Olyan helyen voltunk, ahová a madár sem jár, mondhatnánk túlzással, abban viszont nincs semmi nagyítás, ha azt állítjuk, hogy még a postás is csak havonta egyszer keresi fel az ott lakókat. Székelypálfalván voltunk, hogy egyszerre nézzük meg azt, ami szép és azt, ami szomorú.
„Itt emberek laknak. S ebben benne van minden, ugye? Nem akarom blamálni. Szidom őket, mint a bokrot, ha tetszik, jó, ha nem, annyi, majd megértik. Azt mondta egy pap, s egyetértek vele, hogy székely embernek ostort, s kenyeret kell adni: szidjad, s szeressed, törődj vele!” – mutatja be a falu közel kétszáz lakóját és velük való viszonyát Orbán Menyhért római katolikus lelkipásztor. Nyugdíjasként szolgál itt, felújította az ingatlanokat, hogy aki utána jön, kényelmet, rendet is találjon a csend mellett. A lelkipásztor félti a kicsi falut, ahol az emberek egymást „nagyon ismerik”, és haragszik mindenkire, aki elhagyja szülőföldjét. Szidja őket és szereti. A szeretetből juttat a falugondnoknak is, a Caritasos autó az ő garázsában telel, és ha nagyot havazik, plébános úr is kézbe veszi a hólapátot, hogy András Ibolya eljusson oda, ahol nagyon várják.
Futár, sofőr, gondozó
Ennek a községnek már az 1300-as évektől van papja, temploma, és rátarti nép lakja, amelynek tagjai elérték, hogy településüket többet ne téveszthessék össze a csíkszéki Pálfalvával. Kettős haszonnal zajlott a névváltoztatás az 1900-as évek elején, hisz aki a Felső-Nyikó mentén Székelypálfalvára érkezik, nem kell tusakodjon, milyen nyelven köszönjön a falubelieknek.
A kis falucska utcái leginkább szánkózásra lennének jók, a hágók-lejtők nem kedveznek télen sem az autózásnak, sem az idős emberek bizonytalan lépteinek. Így akinek nem muszáj, nem mozdul ki a házából, reménnyel vár, mert tudja, ha megegyezték, kopogtatni fog ajtaján a falugondnok.
Ibolya energikus fiatalasszony, jegyzetfüzetében sorjáznak a tenni- és vennivalók. Gondolják el: a településen nincs, ahol kifizetni a számlákat, így azok többségét is a falugondnok intézi Székelyudvarhelyen. Nem kell külön utat vállaljon érte, egy fuvarral meglesz, amikor az élelmiszereket vásárolja be nagyobb tételben, olcsóbban, illetve bármi mást, ami a falusi kisboltban nincs a polcokon. Jártában-keltében a gyógyszereket is beszerzi, akinek személyes intéznivalója van, azt befuvarozza a városba vagy éppen a községközpontba, Farkaslakára. Péntekenként többet kell térnie: az Udvarhelyen tanuló, bentlakó diákokat hozza haza hétvégére. Ezek a szokásos tennivalók, amelyek mellett van, akinek el kell vinni a ruháit kimosatni, kórházba került falubelit felkeresni, otthon pedig benézni ahhoz az öreghez is, akinek ellátásra nincs ugyan szüksége, de nincs senkije.
Ibolya úgy beszél a munkájáról, mintha minimum államtitkár lenne, ahhoz illő bérezéssel. Azt mondja, életvitele éppen erre teszi őt alkalmassá: férje külföldön dolgozik, nagyobb gyereke bentlakó Székelyudvarhelyen, péntekenként őt is hazafuvarozhatja. Ketten a kisebbik fiával töltik a hetet, a gyermek hozzászokott, hogy anya időnként elmegy valakinek segíteni, vagy éppen hozzájuk jönnek a faluból valamilyen kéréssel.
Egy üres ház, egy megmentett élet
Ibolyával tartunk egy délelőtt. Nem havazott éjszaka, így csak kiáll a garázsból, s indulhatnánk is, de a szokás azt diktálja, hogy papbácsitól megtudja, hogy van ma? Egy nap is eltelhetne egy ültő helyben, olyan érdekesen látja a világ dolgait a nyugdíjas istenszolgája, de mi csak egy kávéra maradunk, s indulunk is, lefelé a lejtőn. Elhagyjuk az iskolát, jobbról egy szépen rendbe tett porta, balról egy omladozó ház. Nemrég ide is naponta benyitott Ibolya, idős ember lakta. Bevallja, mindig félt attól, ami mára bekövetkezett: hogy ráomlik a ház fedele. Szerencsére sok utánajárással sikerült a bácsit öregotthonba vinni, most zajlik annak intézése, hogy nyugdíját is utána küldjék. Egy lakossal kevesebb Székelypálfalván.
