Kicsiben lenni nagy (1.)

0
1715

Aki fiatalok közt van, az maga is megfiatalodik – vallotta Szent II. János Pál pápa. Külön öröm olyan fiatalok közelében lenni, akik már életútjuk kezdeti szakaszában határozottan meg tudják fogalmazni legnemesebb céljaikat, és küzdenek is azokért. Jonica Xéniával az ötödik Kárpát-medencei szerzetesi levéltár – azaz az Erdélyi Ferences Rendtartomány gyűjtőlevéltárának – kialakításáról, mozgalmas mindennapokról, gyermekotthonos élményekről, motivációkról beszélgettünk a kolozsvári ferences kolostor történelmi falai közt.

Az akkori provinciális, Szabolcs testvér a kolozsvári rendház lakójaként megmutatott egy nagy adag iratanyagot, és amikor szétnyitottunk, egyértelmű volt, hogy ez levéltári iratanyag – kezdi mesélni Xénia. Hihetetlen volt, mert azt az 50-es években bezsákolták, a maradékot zúzdába küldték, a rendtartomány-főnökség levéltárát hetven évvel ezelőtt megszüntették, a másik része pedig a mai napig hozzáférhetetlen számunkra. Tehát azt hittük, nekünk nincs levéltári iratanyagunk. Én épp akkor indultam Erasmus+ programmal, három félévet meg két nyarat nem voltam itthon. Amikor hazajöttem, ugyanúgy talált minden. Mivel a „rábukkanás” előtt egy évvel már be voltam iratkozva levéltár szakra is, megkérdeztem, feldolgozhatom-e a talált anyagot szakdolgozatként, így legalább rendbe lenne téve az iratanyag is. Az ötlet olyan szinten is sikernek örvendett, hogy elterveztük, szétnézünk a többi aktív kolostorban is, majd pedig az inaktív kolostorokban, ahol már egyházmegyés papok vannak. A testvérek is üdvözölték az ötletet minden kolostorban.

2017-ben jöttem haza a levéltár szakon dolgozatot védeni, kvázi ekkor indult el ez a projekt, körbejártuk az erdélyi megmaradt tizenegy aktív kolostort, hogy egyáltalán írjuk össze, milyen, mennyi iratanyagunk van. Bár elvégeztem az alapképzést, de a nem túl komoly szakmai gyakorlat híján itt kezdtem beletanulni. Ezért az elején mondtam is, hozzanak egy nálam ügyesebbet, okosabbat, gyakorlattabbat, ne „tanulóként” tartsak a kezemben ekkora értéket. Azonban azt a választ kaptam, nagyon kell ehhez az én lelkesedésem. Gondoltam magamban, a lelkesedés nem mindig jár együtt a szakmaisággal, és akkor elkezdtem mentorprogramokat keresni. Az első volt a Márton Áron Szakkollégium, amiért nagyon hálás vagyok mind a mai napig. Fazekas István tanár urat kaptam mentorként, aki most az ELTE BTK-n dolgozik újkorászként, azelőtt viszont húsz évig levéltáros volt Bécsben, a magyar levéltári ügyeket kezelte. Ő volt az, aki nagyon gyakorlati útmutatásokat adott: Xénia elmegy egy kolostorba, meglátja az iratokat, szétszedi, lapról lapra – szálanként, ahogy szaknyelven mondjuk –, utána pedig összesítsen, gyűjtsön. És ő adott olyan tippeket, hogy először szedjem szét kötetre, historia domusra, háztörténetre, utána pedig a számadási, gazdasági ügyeket, levelezéseket, hagyatéki ügyeket érintő iratokat. Így nyílt ki a világ, és egy év alatt, az egyetem meg kisebb-nagyobb munkavállalások mellett dolgozva rácsodálkozhattunk, hogy nekünk igenis van megmaradt iratanyagunk. Amikor lejárt a mentorprogram, úgy gondoltam, ez most nem érhet ezzel véget. Közben részt vettem kisebb-nagyobb konferenciákon, elsősorban azért, hogy kerüljünk be a tudományos vérkeringésbe, egy adott ponton pedig már arra lettem figyelmes, hogy nem nekünk kell elindulni kopogtatni, hanem ezekből a szakmai körökből hívnak meg, hogy beszéljünk arról, mi történik az erdélyi ferenceseknél a megmaradt iratanyag feldolgozása kapcsán, osszunk meg valamit mindebből, ha ez nem nagyon belső vagy titkos.

