Az a képmutató! De melyik?

0
430
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM

Abban az időben:
Az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta:
„Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos.
A farizeus megállt, és így imádkozott magában: »Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van.«
A vámos pedig távolabb állt meg, és a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: »Istenem, légy irgalmas nekem bűnösnek.«
Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”
(Lk 18,9-14)

A farizeus és a vámos története számomra az Újszövetség egyik legnagyobb csapdája. Kíváncsi lennék, vajon Jézus ma is elmondaná-e ugyanezt a példabeszédet, és ha elmondaná, ugyanúgy tenné-e, mint hajdanán.

A példabeszéd utórezgése miatt keletkezik bennünk egyfajta megvető érzés, ha a farizeus szót halljuk. Manapság a farizeus nagyjából ugyanazt jelenti, mint a képmutató, a vallásosságot nem megélő, hanem megjátszó, elszereplő ember. Pedig a farizeusok csoportja egy igen őszinte kérdéssel indult: vajon hogyan lehet Istennek tetsző életet élni? Vajon hogyan lehetünk biztosak abban, hogy az Úr kegyelmesen tekint ránk, és elnyerjük a megígért örökséget? Erre a kérdésre a farizeusok igen egyértelmű választ adtak: Isten előtt az az ember kedves, aki megtartja a mózesi törvényt. Eddig semmi hiba nincs egy hithű farizeusban. Akkor kezdődik a baj, ha a törvény betartása gőggel társul, a másik ember megvetésével. Akkor rontja el az imát a templomban levő farizeus, amikor vallásos meggyőződésében, tökéletessége hamis tudatában mindenki más fölé emeli magát.

De hogyan állnának a dolgok, ha Jézus a történethez hozzáfűzött volna egy másik jelenetet is, ahol a vámos imádkozik a következő szavakkal: „Nézd meg, Uram, azt a képmutatót ott az első padban. Azt hiszi, hogy ő mindenkinél jobb, csak mert néha valami imákat elmormol, és mert néha ad valami kevés pénzt a szegényeknek. Én, Uram, nem vagyok olyan. Lehet, nem tökéletes az életem, követek el hibákat, de elvégre mindenki vétkezik. A lényeg, hogy én nem vagyok olyan alakoskodó, képmutató imádkozó sáska, mint ez a farizeus ott az első padban.”

Ha ezzel a lehetőséggel is számolunk, akkor egy szempillantás alatt nyilvánvalóvá lesz, mi volt Jézus igazi szándéka. Nem egy bizonyos vallási közösséggel akart vitázni, hanem arra akart figyelmeztetni: tartózkodjunk attól, hogy másokkal hasonlítgassuk magunkat, tartózkodjunk az önteltség és irigység bűnétől.

Ne hasonlítgassunk! Ha jobbnak képzeljük magunkat másoknál, mindig ott a veszélye annak, hogy elbizakodottakká, beképzeltekké és ugyanakkor irgalmatlanokká válunk. Mások ócsárlásával próbáljuk szépítgetni elképzelt valónkat. Ha azonban rosszabbnak, gyengébbnek képzeljük magunkat, akkor az elégedetlenség, az irigység és féltékenység fogja mérgezni az életünket. Minden ember egyedi – és minden embernek megvan a maga útja. Nem lehet állandóan úgy élni, hogy közben azt lessük, vajon a másik mennyivel jár előttem, vajon a másik mit valósított már meg, amit én még nem. A saját életemnek saját ritmusa van, és akkor teljesedik be, amikor eljön az ideje.

A példabeszéd nagy csapdája abban rejlik, hogy csábítóan ólálkodik benne a farizeus fölötti pálcatörés. Nagyon hamar fölcserélődhetnek benne a szerepek. Mi igazából a vámossal szeretnénk azonosulni. De elég kimondani egy mondatot, és máris mindent elrontottunk: „Köszönöm, Istenem, hogy én nem vagyok olyan, mint a példabeszédben szereplő farizeus.”

László István kolozsvári segédlelkész

Megjelent a Vasárnap október 27-i számában.