Számomra ez a munka kegyelem volt

0
1262

Lenyűgöző látvány a nagyváradi székesegyház. Ezredszerre is. Bár nagyobb ünnepekkor még hangsúlyosabb itt a szép, gyönyörű virágkompozíciók díszítik a templomot az év minden napján. Megálmodójuk és megalkotójuk huszonöt év szolgálat után hozta meg a nehéz döntést: nyugdíjba vonul. Kozák Terézia sekrestyéssel – de hadd írjam le egyszerűen csak így is: Terike nénivel – beszélgettünk templomról, virágokról, a jó Isten és az emberek szolgálatáról, a talán közhelynek számító, mégis igaz nincsenekvéletlenek-pillanatokról (vagyis a kegyelem működéséről).

Szaniszló és Szárhegy, ehhez a két településhez kötődnek a gyermekkori élményei. Mit idézne fel most ezekből?

Édesapám Gyergyószárhegyen született, édesanyám Szatmár megyében, Szaniszlón. Sok szép élmény köt mindkét helyzet, de van egy dolog, amiről nagyon ritkán beszélek. Gyermekkorom szép volt, de szomorú. Édesanyám betegen jött haza a munkatáborból (1945-ben a szatmári sváb közösség ötezer tagját deportálták szovjet munkatáborokba – szerk. megj.), de még akkor nem gondolta, hogy mi vár rá. Férjhez ment, megszülettem egyedüli gyermekként. Nagyon kevés időt töltöttem szülőfalumban, Szaniszlón, mert édesanyám bekerült a tüdőszanatóriumba. Engem hatéves koromig édesanyám bátyja és felesége nevelt Kolozsváron. Édesapám, mivel a vasútnál dolgozott, minden alkalmat megragadott, hogy meglátogasson, de édesanyámmal hosszú hónapokig – de egy év is eltelt, hogy – nem találkoztam. Az orvosok szinte lemondtak róla, de meggyógyult (nyolcvan évet élt). Miután hazajött a kórházból, az iskolai első osztályt már Szaniszlón kezdtem meg. Vallásos emberek voltak, és akárcsak a nagybátyámék Kolozsváron, a szüleim is Isten szeretete felé irányították az utamat. Ma is gyakran járunk a családdal Szaniszlóra, jó ott lenni.

Szárhegy számomra a szépség, a nyugalom. Rokonok már nem élnek, de vannak családi barátaink, akikhez járunk, nincs elszakadás a gyökerektől. Iskoláim, házasságom és munkahelyem Váradhoz kötött.

Két állásban is dolgozott, amikor a székesegyházhoz került. Hogyan és miért vállalta el ezt a szolgálatot?

A Gondviselés úgy hozta, hogy március 1-jén, 1995-ben a székesegyháznál megüresedett egy sekrestyési állás, és soha egy percig nem bántam meg, hogy ezt elvállaltam. Mivel az egyik munkahelyem közel volt a székesegyházhoz, naponta betértem a templomba egy Miatyánk, Üdvözlégy erejéig. Egyik ilyen alkalommal, az akkori sekrestyés hölgy megkérdezte tőlem, tudok-e valakit, aki elfogadná a megüresedett állást. Anélkül, hogy gondolkoztam volna vagy megbeszéltem volna itthon a férjemmel – szinte mintha valaki mondatta volna velem –, egyből azt válaszoltam: én megpróbálnám, ha megfelelek. Mivel a gyerekeim már oda jártak elsőáldozási, bérmálkozási felkészítőre, az akkori plébános ismert bennünket, így ő is örömmel fogadta a jelentkezésemet.

Nincsenek véletlenek…

Istennek a keze mindenben benne van. Miután kijöttem a templomból ocsúdtam csak fel, hogyan hozhattam meg egyedül egy ilyen döntést, amikor mi itthon a férjemmel napi szinten a legkisebb dolgokat is megbeszéljük. Hála Istennek, a férjem nagyon jó néven vette, és azzal biztatott, hogy ha úgy gondolom, nekem ez jó lenne és szeretném, vállaljam el. És ez nekem elég volt. Azóta sem bántam meg soha ezt a pillanatot, mert a munkámat hivatásomnak éreztem.

Díszítés előtt kérem a Szűzanya segítségét

Mi volt a legszebb és mi volt a legnehezebb az eltelt huszonöt évben?