Később kapcsolatba kerültem Koltai Andrással, ő jelenleg a Magyar Egyházi Levéltáros Egyesület elnöke és a piaristák levéltárosa Budapesten. Ő akkor kezdte ezt a munkát, amikor én születtem, tehát közel negyed évszázados szakmai tapasztalata van, kvázi ő hozta ott létre és alakította ki a levéltárat. És mivel szerzetesi levéltárról beszélünk, ő nagy segítséget tudott nyújtani abban, hogy pontosan mit kell keresni, hogy kell rendezni. Ő volt az, aki szintét ingyen, bérmentve „legyetek az ötödik Kárpát-medencei szerzetesi levéltár” címszó alatt odaállt mellénk, és nem hivatalos mentorként segíti a munkánkat. Most már ott tartunk, hogy amit itt látsz, egyelőre még dobozokba rakva, lapról lapra, szálról szálra tudjuk azt, hogy mi van benne. András segítségével alakítottuk ezt ki: kolostoron belül ilyen listát állítunk fel, személyi hagyatékon belül olyan listát, amely mentén haladunk és dolgozunk, külön fondot fognak képezni a tartományfőnökségi iratok, azon belül pedig kisebb fondcsoportokat fogunk elkülöníteni. Ebben az évben öt konferencián voltam, kettő doktoranduszi volt, de az is ferences téma. Döbbenetes volt számomra, hogy meghív ülésére a Magyar Levéltárak Vezetőinek Tanácsa, ahol igazából egy határon túli sincs, mert csak ők tanácskoznak, de fontosnak tartják, hogy az egyházi és világi levéltárosok halljanak arról, hogy Erdélyben a ferencesek próbálnak egy gyűjtőlevéltárat kialakítani. Ennél nagyobb boldogság meg motiváció ahhoz, hogy csináljam – amellett, hogy itthon is csak biztatást kapok –, nem kell. Nincs az a fáradtság, nincs az az út, összevisszaság, ami miatt azt mondanám, hogy nekem ez nem fér bele vagy én ezt nem szeretném, mert egyszerűen ez a cél.

Ugorjunk vissza oda, hogy egyáltalán miként kerültél kapcsolatba a ferencesekkel?

Ez nagyon hosszú időre nyúlik vissza: kilencedikes koromban kerültem Kovásznára a Dévai Szent Ferenc Alapítvány egyik kiváló gyerekotthonába. A nevelő házaspár, egyben a gyerekotthon vezetői is fantasztikus emberek és nem csak egyszerű nevelők. Mély ferences lelkületet próbálnak megélni, a szerint cselekedni, és ezt nekünk, gyerekeknek is átadni. Déván Csaba testvér első munkatársai között voltak, és nyilván ezt a ferencesi részt hozzák magukkal. Kicsiben, de ott kezdtem találkozni a ferences lelkülettel, utána pedig a ferences gyerektáborokban. 2013-ban hála Istennek sikeresen érettségiztem, majd felvételiztem Kolozsvárra, és első pillanattól kezdve ide, a ferences templomba kezdtem járni ministrálni meg egyáltalán az egyetemi közösségbe.

Mesélnél a családodról?

Az életem gondviselésszerűen működött addig is és most is. Hatan vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb, két öcsém és három húgom van. Nagyon sokat jártunk ministrálni, egy idő után nagyon jó kis közösség alakult ki, volt, amikor 15-20 ministráns volt a csapatban. Névnapokat, születésnapokat ünnepeltünk, együtt jártunk búcsúkra, zarándokoltunk is. Édesanyám főállású háziasszony volt a hat gyermek mellett, édesapám pedig munkásemberként próbált fenntartani. Kézdivásárhelyen születtem, és tőle 10 km-re, Ozsdolán éltünk.

