Rácsodálkozni Isten kreativitására és bőkezűségére

0
684

Heteken át, újra meg újra üdvözlőlapokat olvasgatni, azok üzenetével imádkozni rendkívüli örömöt jelenthet. El tudjuk egyáltalán képzelni, hogy ilyesmi is lehetséges? Hogyan jut eszembe ilyesmi? Egyszerűen úgy, hogy ez volt Both Vanda válasza, amikor bő három héttel a Segítő Nővérek Kongregációjában tett örökfogadalma után megkérdeztem, hogy van. Szívet melengető érzés volt hallani: „Még mindig ünnepi hangulatban…” Aztán elkezdtem „nehezebbeket” kérdezni tőle…

Mit jelentett számodra most örök fogadalmat tenni?

Ez nagyon bonyolult kérdés… Semmi különöset és mégis mindent. Semmi különöset, mert amikor eldöntöttem, hogy szerzetes szeretnék lenni és a segítőnővérek közösségében élni, akkor számomra ez már végleges döntés volt az Úr meg a segítőnővérek mellett. Ha úgy vesszük, az örök fogadalom már akkor megtörtént. Most az változott, hogy ezt nyilvánosan, ennyi ember előtt kimondtam, és ugyanakkor a rendtársaim részéről is hallottam, hogy befogadnak, teljes jogú tagként felvesznek a közösségbe. Ez tehát – nyilvánossága meg a rend igenje által – elköteleződésem megpecsételése volt.

Mi érintett meg téged különösen az ünnepségben magában?

Nagy ajándéknak éreztem, hogy olyan sok, számomra kedves ember jelen volt: rendtársaim a közép-európai tartományból, külföldről is sokan, természetesen a családom, barátaim, a fiatalok, a munkatársak, akikkel dolgozom vagy dolgoztam valamikor. A papság körében személyes ismerősök voltak: a főcelebráns, Vik János vezető tanárom volt a záródolgozatom írásánál a kolozsvári teológián, Leó testvér, aki a szentbeszédet mondta, éveken keresztül lelkivezetőm volt, valamint a volt és jelenlegi kápolnási plébánosok. Nagy ajándék volt az is, hogy a faluból nagyon sokan megtiszteltek és népviseletben jöttek el.

Korábban azt mondtad, és teljesen értem ezt saját tapasztalatomból adódóan is, hogy tulajdonképpen a nagy döntés nem is most történt, ez inkább megpecsételés, nyilvános kimondás volt mindkét részről. Hogyan született meg benned annak idején az az első döntés, hogy segítőnővérként kötelezd el magad?

Éveket vett igénybe a döntési folyamat, mert nagyon erős volt bennem a vágy a család, a saját gyermekek után, és ugyanakkor újra meg újra jelentkezett a szerzetesség utáni vágy is, de valahogy mindig elhessegettem ezt a gondolatot, hogy „á nem, az nem való nekem…” Küszködtem a témával, huzavona volt bennem, igen is meg nem is, néha egyiket képzeltem el, néha meg a másikat, amíg aztán rájöttem, hogy döntést kell hoznom, mert nem élhetem egyszerre mind a két életformát. Sokat segített az, amikor Kolozsváron felvételt nyertem jelöltként a ferences világi rendbe. Nagy örömmel meg boldogsággal töltött el a közösséghez tartozás és annak nyilvános kimondása, hogy én ezt az Úrért akarom és így szeretném követni őt. Akkor jöttem rá, hogy ha ez ilyen boldogsággal tölt el, akkor talán a szerzetesség se lehet olyan rossz, megvetendő dolog. De persze sok ember is segített a döntés meghozatalában, sokan imádkoztak és kísértek.

Érdekes hallani, hogy a ferences világi rendben való felvételed pillanata erősített meg abban, hogy lépéseket tégy egy szentignáci lelkiségű közösségben való elköteleződésed felé. Milyen kapcsolatot látsz a ferences és az ignáci lelkiség között?