Egyedüliség
Mesekunyhó előtt parkírozunk, falának színe összhangban a kiakasztott székely lobogó kékjével, aranya pedig a tornác agyagkorsóival harmonizál. Bent, a csikókályha közelében, a kicsi szék mellett ott van maga a csoda: töpörödött, jóságos nénike sokráncú mosollyal. Sok udvarhelyi családot látott el zöldségfélékkel még nem is olyan régen az özvegyasszony. Ma már többet van ágyban, mint lábon, gyerekei „odavannak”, egyik Udvarhelyen, másik Gyergyóban. Azt mondja, haza-hazajárnak: „elég mindennel kiszolgálnak, de nincsenek itthon. Ez az egyedüliség.”
Ibolya közben kiviszi a kutya ételét, kiengedi a tyúkokat, majd megkérdezi, hozzon-e valamit legközelebb. Ne hozzon, csak jöjjön, kéri a 88 éves néni, akinek gyerekei is gyakran felhívják a falugondnokot, hogy édesanyjukról tudakozódjanak. Főleg, ha az öregasszony nem veszi fel este a telefont, riadtan tárcsázzák Ibolyát, hogy nézné meg, nem esett-e baja szülejüknek.
Fényképezgetjük a nénit, aki bevallja, keze már makacs, nem tudja haját fésülni, még a körmének levágása is bajos. Egy ujja is hiányzik, de azt már megszokta, hogy nincs, a lábfájás viszont nehezen viselhető. A panaszról derűre vált, miközben rácsodálkozik a mai világra: „unokám is ilyen fotós, Svédországban van, s hazajött szülinapomra, annyi jó felvételt csinált… még azt is lefotózta, hogy főzöm a puliszkát” – s kacag nagyot, nem értve, egy puliszkafőzésben mi a fotózni való? Nem teher neki a hosszú élet, hanem ajándék, mert hiszi, Istentől kapta hálából, hogy olyan nagy türelemmel elgondozta férje szüleit.
„Kénlódok egyedül”
Ha Ibolya nem volna, nem is tudom, mit csinálnék… – kezdődik a mondat, és ugyanez cseng vissza még sok házban, ahová betérünk. Jó karban lévő asszony fogad, ő is egyedül élő, nekünk és a rokonságban lévő gyermekeknek sütötte a kalácsot. „Kénlódok egyedül, ebből a kicsi nyugdíjból éppe csak, hogy az életet viszem. De nem hagyják, hogy étlen meghaljak” – kacagja ki nyomorúságát. Azt mondja, nagyon szeretné, ha Ibolya idejéből arra is futná, hogy őket, székelypálfalvi idős magányosokat egy kirándulásra beírassa, esetleg még el is kísérje. Kedve lenne, de nem is tudja, elmehetne-e, mert tegnap is olyan szívdobogása volt, azt sem tudta, mihez kapjon. Gyógyszervásárlásra kéri Ibolyát most is, s hogy a falugondnok, aki rokona is, egészségét megőrizze, kötött-horgolt székpárnát kap ajándékba, mégse üljön csak úgy a hideg autóülésre. Ibolya köszöni, és mély levegőt vesz, mielőtt a következő házba betérünk.
Ott is egyedül lakik egy asszony, húsz éve, hogy fiától hazaköltözött, lakását eladta, de élete végéig használhatja. Elméje megbomlóban, erre utal minden, amit elmond: egy szomszéd asszony okoz neki fájdalmat, nem látja őt soha, csak azt érzi, hogy szurkálja, s biztosan tudja, csak ő lehet az. Ibolya minden jó szándékát meghaladja a probléma, csak abban bízik, hogy szép szóval meggyőzi az asszonyt, forduljanak orvoshoz, vagy sikerül hazaimádkoznia a gyermekét.
Nagyon kérte Istent, ne hagyja őt egyedül
Mintha hullámvasút lenne ez a napunk, a szenvedő asszonytól egy békés hajlékba térünk be, olyanban, ahol két lakó is van: férj és feleség. A ritka csodák egyike ez itt, Székelypálfalván, hogy az öregnek van társa is. Bizony, nagybeteg volt nemrégen a férfi, műtötték is, de ők ketten mégis abban hisznek, hogy nem az orvos, a feleség imája mentette meg. Mert nagyon kérte Istent, ne hagyja őt egyedül. Így ma már lábadozik a bácsi, fogadja a beteglátó rokonokat. Sokszor összemosolyognak feleségével, s felidézik, hogy csak egyszer volt harag köztük, akkor is rövid ideig: a feleség sárdobálására nyaklevesben jött a válasz. Ennyi volt, mert többé sosem volt szükség se sárra, se levesre, megtanulták a megbecsülés receptjét, amelyet bárkinek, aki kéri, továbbadják. Ibolyának is juttatnak belőle, jó szívvel. Így van az, hogy a kis közösség falugondnoka egy nap sem panaszkodhat arra, hogy nem tett vagy nem tanult aznap valamit. Ha csak végigmenne a falun, és senkihez sem kopogna be, senkivel sem állna szóba, akkor is lenne értelme a szétnézésnek. A hágós-lejtős utcákban kanyarogva sok helyen láthatja az üres házakat, többségük mégsem eladó: bár a gyerekek távol élnek, megtartják, mert szüleik laktak benne.
Balázs Katalin, Gyulafehérvári Caritas
