – ha lehet így fogalmazni – az egyik legkedvesebb tárgy, amit készítek. És itt el kell mondanom, hogy korongozás közben úgy imádkozom a rózsafüzért, hogy agyagos ujjaimmal húzok egy-egy vonalat a munkalapra, azzal számolom a tizedet. Az megszárad, majd amikor a következő tizedet mondom, ugyanazokat a vonalakat követem visszafelé. Az alkotás mindenféleképpen közelebb visz a Teremtőhöz. Több szentírási részben is olvashatjuk, ahogyan megteremtette a jó Isten a világot, és benne az embert is megformálta, olyanok vagyunk a kezében, mint az agyag a fazekas kezében. És ezt én is megélem a munkafolyamat közben a mindennapjaimban: ha hagyom, akkor a jó Isten formál.

Mi a küldetésetek a Csíkszeredai Nagycsaládosok Egyesületével, amelynek elnöke vagy?

Elsősorban a nagycsaládokat próbáljuk megszólítani. Kiemelném, hogy egyesületünkben a nagycsalád fogalma a Kárpát-medencében működő más egyesületekhez képest a négy- vagy annál több gyermekes családokat jelenti. Hála Istennek, Csíkszereda a lakosság arányaihoz képest az utóbbi 8-10 évben a legnépesebb a nagycsaládosok szempontjából az egész Kárpát-medencében, hisz több mint 400 három- vagy ennél több gyermekes család él városunkban. Mi tehát a négygyermekesek érdekeit képviseljük, és elsősorban az lenne a fontos, hogy felmutassuk a város lakói felé, de nem csak a szűk környezetünknek a nagycsaládban rejlő értékeket: a szüleinktől, elődeinktől örökségül kapott hitet, a kultúrát, és hogy mindezt úgy tudjuk megélni, hogy az példamutató legyen. Hangsúlyozzuk, hogy fontos a gyermekek elfogadása, a szüleink, nagyszüleink tisztelete, és próbálunk Isten segítségével olyan közösség lenni, amely a jövőt biztosítja.

• Fotó: Dánél Csaba

Hétgyermekes családapával beszélgetni azért nem mindennapi dolog, nagyon hálás vagyok érte. Mi a legnagyobb örömed és mi a legnagyobb kihívás ebben a hivatásban?

A gyermekeink most már nagyok, a legkisebb 10. osztályos, van egy érettségi előtt álló fiunk, a többiek egyetemen vannak, illetve végeztek, Csaba fiunk pedig már szentségi házasságban él. Jelenleg a legnagyobb kihívás őket úgy segíteni, hogy az adott környezetükben – az iskolában, az egyetemen vagy a munkájukban – úgy tudjanak élni, hogy a mai szabados gondolkodást az itthonról kapott erkölcsi, szellemi, hitbéli neveléssel más irányba tudják elmozdítani, de elsősorban ők tudjanak megmaradni hitükben, és esetleg másoknak is példát tudjanak adni ezáltal.

A legnagyobb örömöm, örömünk az, hogy ha különböző helyeken megfordulva észreveszik a sok jót, de azt is észreveszik, hogy nem szabad mindent követni, és ezt elmondják, együtt megbeszéljük – pl. egy negatív üzenetű színházi előadás kapcsán. A legkisebb gyermek a családban az unokánk, Csanád, aki természetesen sok-sok örömet sugároz mindannyiunk számára.