Amikor meghoztam a döntést a szerzetességről, sokáig kérdés volt még számomra, hogy melyik lelkiség felé lépjek, hiszen a szentignáci lelkiséget régen ismertem és a ferencesség is nagyon megragadott. Páll József Leó ferences testvér volt akkoriban a lelkivezetőm, és amikor elmondtam neki, hogy a segítőnővérekhez szeretnék belépni, ő azt válaszolta: „Nem baj, akkor leszel egy ferences lelkiségű segítőnővér”. Lehet, hogy ez az egyszerű mondat első hallásra furcsának tűnik, de számomra a két lelkiségnek nagyon sok köze van egymáshoz, és azt látom, hogy Ferenc meg Ignác nagyon-nagyon sok mindent hasonlóképpen éltek meg. Azt szoktam mondani, hogy Ignácnak volt annyi esze, hogy rendszerezte a dolgokat és leírta. Ferenc meg „csak” egyszerűen élte.

Milyen közös pontokra gondolsz konkrétan?

Elsősorban az Istennek való teljes átadottságra, elkötelezettségre, amit mindketten éltek, és ami erőt adott nekik arra, hogy gyökeres változásokon menjen át életmódjuk. Aztán az, amit Szent Ferenc gyakori imája sugall: „ki vagy Te édes Istenem, és ki vagyok én?” és amit Ignác is többszörösen megfogalmaz a Lelkigyakorlatok első hetében: az isteni fölségnek a csodálata és az emberi kicsinységnek, gyengeségnek elismerése, valamint annak a tudata, hogy Isten feltétel nélküli szeretetével felém jön. Ignác folytonos párbeszédre buzdít Istennel, a megfeszített Krisztussal. Szent Ferenc pedig annyira szerette Krisztust és annyira akart vele együtt szenvedni a világ, az emberiség megváltásáért, hogy az Alverna hegyén megkapta Krisztus sebhelyeit. Ezek jutnak hirtelen eszembe, de biztos lenne több minden…

Hogyan bontakozott ki benned ez a hivatás? Melyek voltak a lépései?

Az első lépés az volt, amit a Márton Áron túrákon ismertem fel, hogy Isten nem valahol távol, a világunkon kívül létezik és elvárja, hogy evés előtt meg után imádkozzunk hozzá, meg hogy vasárnap elmenjünk templomba, hanem ő tényleg jelen van az életemben, abban, ami történik velem, itt van a természetben, az embertársaimban és személyes kapcsolatba szeretne lépni velem. Mind a ferences, mind a szentignáci lelkiség segített felismerni azt, hogy ezt az Istent valóban meg lehet találni mindenben, vágyik a velem való találkozásra, és nem mindegy neki, hogyan élek, hogy vagyok, mi történik velem, hanem az a vágya, hogy vele éljem meg azt, amit élek, vele tegyem azt, amit teszek. Sok lelkigyakorlat meg a rendszeres lelkivezetés segítettek ebben a felismerésben. Aztán a kolozsvári teológiai tanulmányaim során nagy öröm volt a Szentírásban is egyre inkább felfedezni ezt az Istent, aki személyesen hozzám, hozzánk szól.

Szakmai hivatásod is érdekesen alakult: hogy lesz óvónőből egyetemi pasztorációs munkatárs? És hogyan vezet az út Kápolnásfalutól Grazig?

