Szerelmi hullámvasúton Istennel – interjú Lackfi János költővel

0
2131

Hatszoros apa és háromszoros nagyapaként bizonyára megszámlálhatatlan jóéjt-puszit osztogatott már életében. Lackfi János költő, író egy ideje azonban olvasóit sem hagyja „napvégi búcsúzkodás” nélkül: a #jóéjtpuszi bejegyzések igazi gyöngyszemek az esti facebook-görgetős semmittevésben. Az azonos című zenés irodalmi estek erdélyi körútjának kolozsvári helyszínén, a Protestáns Teológiai Intézetben kaptunk lehetőséget egy jó kis „katolikus beszélgetésre”… A sajtóérzékeny pápa-paradigma Lackfi vers pedig – amelynek részleteit Verskalendáriumunkból is ismerhetik – nem is jelenthetett volna jobb kiindulópontot ebben a találkozásban.

Katolikus körökben sem, Magyarországon sem teljesen egyértelmű, hogy Ferenc pápa kiféle, miféle… Hogyan, miért született meg egyáltalán ez a vers?

Írtam jó néhány hasonlóan szatirikus verset mai jelenségekről, költészet és publicisztika határán egyensúlyozva. Próbálom bennük ütköztetni a különböző harcos álláspontokat, hiszen az internet korában mindenki megmondóember, és az önérzetes választópolgár a pápát éppúgy beosztottjának tekinti, mint az USA elnökét vagy a vécésnénit…

Ferenc pápa egyrészt nagyon festői, marketing szempontból jól kiaknázható figura, teli váratlan ötletekkel, húzásokkal, rangjához elvileg nem illő, mégis elképesztő szeretetteljes gesztusokkal. Tényleg nagyon emlékeztet Jézusra, aki sosem azt csinálja, amit várnak tőle, és ez baromira idegesíti a tanítványokat is, még jobban idegesíti ellenségeit. Rokonait megtagadja, mikor bolondnak hiszik, és szelíden hazaterelnék. Jóakaratú farizeusok figyelmeztetik, meneküljön a halál elől, ő felsóhajt: hej, Jeruzsálem, mindig megölöd prófétáidat… és marad. Pétert Sátánnak nevezi, mikor óvja őt a kereszthaláltól… Nem elég kemény a rómaiakkal szemben, csak odadob egy pénzt, nézzétek meg, kinek a képe van rajta, aztán vigyétek… Máskor azt mondja Heródesnek: ez egy ravasz róka… Akkoriban ez nem lehetett veszélytelen móka. Gondolom, egy óvatosabb tanítvány súgott neki: „nem kéne az oroszlán bajszát piszkálni, mert rosszul végzed”. Aztán „rosszul végezte”… De nem ezért, hanem mert jól végezte dolgát, amiért jött.

Jézus nagyon istenképű, és az az érzésem, sokszor Ferenc pápa is nagyon istenképű. Hogy belátok-e a fehér reverenda meg a homlokzatok mögé, azt nem merném mondani, de azt hiszem, nem feladatunk összeesküvés-elméleteket gyártani. Két másodperc alatt ítélünk, pedig az Isten dolga. A miénk a haragok, szégyenek, félelmek, tartozások elengedése, hisz Jézus óta itt az Úr kedves esztendeje, a jubileumi év, a felszabadítás ideje… Mi viszont sokkal jobban szeretünk pletykálni, mint elgondolkodni, ha mond valamit Ferenc pápa. Nem kell minden nyilatkozatával száz százalékig egyetérteni, viszont sok gyorstüzelésű kommentelő érezhetően két mondatot, egy enciklikát, egy interjút sem olvasott el. A vélemény olyan, akár az orrlyuk, mindenkinek megvan a sajátja, és senki sem kíváncsi a máséra.

Ennek a többhelyszínes erdélyi turnénak is a #jóéjtpuszi volt a címe, ahogy a Facebookon olvasható szövegeké is. Ezek milyen fajta katolikus hívő meggyőződésből vagy attitűdből törnek elő?

Hogyha az a kérdés, hogy mennyire vagyok katolikus: eléggé nagyon, száz százalékig. Felnőtt megtérő vagyok, 20 évesen tértem meg, és nagyon komolyan vettem magam, mint minden neofita, aki mélységesen és magasságosan hisz abban, amire felesküdött. Irgum-burgum mindenkinek és jaj mindenkinek, a gyehennán fogtok égni… Na jó, nem ennyire, de azért nagy rendőr voltam a mennyei autósztrádán, amiről ugyan sokat nem tudtam, de menet közben tanulgattam, kupálódgattam. A feleségem volt nagy mesterem, és rengeteg pap barátunk volt nagy hatással ránk, Osztie Zoltán atya, aki összeadott bennünket, vagy Posta Benjámin ferences atya, aki sajnos már nem él, és Pál Feritől Cseh Péterig sokan mások formálták a hitünket.