Volt sok nehézség is, de a szép pillanatok felülmúlták ezeket. Nagyon szerettem a virágokkal dolgozni. Emlékszem, ahogyan huszonöt évvel ezelőtt az első virágcsokrot készítettem. A kertben sok szép virág volt, és én nagyon akartam a szépet, kimentem hát, és a kertből szedett rózsákból egy gyönyörű, színes csokrot készítettem. Közben észre sem vettem, hogy az akkori plébános, Matos apát úr, többször is leszólt a sekrestyébe a belső telefonon keresztül, de engem nem talált ott, hisz én kint díszítettem. Gondolom, megelégelte, hogy nem válaszolok, és lejött a templomba. Akkor lettem kész a csokorral, épp tettem fel az oltárra, amikor megérkezett az apát úr. És ez volt az első pillanat, ami lendületet adott a folytatáshoz, mert azt mondta: Terike, ez a virágcsokor bármilyen nagy ünnepen megállja a helyét az oltáron. Ez nekem nagy erőt adott, úgy éreztem, ezt ezután már csak szebben lehet csinálni, elrontani nem lehet, nem szabad. A virágnak, a díszítésnek a szeretete már az első perctől bennem volt.

A legszebb élmény talán épp az volt, hogy a hosszú évek során elismerték a munkámat. A legnehezebb viszont az, hogy mivel önmagam legnagyobb kritikusa vagyok, a mércét mindig nagyon magasra tetettem magam előtt, és néha bizony nehéz volt ennek megfelelni. Kicsit valahogy mindig elégedetlen voltam magammal, mert azt akartam, hogy még szebb legyen a templom.

Sokszor felébredtem éjszaka, és a virágok körül forgott minden gondolatom: vajon megkapom-e a friss virágot időben, olyan fajtát kapok-e, amilyet szeretnék stb. Ez mindig feszültséget keltett bennem. A megnyugvás majd csak akkor jött el, amikor vége lett egy-egy ünnepi szertartásnak, és minden jól sikerült. Ez a megnyugvás aztán mindent kárpótolt.

Szabad kezet kapott a virágok kiválasztásában, a díszítésben?

Igen. Itt szeretném megköszönni a vikárius úr bizalmát, jóságát, ami nagyon befolyásolta a munkámat. Szerettem nemes virágokból és az alkalomnak megfelelő virágokkal dolgozni – húsvétkor fehér virág, a Szent László-ünnepségen szerettem színes, tavaszi, lendületes csokrot készíteni, pünkösdkor pirossal volt feldíszítve a templom, Krisztus Királykor a királyliliom dominált, vagy volt olyan ünnep, hogy a pápai színek, a fehér és a sárga. Mindig alkalomnak megfelelően voltak kiválasztva a virágok, sőt magam is az alkalomhoz megfelelően próbáltam öltözni, harmóniában a virágokkal és a papság öltözetének színeivel.

A Szent László herma

Hogyan lát neki egy csokor elkészítésének?

Amint meglátom egyben, kötegben a virágokat, meg is születik a gondolataimban a csokor.  Legjobb tudásom szerint, mindig a legszebbre akarom kivitelezni azt, amit elképzelek. Minden díszítés előtt kérem a Szűzanya segítségét, hogy ő irányítsa a kezemet. Sohasem csalódtam, mindig segített. Szívvel-lélekkel benne tudok lenni a csokorkészítés folyamatában. Nagymamám mindig azt mondta: fiam, ha egy ebédet jó hangulatban, dudorászva készítesz, azt nem lehet elrontani. Na, így van ez a virágokkal is. Ha a virágot szereti az ember, van hozzá érzéke, és a Szűzanyát kéri, hogy segítsen, akkor azt egyszerűen nem lehet elrontani. A Szűzanya nagyon sokat jelent számomra. Nagy Szent Rita-tisztelő is vagyok, sokszor megtapasztaltam a segítségüket. Vasárnap délutánonként, amikor van időm, gyakran leülök a Szent Rita-szobor elé, és most, ha eljövök nyugdíjba, vissza fogok járni oda imádkozni.

Körülbelül hány szál virágból dolgozik?

Nagyobb ünnepekkor több ezerből.