A tanító- meg óvónői hivatásomat édesanyámtól örököltem, aki óvónőként élte le az életét. Amikor nyolcadik osztályban választani kellett, az volt bennem, hogy én még nem tudom, mit szeretnék egész életemben csinálni, de ha a tanítóképzőt elvégzem, akkor az nagyjából minden irányba felkészítést ad, és utána még mindig eldönthetem, mi vonz. Miután elvégeztem „a képzőt”, tanítottam is, de nem tudtam volna elképzelni, hogy az egész életemet így éljem le, éreztem viszont, hogy mindenképpen emberekkel szeretnék dolgozni. Így aztán elvégeztem a pszichológiát távoktatáson. Az elég nagy csalódás volt, mert azt képzeltem el, hogy ha pszichológiát tanulok, akkor majd esetleg emberekkel beszélgetek, segíthetek nekik különböző dolgokban, ehelyett azonban főként teszteket végeztünk, besoroltuk az embereket különféle kategóriákba, és ez engem nagyon zavart, mert azt éreztem, nem ez volt, amit elképzeltem. Aztán, mivel kerestem a helyem, zajlott bennem a döntési folyamat arról, hogy milyen irányba akarok menni, elkezdtem a teológiát azzal a gondolattal, hogy a három év alapképzés alatt meg kell hoznom a döntést. Jó időszak volt az.

Később, amikor véget ért a noviciátus, elöljáróim valamiért el tudták képzelni rólam, hogy ha gyerekekkel dolgoztam, akkor biztos fiatalokkal is fogok tudni foglalkozni. Első küldetésem Budapestre, az ottani egyetemi lelkészségre szólt, ahol három évig dolgoztam. Onnan kerültem Grazba, szintén az egyetemi lelkészségre, bár a két lelkészség is, meg az én feladataim is nagyon különbözőek.

Miben áll ez a nagy különbség?

Az egyik nagy különbség az, hogy Budapesten csak az egyetemi lelkész az egyházmegye alkalmazottja, én meg önkéntesként voltam jelen, főként németórákat tartottam a diákoknak, ami iránt nagy érdeklődés volt. Ez adott egy nagy szabadságot arra, hogy mindenféle kötöttség nélkül részt vegyek lelki programjaikon. Jelen voltam, meghívtak a nyári táborokba, a csütörtöki találkozási alkalmakra, különböző előadásokra, programokra, ahol csak egyszerűen jelen voltam és ha valakinek valamilyen kérdése volt, vagy szeretett volna beszélgetni valamiről, akkor elérhetett.

Grazban több mint tízen dolgozunk az egyetemi lelkészségen, és mindenkinek megvan a saját szakterülete. Én a szociális projektekért vagyok főként felelős, ami azt jelenti, hogy önkéntes munkát végzünk a diákokkal, például a börtönben zenélünk a szentmisén, a menekülteknek német nyelvleckét tartanak, vagy a gyerekeikkel foglalkoznak, egy otthonban fogyatékkal élő embereket látogatunk, viszünk sétálni hetente egyszer. Itt sokkal kötöttebb a munkaterületem, megvannak konkrétan a feladataim, az időpontok…

Mit élsz meg legnagyobb örömként a hivatásodban?

Legnagyobb öröm számomra érezni és tudni azt, hogy bárhol, bármilyen országban, bármilyen kultúrában, bármilyen feladatkörben is vagyok, az Úr velem jön, velem van és hogy ezeket a küldetéseket azért kapom, mert Ő meg az elöljáróim alkalmasnak látnak a feladatok elvégzésére.

Mi jelenti a legnagyobb kihívást, nehézséget?

A helyezések. Már a rendi képzésem miatt is egy teljesen más országba, más kultúrába, Ausztriába kellett mennem, utána meg Magyarországra, majd újra Ausztriába, de egy ismeretlen helyre szólt a küldetésem, tehát valahogy mindig elölről, szinte a semmiről kellett kezdeni, hiszen nem ismertem az adott országot, az egyház helyzetét, nem voltak előre adott emberi kapcsolataim.

Igen, már szerzetesi alapképzésed is Bécsben volt, német nyelven. Mit jelent számodra a rendnek ez a nemzetközi oldala, milyen azt tapasztalnod, hogy a különböző kultúrákban, nyelveken, országokban ugyanaz az egy közösség, ihlet, karizma, lelkiség él?

