A „hitvallói helytállás” napjai

Nagy Mihály Zoltán előadása Márton Áron lehallgatási jegyzőkönyveiről

0
580

A BBTE Római Katolikus Teológia Kara dísztermében november 19-én, került sor a Bolyai Társaság és a BBTE által szervezett Virtuális Bolyai Egyetem előadássorozat tanévnyitó alkalmára. A meghívott, Nagy Mihály Zoltán (Le)hallgatásra ítélve. Márton Áron lehallgatási jegyzőkönyveinek (1957–1960) tanúsága címmel tartott előadást. Az eseményt dr. Gábor Csilla egyetemi tanár, a Bolyai Társaság elnöke moderálta.

Az előadás főcíme azonos a 2019 júliusában, a Lector Kiadó, a Varadinum Alapítvány Kiadó és az Iskola Alapítvány Kiadó közös gondozásában megjelent könyvével. A kötet Márton Áron azon lehallgatási jegyzőkönyveiből tartalmaz bőséges válogatást, amelyeket a román államvédelmi hatóságok 1957 és 1960 között állítottak össze a püspök dolgozószobájában elhelyezett lehallgatókészülék segítségével. Ezen lehallgatási jegyzőkönyvek kötetbe rendezett feldolgozásával az olvasó teljesebb képet kaphat a püspök egyházpolitikai elképzeléseiről, reményeiről, félelmeiről, kapcsolati hálóiról.

Nagy Mihály Zoltán a Bihar Megyei Állami Levéltár főlevéltárosa, Márton Áron püspök szekuritátés megfigyelési dossziéjainak kutatója és a lehallgatási jegyzőkönyvek kötetbe rendezője, az említett kötet szerzője (Denisa Bodeanuval együtt); saját bevallása szerint történész, nem pedig egyháztörténész, annak ellenére sem, hogy az egyház történetének kutatásával is foglalkozik. Már az előadás elején tisztázta, hogy az alkalom nem könyvbemutató, hanem egy tudományos előadás, amely két olyan kérdés köré szerveződik, amelyek elkerülhetetlenül felmerülnek, ha egyháztörténet-írásra vállalkozunk, állambizottsági források alapján.

Nagy Mihály Zoltán az előadás címe kapcsán egy érdekes szójátékra hívta fel a hallgatóság figyelmét: nem csupán az lényeges, hogy miről tanúskodnak ezek a jegyzőkönyvek, hanem az is, hogy képesek vagyunk-e okulni belőlük, mi tehát a tanulság belőlük.

Egyáltalán lehet-e írni egyháztörténetet állambiztonsági források alapján? – ezzel a kérdéssel indított az előadó. Vajon az a fókusz és azok a források, amelyeket képes megmutatni az a szerv, ami valójában az egyház felszámolásán dolgozott, mennyire adhatják hitelesen vissza az egyház működését? Az előadás folyamán Nagy Mihály Zoltán többször is hangsúlyozta, hogy amikor állambiztonsági iratokat használunk fel, szem előtt kell tartanunk az iratok mennyiségének megoszlását. Helytelen az az elképzelés – hangsúlyozta az előadó -, hogy elegendő csupán a hálózatokat és a beépített ügynököket érintő dossziékat kiragadni, mivel Magyarországon pl. a rendelkezésre álló levéltári anyagmennyiség 81%-a a megfigyeltek, áldozatok, 12% a szolgálatok működésének dokumentumai, s csupán 7% vonatkozik a hálózatok, ügynökök működésére. Megemlítette a lehallgatási jegyzőkönyveket, mint különleges forrástípust, amit a kutatók eddig figyelmen kívül hagytak. A CNSAS-nál található, Márton Áronról szóló dossziék 236 kötetből állnak, amelyekből 153 tartalmaz lehallgatási jegyzőkönyvet, összességükben közel 80 ezer oldal terjedelműek. Ezek úgy készültek, hogy Márton Áron dolgozószobájában mikrofont helyeztek el, amíg a püspök bérmakörúton volt.

Nagy Mihály Zoltán pontosította a lehallgatási jegyzőkönyv fogalmát, ugyanis a kifejezés nem fedi le maradéktalanul a valóságot. Jegyzőkönyveket ma is készítenek gyűléseken, amiben az ellhangzottak kivonatát rögzítik. Ezzel szemben a lehallgatási jegyzőkönyvek titkos úton készült, technikai eszközökkel rögzített audiofelvételek átiratai, amelyekben szóról szóra leírtak mindent, ami elhangzott (néha zárójelekben a hanghordozást is feltüntetve), majd román nyelvre fordították (esetenként a magyar változat nem is áll rendelkezésünkre).