Húsvétvasárnapi díszítés (2016)

A virágok mellett az embereknek is mindig jutott Terike néni figyelméből, mosolyából. Ez azért több mint feladat, nem?

Ha valaki betér a templomba, a sekrestyéssel találkozik először (a nagyváradi székesegyházban a sekrestye a hétköznap használt oldalbejárat mellett találhatószerk.megj.). Ha bármilyen kérdéssel vagy kéréssel bejönnek, mindig példamutatóan kell viselkedni, megjelenésben, hozzáállásunkban, szavainkban. Ez mind a legalapvetőbb magatartásforma, amire egy sekrestyésnek szüksége van. Tőlünk is függ, hogy milyen lelkülettel hagyják el az emberek a templomot. Fontos az, hogyan állunk szóba velük, fontos, hogy mennyire vagyunk kedvesek, hogy vigyünk mosolyt a köszönésbe, legyünk megértőek, együttérzők, ha kell, vigasztaljunk.

Emlékszem, sok-sok évvel ezelőtt egy vasárnap kora délután történt, bejött egy fiatalember, akin látszott, hogy nagyon szomorú. Megkérdezte, bemehet-e a templomba, mert egy pappal szeretne beszélni. Mondtam, hogy most nem tud pappal beszélni, de térjen vissza délután. Ahogy szóba elegyedtünk, elmondta, neki igen nagy problémája van. Azt javasoltam neki, menjen be a templomba és könnyítsen a lelkén, tegye le a terheit. Azt válaszolta, ő nem tud imádkozni. Biztattam, hogy az sem baj, ott a jó Isten előtt mondja el saját szavaival mindazt, ami fáj, ami nehéz. Bement, és amikor majd kifelé jött, köszönte, hogy beküldtem. Egészen más lelkülettel lépett ki a templomajtón, megkönnyebbült, felszabadult. Nekem nagyon jól esik, amikor csak egy kicsi jót is tudok tenni, valakinek segíteni egy kedves szóval, jóindulattal. Az egész napomat bearanyozza.

Akarva-akaratlanul egy sekrestyés nagyon sok időt tölt az Eucharisztia előtt

Mindig tapasztaltam Jézus erőt adó jelenlétét. Mivel ott vagyok a tabernákulum közelében, a munkámat minden nap felajánlom a jó Istennek. És érzem ahogy a Gondviselés mindig megmutatkozik az életünkben. Mindenki hordozza a saját keresztjeit, de én sokszor tapasztaltam, hogy a jó Isten megkönnyíti vagy van, hogy teljesen el is veszi a terheinket. Talpra állít mindenből. Ez egyedül nem menne.

Mindig tapasztaltam Jézus erőt adó jelenlétét

A Házasság hetében rögzítjük ezt a beszélgetést, ezért is kérdezem meg, hogy mi lehet a jó házasság titka?

A házasság is egyfajta hivatás, amit nagyon komolyan kell venni, de ha Jézus ott van a családban, ha együtt imádkozunk, mindenre találunk megoldást. Fontosnak tartom a problémák megbeszélését, az alkalmazkodást, a megbocsátást, a szeretetet, a jóságot. Ez mind erősíti a házastársak közötti kapcsolatot.

Hosszabb utak alkalmával például, ahogy kiérünk a városból, már veszem is elő a rózsafüzért, és a kocsiban imádkozunk. Ha nem túl nagy a forgalom, és tud a férjem csatlakozni, akkor közösen mondjuk, ha viszont nagyobb a forgalom, akkor ő követ az imában. Mindig érezzük a rózsafüzér erejét, a Szűzanya oltalmát.

Mindig így volt ez, hogy közösen is imádkoztak?

