„Üdvözítőnk az utolsó vacsora alkalmával azon az éjszakán, melyen elárultatott, megalapította testének és vérének eucharisztikus áldozatát, hogy így a kereszt áldozatát a századokon át eljöveteléig megörökítse…” – írja az eucharisztiáról a II. vatikáni zsinat (SC 47). A hagyomány szerint Jézus az utolsó vacsorán alapította meg az eucharisztiát, de ez a vacsora a zsidó pászkavacsora jegyeit hordozza magában.
Hosszú vita tárgyát képezte teológusok között, hogy Jézus utolsó vacsorája, az eucharisztia és a pászkavacsora között milyen kapcsolat áll fent. Az egzegéták jelentős része a pászkaünnepet tartja a vacsora legvalószínűbb időpontjának. A szinoptikusok (Máté, Márk, Lukács evangéliuma) szerint Jézus a pászkavacsorát ünnepelte tanítványaival, János evangéliuma azonban a pászkaünnep előestéjét jelöli meg a vacsora időpontjaként, ugyanis a keresztre feszítés nála a bárányok templomban történő leölésével esik egy időbe, ami összekapcsolódik Jézusnak az Isten bárányaként való sajátosan jánosi megjelöléssel.
Az újszövetségi gyülekezetek az úrvacsora megünneplését az utolsó vacsorában látták megalapozva, azonban nem feltétlenül értelmezték azt már megtörténtekor egy szentség alapításaként. Jézus igehirdetésének fényében az utolsó vacsora életének összefoglalását és kicsúcsosodását jelenti, ami egyben a búcsúvacsorája is volt eszkatologikus perspektívában. Lakomájának fontos mozzanata a közösség gondolata, amely egyrészt összekapcsolja barátaival, másrészt megalapítja barátainak egymással való közösségét, magát az egyházat.
Az utolsó vacsorában megtalálható a zsidó, rituális és vallásos ünnepi lakomák hagyománya, amelyet az étkezési és közösségi élményen túl ünnepként értelmeztek, amelyben Istennek az Izraellel kötött szövetségére emlékeztek. Döntően új viszont, hogy az újszövetség vacsorája alapozta meg a kenyérben Krisztus értünk adott testét és a borban értünk ontott vérét.
Hans Urs von Balthasar szerint nem annyira jelentős, hogy Jézus utolsó vacsorája pászkavacsora volt-e (ahogyan a szinoptikusoknál megjelenik), amelyben kézzelfogható egymásutánban cserélődik ki a két szövetség, vagy pedig (mint Jánosnál) „a pászka és a kereszt egyidejűségében lejátszódó csere, amelyben a mások bűnét hordozó állat feláldozására ráépül Isten szolgájának véres áldozata”. A lényeges az, hogy Krisztus tulajdon vére által mind az Atyához, mind pedig a lakoma résztvevőinek belsejébe hatolhatott, úgy, mint „aki bemutatott áldozattá vált”.
Számos közös vonás található a zsidó pászkavacsorában és a keresztény úrvacsorában. Mindkét ünnep során szövetségkötésre és szabadulásra emlékeznek. Fontos szerepet kap az Istennek való hála. Az ünnepek eszkatologikus távlatot nyitnak. A lakomákban megvalósul a közösség. Mindezek ellenére keresztény szempontból a két ünnep ugyan egymást feltételezi, azonban zsidó szempontból az eucharisztia értelmezhetetlen marad.
Az utolsó vacsorát és Jézus feltámadását követően a keresztény közösség életében fontos szerepet kapott az eucharisztia megünneplése. A jeruzsálemi zsidó-keresztény ősközösség liturgikus „kétvágányúságban” élt, ugyanis tagjai megtartották a zsinagógai istentiszteletet és részt vettek a templomkultuszban, amíg ez az istentisztelet Jézus Krisztus Atyjának szólt, akit a keresztények is dicsőítettek a Fiún keresztül.
Az apostoloknak és az őskeresztényeknek el kellett dönteniük, hogy az eucharisztia intézményét hogyan építik be a születő egyház életébe. A kezdeti időben az eucharisztia megünneplése közös étkezéssel társult, amiből azonban nem hiányzott a vallási dimenzió. Kenyértöréssel kezdték és hálaimával fejezték be. Idővel fontossá vált annak hangsúlyozása, hogy létfontosságú különbség van az eucharisztikus úrvacsora és más étkezések között. Erre figyelmeztet az 1Kor 11,17–34 is.
Bár a Didaché (ókeresztény irodalmi mű) szerint az eucharisztia lakomával járt együtt, azonban a kettő fokozatosan elvált egymástól. Tertullianus szerint az eucharisztiát kora reggel, az agapétól elválasztva ünnepelték meg. Ahogy a közösségek gyarapodtak, egyre világosabbá vált, hogy az agapé és az úrvacsora közötti eredeti kapcsolatot nem lehet fenntartani, már csak gyakorlati okokból sem. Az asztalok eltűntek a gyülekezet terméből, a keresztény oltár elődjeként csak az maradt meg, amire a kenyeret és a bort helyezték, ami fölött az elöljáró elmondta a nagy áldásimát.
Hosszú időnek kellett eltelni, amíg a „római mise” elnyerte végleges formáját. Az első századokban egymás mellett léteztek a különböző hagyományokkal rendelkező rítusok és rítuscsaládok, többek között létezett ógall, kelta, mozarab, milánói (tévesen „ambróziánnak” nevezett) liturgia is, így nem beszélhetünk egységes liturgiahagyományról.
Az ősegyház bevett gyakorlata volt a kézből áldozás, amelynek során a hívek maguk helyezték az eucharisztiát a szájukba. Az egyházi dokumentumok tanúsága szerint a 9. században tértek át a nyelvre történő áldozásra. Ebben az időszakban vezették be a kovásztalan kenyér használatát is.
Az eucharisztikus lakomában Isten közösséget biztosít nekünk önmagával, így hozva létre a vertikális kapcsolatot Isten és ember között, a horizontális kapcsolat pedig az eucharisztiában részesülők közösségében jön létre, mintegy bekapcsolva az embereket Krisztus titokzatos testébe, az egyházba.
IME HITÜNK SZENT TITKA s EZT CSELEKEDJÉTEK ,AZ ÉN EMLÉKEZETEMRE—mondta JÉZUS .
Hát van ennél üdvösebb megjelenités ,konszekráció.Ezt szerintem csakis átélni kell,amikor az ember magához véve a legszentebbSZENTSÉGET,mintegy átlényegül s élete krisztus hordozóvá lesz.s küldetést kap ,hogy kis apostolá ,tanitvánnyá legyen a világban.Szerintem ezért üdvös a mi valásunk ,mert nap mint nap örömnapot ülhetünk az OLTÁRISZENTSÉG megjelenitése által ,s a köztünk ,köztem való jelenléte által a PÜNKÖSDI CSODÁBAN ,a SZENTLÉLEK ELKÜLDÉSE által , társai lehetünkl.NEM CSODÁLATOS:???