Miért kerültél a gyerekotthonba?

2008-2009-et írtunk, amikor beütött a gazdasági válság, és ez Felső-Háromszéken is meglehetősen éreztette a hatását. Akkor kellett középiskolába indulnom, amikor például a buszbérlet két és félszeresére drágult. A szüleim a legnagyobb jóakarattal meg akarták oldani ezt a helyzetet. A faluból volt már akkor egy lány Kovásznán, és tőle hallottam, hogy ott milyen jó, milyen jó lehetőségek vannak a továbbtanulásra. Mondtam otthon, hogy szeretnék oda menni. Nyilván az általános elképzelés ezekről a gyerekotthonokról, hogy árvaházak, és nagyon nehéz volt otthon is megértetni, hogy ezek szociális otthonként is szolgálnak. Szüleim azzal érveltek, hogy mit mondanak majd a faluban, de végül csak belátták, hogy ez így egyszerűbb lesz mindenkinek. Így kerültem Kovásznára, ahol fantasztikus nevelőket kaptam. Nagyon hálás vagyok, mert azt érezhettem, nem csak nevelőkként vannak ott, hanem éjjel kettőkor, ha épp fáj a fogad, nyugodtan bekopoghatsz hozzájuk, és nem kell szorongani, hogy vajon mit fognak szólni, ha felköltöm őket. És éjjel kettőkor nem csak kidugja a gyógyszert az ajtón, hanem még meg is simogatja az arcodat, bemegy és lefektet… Vagy reggel hatkor nem beront ébreszteni, hanem örömmel költ fel, a férj, aki kántor is egyben, hétvégén gyakran gitárral ébresztett. Nagyon sokat mentünk kirándulni, fontos volt a természetet szeretete. Hétfőn imaóránk volt, kedden, szerdán kórusra jártunk, nagyon ügyes, nívós kórust hozott össze, kórustalálkozókra járnak, de gitározni, furulyázni is tanított minket, és egy minizenekart is alakítottak, az elsőnek még én is tagja voltam. De megszerettük a közmunkát is, télire mi raktuk el a fát, és az is fontos volt, hogy egyáltalán figyeljünk egymásra. Családokként kell ezt elképzelni: van egy nevelő vagy egy nevelő házaspár, akinek van tíz lánya vagy tíz fia, mindez két szobában. Nagyon sok türelemre és toleranciára meg tudott tanítani az a négy fantasztikus év, amit ott töltöttem Kovásznán.

Tartjátok még a kapcsolatot a lányokkal, a nevelőkkel?

Sokakkal igen, együtt nőttünk fel, együtt tanultunk késő estig a folyosón, mert nem csak egy 5-ös átmenőt szerettünk volna, hisz minden lehetőségünk megvolt arra, hogy tanuljunk és jó jegyünk legyen. Megegyeztünk, hogy az alsó hang a 7-es, tehát az még belefér… Nekem soha nem ment a matek, és volt olyan, hogy első héten, kilencedikben hazaállítottam egy nagy 3-sal (nevet). Tartjuk a kapcsolatot a nevelőkkel is, hisz két húgom még mindig ott él a gyerekotthonban, közben a szüleim elváltak, meg elég sok zűr volt a családban. Én az otthonba hazajárok, a nevelők nem csak nevelőkként maradtak meg, és ez nagyon klassz érzés. A jó Isten gondviselésszerűen cselekszik, és nagyon-nagyon sok jó embert teremtett, vagyis mindenkit jónak teremtett, csak egyszerűen vannak csúszkálások.

Kolozsvárra jöttél egyetemre, és nem is csak egy szakra felvételiztél…

Két alapképzésre felvételiztem, a római katolikus teológia karra didaktikai teológiára és a történelem karon belül a történelem szakra. A teológiát azért választottam, mert egy hagyományos falusi közegben nőttem fel, ahol nem kérdés az, hogy megyünk-e templomba vasárnap, nagyon sokat ministráltunk is, és meg akartam érteni, mi az, amibe beleneveltek. Semmi olyan elképzelésem nem volt, hogy vallástanár legyek, egyszerűen a hitem „tudományos” része érdekelt. Ezt meg is kaptam hála Istennek, kiváló tanáraim voltak mind Kolozsváron, mind Budapesten.