Nagyon régóta. Volt egy fiatalkori tapasztalatom, ami azért kicsit helyrerázott. Nagyon vallásos családban nőttem fel, édesapám és édesanyám is ezt állandóan erősítették bennem. Már megvoltak a gyerekeink, amikor egy alkalommal hétvégére hazamentünk Szaniszlóra. A szüleim nagyon vártak. Édesapám már érkezésünk előtt egy órával kint állt a kapuban, hisz nagyon nagy öröm volt nekik a család (ahogy mondta: elment egy, de jött négy). Azon a hétvégén, nem is tudom hogy nem gondoltam erre, de egyszerűen nem tettem oda ünneplő ruhát. Édesapám vasárnap szólt, hogy készüljünk, mert megyünk a templomba, és én rávágtam, hogy dehát nem hoztunk ünneplő ruhát. Akkor ránéztem, és egy pillanatra megfagyott köztünk a levegő. Mélyen a szemembe nézve mondta, amit soha nem fogok elfelejteni: – Tudod fiam, máskor ha nem hoztok magatokkal ünneplő ruhát és nem jössztök a templomba, akkor inkább ne is gyertek haza. Ha megvert volna, vagy nagyon összeszidott volna, az sem esett volna rosszabbul. Szaniszlón ha esett, ha fújt mentünk a templomba. Ez a jelenet engem helyre rázott, egy életre megerősített. Attól kezdve próbáltam a gyerekeket, a férjemet még erősebben a  hit útján, a templom felé irányítani. Mindig kell legyen valami az ember életében, ami kicsit felrázza.

Hány éve házasok?

Idén leszünk negyvennégy éves házasok. Az első perctő megvolt az, hogy mindent megbeszéltünk. Nekünk a család olyan volt mindig mint egy közösség. Elfogadtuk a véleményeket a szüleink részéről, viszont beleszólásokat nem. Ha úgy láttuk jónak, megtartottuk, ha nem, elálltunk tőle. Mindig nevetnek, amikor azt mondom, a világon nekem volt a legmegértőbb anyósom és apósom. Nagyon szerettek engem, és én is őket. Igaz, nem is próbáltak „belemászni” az életünkbe. Istvánnal, a férjemmel, minden reggel együtt kávézunk, megbeszéljük a napi teendőket, intézni valókat, még azt is, hogy mit főzzünk – a férjem ennek nagy mestere.

Gondolom, nagy segítség volt az, hogy a férje szeret főzni…

Nagyon nagy segítség volt, mert karácsonykor, húsvétkor, ünnepek alatt, az itthoni gondokat ő levette a vállamról, így csak azzal tudtam foglalkozni ilyenkor, ami a templomban van. Ha éjszaka felébredtem, nem arra gondoltam, jaj vajon, megvan-e a piros tojás, a sonka megfőtt-e, hanem hogy mi van a templomban, vajon a virág, vajon a terítő; az újság ki van-e mind fizetve, ki van-e mind küldve… Mindenben a pontosságra törekedtem.

Mindenben a pontosságra törekedtem

Milyen tervekkel, vágyakkal indul a nyugdíjas évek felé?

Most, hogy – bár nehezen – ezt a döntést meghoztam, és a végleges nyugdíjazásomat kértem, szeretnék több időt tölteni a családdal. Elsősorban megköszönöm a jó Istennek, hogy eddig itt dolgozhattam, mert számomra ez a munka kegyelem volt. Az a sok prédikáció, szép beszéd csiszolja, állandóan finomítja és gazdagítja a lelket, abból táplálkozunk. Valami csodálatos, mennyi mindent tanultam ezek által. A napi szentmisék… Ez valahogy kimaradhatatlan az életemből. Megköszönöm a jó Istennek, hogy mindig velem volt, irányította az utamat, és ezen túl is kérem, hogy irányítson. Mert terveim vannak, ismerve magam, unatkozni nem fogok. Csak legyen idő mindenre. Elsősorban a családra, aztán arra is, hogy kicsit jobban odafigyeljek az egészségemre, hogy minél többet tudjak az unokákkal lenni. Akkor vagyok a legboldogabb, amikor a legnagyobb unokámat láthatom ministrálni a püspök úr mellett (akit nem is olyan rég, még ő maga keresztelt), nagyon felemelő érzés. Szeretnénk még sokat kirándulgatni – mert mindig nagy kirándulók voltunk. Most megpróbáljuk learatni a munka gyümölcsét. Így szeretném Isten után még pár dologban megtalálni az örömömet.

Nagy hálával a szívemben indulok nyugdíjba. Van mit megköszönni a jó Istennek, és van mit megköszönni a feletteseimnek: a hozzám való jóságukat, szívességüket, türelmüket. Nagyon sok jót tapasztaltam részükről, és a munkámmal próbáltam viszonozni én is az ő jóságukat.

A beszélgetés rövidebb változata megjelent a Vasárnap hetilap 2020. február 23-i számában.