Azt hittem, hogy a keresztény ember már biztonságban van, neki már nem lehet megtérni. Tudtam persze a lózungokat, „szüntelenül imádkozzatok” meg „minden nap egy új megtérés”, huszonhárom és felet elő tudtam kapni bármelyik pillanatban, mint jó katolikus. Ellenben három éve mégis megtörtént, hogy megtértem, karizmatikus katolikusként átestem a lélekkeresztségen, és nagyot fordult velem a világ. Azt élvezem nagyon, hogy egyre ökumenikusabbnak és párhuzamosan egyre katolikusabbnak érzem magam. Nagyon-nagyon jó felemelt kézzel dicsőíteni együtt testvérekkel olyan körben akár, ahol a hitgyülistől kezdve a pünkösdi, az evangélikus, a református, a katolikus, mindenki jelen van. Őrült nagy élmény! Mert ugye nem azt mondták, hogy „legyetek egyek és mások, meg harmadikok”, meg még ott vannak a válaszfalon túliak, hanem hogy „legyetek egyek”, nem afféle hasadásosak.

Emellett egyre jobban kibomlanak előttem a saját kincseink: a szentségimádás, a szentmise, a gyónás, a rózsafüzér. Minderre más a rálátásom így, hogy Istennel járok napi szinten, percről percre, óráról-órára. Fiatalon elég sokat rózsafüzéreztem, és az az érzésem, hogy ez olyan volt mint, amikor a kisgyerek nagyon erős akar lenni, nuncsakuval hadonászik, és hol magát veri fejbe, hol mást… Majd felnőttként rájön a fegyver valós erejére, súlypontjára. Nem állítom, hogy most mekkora szintet léptem, és kihez képest hol tartok, dehogy… De nagyon nagy élmény elejétől olvasni a teljes Szentírást, napi rózsafüzérezni, minél több dicsőítésre, szentségimádásra, szentmisére eljutni. Biztos van, akinek rémisztő, hogy milyen szigorúan veszem a dolgokat, de sokkal inkább világok nyílnak ki előttem, hisz ez egy szerelmi történet. Az, hogy minél többet szeretnék a szerelmemmel lenni, nem szigorú, hanem örömteli. Ebben élek, és nagyon élvezem.

Az internetes #jóéjtpuszi bejegyzések úgy jelentek meg, hogy egy nagyon kedves barátom, Müller Márk #napifrankó címmel bejegyzéseket ír hitéletéből. Gondoltam, én is felrakosgathatnék hasonló hitélmény-szösszeneteket. Valamikor nagy hitharcos voltam, nagyon szerettem hitvitázni. Ebben a versenyszerű „hittan-pankrációban” most már egyre kevésbé hiszek, persze végtelenül lehet folytatni, de sehova nem jutunk. Egyrészt mindenki okosabb, mint a másik, mindenki okosabb még saját magánál is, nem beszélve arról, hogy a jó Istennél mennyire okosabbak vagyunk mindannyian, külön-külön és együttvéve. Ezt nagyon szeretjük felekezetközi szinten is, biztos megtaláljuk azt a könyvet, ami a másik bibliájában nincs benne, és az orra alá dörgöljük. Ráébredtem ennek az általam is lelkesen űzött műfajnak a végtelen hiábavalóságára.

Viszont milyen jó akár a becsöngető Jehova tanúját behívni egy teára és Isten-élményekről beszélgetni… Nyilván harci készültségben vannak, ahogy hajdan én is élveztem ezt a kardozást. Nem igazán Istenről szól, hogyha a Bibliát baseballütőnek használjuk és koponyatörésre megyünk vele. Ennyi erővel bármely más könyvet használhatnánk, és ha bármi más könyvre kicserélhető a Biblia, akkor lehet, hogy nem rendeltetésszerűen használjuk.

Elkezdtem tehát leírni azokat a gondolatokat, amik imádság vagy szentségimádás vagy szentírásolvasás közben jöttek. Persze igyekeztem a magam módján fogalmazni, tovább mondani, értelmezni a magam szája íze szerint… És kiderült, hogy rengetegen érdeklődnek ezek iránt a jegyzetek iránt, hívők sok-sok egyházból, no meg olyanok is, akik távol vannak a vallástól, mégis békét találnak egy-egy ilyen apró olvasmányban.

Az jön le ezekből a szövegekből, hogy olyasvalaki írja őket, aki ismeri Jézust. Ki Lackfi János számára Jézus?

Jó kis kérdés… Karl Rahner és a többi nagy teológus sok-sokezer oldalt írt erről. Próbálom összekapni azt, ahol én most éppen tartok az Emberfia megismerésében. A folytonos meglepetések forrása egyfelől, hihetetlenül közel jön, nem bemocskolni, betapicskolni akar, hanem már ahogy rám néz, ahogy érint, már azzal áld. Nem afféle mániákus pedellus bácsi, aki mindig előírja, mi a jó, hogy kell csinálni, aztán számon kéri, ha elszúrom. Nem köntörfalaz, de bátorít, gyógyít, felsegít.

Közvetlensége ellenére ott van benne az a fajta elképesztő felkentség, az a kétségbevonhatatlan dicsőség, ami letaglóz. A színeváltozás hegyén a tanítványok azt hiszik, ebbe az élménybe ott helyben belehalnak. Szavai brutális erejűek, „ember így még nem beszélt”, s közben elhívja tanítványait, megmutatja, hol lakik, s aznap nála alusznak.

Feldolgozhatatlan feszültség, hogy Istenünk egyszerre hatalmas és parányi, erős és gyengéd. Ebben az erőtérben élünk. Igazi Énekek éneke-történet, szerelmi hullámvasúton ülünk Istennel. Színe előtt folyton megsemmisülünk és újrateremtődünk.

Kérdezett Bodó Márta és Serbán Mária

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here