EVANGÉLIUM
Abban az időben Jézus a Galileai-tengerhez érkezett. Fölment egy hegyre, és leült. Nagy sokaság jött hozzá. Hoztak magukkal sántákat, bénákat, vakokat, némákat meg sok más beteget, és lába elé tették őket. Valamennyiüket meggyógyította.
Amikor a nép látta, hogy a némák beszélnek, a bénák meggyógyulnak, a sánták járnak és a vakok látnak, elámult, és magasztalta Izrael Istenét.
Jézus akkor összehívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: „Sajnálom a népet. Már harmadnapja kitartanak mellettem, és nincs mit enniük. Nem akarom étlen hazaküldeni őket, hogy ki ne dőljenek az úton.” A tanítványok erre megjegyezték: „De honnan szerzünk itt a pusztában annyi kenyeret, hogy ekkora tömeget ellássunk?”
Jézus megkérdezte tőlük: „Hány kenyeretek van?”
„Hét, és néhány apró halunk” – felelték.
Erre meghagyta a népnek, hogy telepedjék le a földre. Aztán fogta a hét kenyeret és a halakat, hálát adott, megtörte és odaadta tanítványainak, a tanítványok pedig a népnek. Miután mindnyájan ettek és jóllaktak, hét kosár kenyérmaradékot szedtek össze. (Mt 15,29-37)
Jézus együtt érez övéivel: „Sajnálom a népet…” De hogyisne érezne együtt, hiszen értük, értünk jött a világra és lett emberré. Látja a mi éhségünket is, látja, hogy éhezzük az ő szeretetét, békéjét, az általa nyújtott lelki táplálékot, őt magát. És bennünket is táplálni akar, nem megszaporított kenyérrel, hanem kifogyhatatlan és elfogyhatatlan szentségével, a mennyei kenyérrel, az ő saját testével. Jézus sajnál bennünket, mi sajnáltatjuk magunkat. Jézus tesz értünk, magát adja! Mi mit teszünk érte? Befogadjuk?
Barta Barnabás plébános