A történelem karra pedig azért jelentkeztem, mert az nekem nagy kedvenc, szenvedélyes tantárgyam volt. Mindig azt mondtam, hogy nem kell percre pontosan tudni az évszámokat, napokat, hanem aki egy kicsit is el tudja helyezni kronológiailag az elmúlt évszázadok történeteit, annak már van egy kulturális alapműveltsége.

Budapest?

2015-ben mentem ki először a Sapentia Szerzetesi Hittudományi Főiskolára, a harmadévet töltöttem ott, ami nagyon kritikus év tud lenni, de meglett mindkét alapképzéses szakdolgozatom, majd nyáron kint maradtam a fővárosi levéltárban gyakornokoskodni. Állami berendezésű levéltár, bent voltam raktárban és láttam, hogyan működik az iratkezelés, rendezés, de ma nem tudom azt használni. Viszont a kapcsolatokat igen, és az nagyon fontos. A mesterképzést már ott kezdtem, az ELTE-re mentem a Kelet-Európa Története tanszékre, a következő nyáron pedig maradtam a Máltai Szeretetszolgálat egyik hajléktalanszállójának az intézményében. Három hónapot töltöttem ott, mert nagyon érdekelt az életnek ez a része, hogy mi van azokkal, akik peremre szorultak. Ezzel itt Kolozsváron is találkoztam, főleg keddenként, amikor a kenyérosztásra jönnek, nagyon sok nehéz sorsot lehet látni, annak ellenére, hogy vannak, akik próbálnak jobban szituáltnak kinézni. Szóval látni akartam, hogy akkor az miben is áll. És kaptam ott bőven hajléktalanságot, meg egyáltalán sorsokat, fizikai körülményeket. Nagyon nehéz időszak volt, a végén már könnyekkel küszködtem, és számoltam vissza a napokat, de nagyon sok mindenre megtanított.

És amit a szakmaiság terén adott: jó volt látni, hogy itthon is megvannak a szakképzett tanáraink és ott is, viszont nem azért, hogy az itteni rendszer ellen szóljak, de ott találkoztam egyfajta nagyobb nyitottsággal, befogadókészséggel, és bár itt is nagyon sokat kellett tanuljak a két szakkal, majd közben a három szakon, de kint sokszor egy vizsgára annyit tanultam, mint itthon két vagy három vizsgára… Felsőfokon tanultunk teológiát, és nagyon élveztem.

Hogy jött képbe a levéltár szak?

2014-ben történt, amikor a levéltár szakosok a történelem karon belül bécsi és budapesti tanulmányútra indultak, kétévente levéltárakat szoktak meglátogatni, a román és a magyar csoport együtt. A magyar helyen még szükség volt emberre, és az évfolyamvezetőnk rám kérdezett, hogy nem lenne-e kedvem ezen részt venni, mert nem kerül sokba és nagy élmény szokott lenni. Lazán igent mondtam, és amikor megláttam, hogy Budapesten meg Bécsben hogy is néz ki egy levéltár, elámultam. Mert mi az általános sztereotípia? Egy sötét, poros épület, és hajlott, szemüveges, mogorva, antiszociális személy, aki ott mormog egész nap. És amikor megláttam, hogy milyen tágas, fényes épület és micsoda iratok, értékek vannak benne, illetve hogy milyen jól működik a kutatószolgálat, nyüzsögnek az emberek, elállt a lélegzetem. Akkor úgy éreztem, ez az, amit én akarok – mint amikor Szent Ferenc megkapja a hívást a jó Istentől. El is döntöttem, hogy hazajövök és beiratkozom. Senki nem támogatott ebben, mert anyagilag ez egy plusz kiadás, amit ki kell fizetni, és az volt a kérdés, hogy fogom bírni a másik két szak mellett, hisz mindig arra törekedtem, hogy ösztöndíjas legyek, és tudjam magam fenntartani…

Folytatjuk.

(Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap szeptember 23-ai számában.)

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here