Számomra nagy-nagy gazdagságot jelent és örömmel tölt el látni ezt a nagy tarkaságot nővértársaink körében, tapasztalni, hogy milyen sok helyről jövünk, mennyire különbözőek vagyunk, mennyire eltér a mentalitásunk, a szokásaink, olyan egyszerű dolgokban is, mint például az öltözködés, vagy a táplálkozás, és mégis van Valaki, aki összeköt minket, aki lehetővé teszi, hogy tudunk együtt élni és dolgozni. Nem azt mondom, hogy ez mindig könnyű, vannak kihívások a mindennapokban, nem mindig egyszerű közös nevezőre jutni, de valóban óriási gazdagságot jelent, és mindig segít rácsodálkozni Isten kreativitására meg bőkezűségére, hogy ilyen színes világot teremtett.

Fiatalok között élsz és dolgozol. Mi szerinted a kereszténységnek, az egyháznak és ezen belül is a szerzetességnek a sajátos ajándéka, üzenete a mai fiatalok számára?

Azt gondolom, a szerzetesi életforma azt üzenheti a fiataloknak, hogy érdemes valami mellett elkötelezni magukat. Sokszor eszembe jut saját vonakodásom, vagy döntésképtelenségem, hogy olyan sokáig képtelen voltam egy döntést hozni azért, mert mind a két életforma jól elképzelhető volt számomra. Nehéz volt végül is az egyikre kimondani az igent, a másikat meg hagyni. Ezt látom a mai fiataloknál is: rengeteg lehetőségük van tanulmányok szempontjából, de abban is, hogy hol és hogyan szeretnének élni, és emiatt nagyon nehezen tudnak döntést hozni. Ha szerzetesként azt tudjuk sugározni, hogy érdemes így élni és hogy minket betölt ez az életforma, örömforrás számunkra, akkor remélem, hogy ez segít nekik is abban, hogy valami mellett letegyék a voksukat. Egyházként is ez lehet a központi üzenetünk: érdemes Krisztus mellett dönteni, vele élni.

Hogyan tud ez az üzenet eljutni a fiatalokhoz? Hogyan szólíthatóak ők meg? Hogy látod, mire dobban a szívük?

Én azt gondolom, leginkább a személyes példa szólítja meg őket, tehát nem kell nekik nagy előadásokat tartani erről, hanem elsősorban személyes kapcsolatban lenni velük, időt és jelenlétet ajándékozni…

Mit tartasz te a mai fiatalok korcsoportja legnagyobb értékének vagy sajátosságának, amire érdemes odafigyelnünk egyházként és ezen belül szerzetesekként?

A mai fiatalok nagyon nyitottak a másság felé, nagyon sokan utaznak külföldre. Ez nemcsak Ausztriában van így, meglepődve hallgattam Magyarországon is, hogy a legtöbb diák már fél Európát összejárta és sokan voltak Európán kívül is. Nagy kíváncsiság van bennük más kultúrák és emberek megismerésére, és előítéletek nélkül, nagyon nyitottan közelednek egymás felé. Könnyen hajlanak arra, hogy valamiképpen kommunikáljanak egymással még akkor is, ha nehéz közös nyelvet találni, vagy nem beszélik tökéletesen azt az idegennyelvet. Talán őket nem nyomasztja annyira a sok történelmi csomag, nincs bennük annyi előítélet.

Kápolnásfalu plébánosa, aki buszokat szervezett a fogadalmadra, annak jelentőségét a papszenteléséhez hasonlította. Az újmisés papok áldást osztanak… Mi lenne a te áldásod, a te üzeneted az erdélyi olvasók számára?

Szép kérdés, nem könnyű a válasz. Valamiért az jut most eszembe, amit Ferenc pápa mondott a somlyói látogatásakor: „Aki (Máriához hasonlóan) kockáztat, annak az Úr nem okoz csalódást.” És örülnék, ha itthon, Erdélyben, minél többször összejöhetnénk örök fogadalmat ünnepelni.

Köszönöm a beszélgetést, és a szerkesztőség nevében is bőséges áldást kívánok életed új szakaszára!

(Az interjú rövid változata megjelent a Vasárnap hetilap október 13-i számában.)

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here