Ezen iratok forrásértékét történeti szempontból is kivételesként említette az előadó, mivel cenzúrázatlanul, utólagos kiegészítések, reflexiók, módosítások nélkül ismerhetjük meg, és rekonstruálhatjuk Márton Áron és a vele kapcsolatot tartó személyek történeteit, véleményeit, álláspontjait, és ezzel együtt az egyház és egyházmegye működésére is következtethetünk.

Az első kérdésre tehát a következő válasz fogalmazódott meg: igen, lehet írni egyháztörténetet állambiztonsági források alapján is, hosszas kutatással és megfelelően kiválogatott forrásanyag alapján.

Az előadás második felében Nagy Mihály Zoltán arra tért ki, hogy milyen stratégiát alkalmaztak az egyházi vezetők az állami egyházpolitikával szemben. A felvetett lehetőségek: együttműködés, túlélés, ellenállás.

Az előadó utalt Gősy Zoltán tanulmányára, amelyben a szerző a magyar katolikus egyház normakommunikációs és mediátor szerepét vizsgálja a 18. századi Magyaroszágon. Vizsgálata arra fókuszál, hogy az állam milyen célokat kívánt elérni az egyházi struktúrákon keresztül. Nagy Mihály Zoltán ezeket a célkitűzéseket – az egyház kommunikációs csatornaként való felhasználása, társadalomszervezői szerepkörrel való felruházása, ellenőrző, kontrolltényezőként való megközelítése – alkalmazhatónak látja a 20. század egyház–állam kapcsolatának vizsgálatában. Kifejtette azt is, hogy bár a tárgyalt korszakban az állam az egyházat mint ideológiát fel akarta számolni, intézményként működtetni kívánta kommunikációs csatornaként. De a kérdés az – folytatta az előadó –, hogy mi az a normarendszer, amit elvárhat az egyház a hívektől? Hányan értesülhettek a hívek az egyházban elvárt normákról? Az 1950-es és ’60-as években a következő elvek voltak mérvadóak: mártíromság, hitvallói magatartás, kapcsolattartás a Szentszékkel (mivel a román hivatalos szervek nemzeti katolikus egyházközösségeket akarnak létrehozni). Ezzel szemben Márton Áron már 1948 októberében írt körlevelében 12 pontban hívja fel a papok és hívek figyelmét a követendő normákra: helytállás, vértanúság, okosság, megfontoltság, hűség és megalkuvás nélküliség. A püspök nem akarta elfedni a valóságot – pontosított az előadó -, hanem tisztán megfogalmazta az aktuális tényállást: az emberek nem mernek keresztet vetni mások jelenlétében, nem mernek a templomok előtt kalapot emelni, nem merik gyerekeiket hitoktatásra küldeni, nem mernek papokkal beszélni s a vallásra mint ópiumra tekintenek. A papok feladata így Márton Áron útmutatásával küldetéssé válik, mely nehézséggel, fegyelmezettséggel, lemondással és áldozatokkal jár.

Az előadás végeztével a hallgatóságnak lehetőségük adódott kérdéseket feltenni. Gábor Csilla, a rendezvény moderátora felhívta a figyelmet az előadó egy megjegyzésére, miszerint örülhetünk Márton Áron lehallgatási aktái sokaságának, ugyanis ezáltal lehetőség adódik a történészeknek a kutatásra. A moderátor megjegyezte, hogy a probléma meglehetősen visszás, mivel a tekintélyes forrásanyag megléte és feltárhatóságának öröme a történészek számára a püspök hosszas meghurcoltatásából adódik. Hozzátette, a történésznek alapvetően nem tiszte moralizálni, azonban az előadóval közösen leszögezték: esetenként a kutató is állást foglalhat morális kérdésekben. Nagy Mihály Zoltán felvetette, hogy Márton Áron élete és munkássága olyan kutatási kérdés, amely széles közönséget érint és érdekel, így esetenként szükséges lemondani a szigorú szaktudományos megközelítésről és beszédmódról. Ez a felvetés összecseng a Virtuális Bolyai Egyetem célkitűzésével: aktuális tudományos problémákat ismertetni laikus érdeklődőkkel, akik nem vesznek részt napi szinten az egyetemi, kutatói munkában.

Az előadás rávilágított Márton Áron püspöknek a lehallgatási jegyzőkönyvekben tükröződő erkölcsi tartására, példás helytállására a hatósági felügyelet és meghurcoltatás mellett/ellenére, s így válik számunkra egy kutatói probléma – az iratok tanúsága – tanulsággá, követendő életpéldává.

Török Adél