Mi a pokol? Meddig terjed a megváltás fénye?

Remélhetjük, hogy minden ember üdvözül?

0
888
…két sütemény között a „jól nevelt” emberek a végtelenségig elmélkedhetnek a kárhozottak számáról, amíg ők „biztonságban vannak” e kockázattal szemben.

Pokolról csakis Krisztus keresztje után, annak megváltóerejének perspektívájából lehet beszélni. A Krisztus-esemény minden eszkatológiai, végső, túlvilági kérdéseket érintő problémának a mércéje és kiindulópontja, maga a zérus hely: minden eszkatológikus kijelentés csak ehhez viszonyítva nyer értelmet. Ez a rendszer, amelyben minden Krisztus keresztje irányába mutat, és minden abból indul ki, magában hordozza a kérdést: mire terjed ki Jézus Krisztus megváltása? Mit jelent megváltottnak lenni? Egyet jelent a pokol fenyegetésétől való megszabadulással, vagy még van mitől tartani? A pokol a népies hagyományban való népszerűsége ellenére kevés alkalommal provokálta az egyházat hivatalos megnyilatkozásra. A néhány útbaigazító zsinati kijelentés és pápai levél kevés dolgot árul el a pokol tartalmi voltáról, viszont a kijelentések összessége sem tűnik feltétel nélkül koherens tanításnak. Eszkatológiai problémáról lévén szó, érthető az egyház visszafogottsága, amikor a negatív véglegességről mond hivatalos véleményt. Néhány korabeli megnyilatkozás még így is újragondolásra szorul az evangéliumi örömhír fényében. Hans Urs von Balthasar reménnyel megvilágított gondolatait mutatjuk be. Balthasar komolyan számol a pokol lehetőségével, de fáklyaként világít számára a remény isteni erénye.

A személyes elkárhozás lehetősége

Hans Urs von Balthasar (1905–1983) a 20. század egyik legjelentősebb teológusa volt. „Módunkban áll-e minden ember javában reménykedni?” – teszi fel a kérdést Mit szabad remélnünk? című könyve elején. Nem hagyja sokáig kételyek között az olvasót. A következő sorban érkezik a kristálytiszta, egyenes válasza: „e kérdésre merészkedtem igennel válaszolni”. Balthasar továbbviszi a gondolatot, és azt mondja, hogy ha az ember mindenkinek a mennyet kívánja, akkor ezzel nem lustává válik az etikai elköteleződésre, hanem éppen a legnehezebb kívánalommal szembesül, mivel ezáltal olyan türelem mellett dönt, amelyik „lényegében soha nem adja fel, hanem kész arra, hogy végtelenül sokáig várjon a másikra”.

A pokol kérdésén elmélkedve az ember hajlamos arra, hogy azzal az előfeltevéssel induljon neki a vizsgálódásnak, hogy a poklot csak a „mások”, a „másik” számára kezelje reális lehetőségként. Balthasar szerint „aki azzal a lehetőséggel számol, hogy rajta kívül akár csak egyvalaki is elkárhozik, az aligha tud fenntartások nélkül szeretni”. Az igazi „szeretet mindent remél” (1Kor 13,7), azt reméli, hogy Krisztusban minden ember részesül a kiengesztelődésben. Szemléletesen fogalmazza ezt meg Bernard Sesboüé, aki szerint két sütemény között a „jól nevelt” emberek a végtelenségig elmélkedhetnek a kárhozottak számáról, amíg ők „biztonságban vannak” e kockázattal szemben.

A  pokol ábrázolása a Hortus Deliciarum középkori kódexből.

Ez a fajta megközelítés azonban hibás. Balthasar megfordítja a kérdést, és a személy, az „én” perspektívájából szemléli a kárhozat lehetőségét. Úgy véli, hogy „minden egyes kereszténynek szembesülnie kell (mégpedig egészen komolyan) elkárhozásának lehetőségével”. Ráerősít a tridenti zsinat tanítására, amelyik kimondja, hogy az ember soha nem lehet egészen biztos saját kegyelmi állapotában.

Az embernek mindig számolnia kell elkárhozása lehetőségével. Órigenész, amikor az örök tűz veszélyét latolgatja, akkor egy izajási szöveg alapján úgy gondolja, hogy a „bűnösök mindegyike abba a tűzbe vettetik, amelyet ő saját maga gyújtott meg”. A végső helyreállítás érdekében ezt a tüzet mint a gyógyuláshoz vezető utat kell elszenvednie. Balthasar Otto Betz meglátására alapozva azt mondja, hogy „aki megismeri saját magát, felismeri vétkességét és fogyatékosságát, az bizonyos szempontból saját magát ítéli meg, de ez az önmaga fölött kimondott ítélete is a nagy, egyetemes ítélethez kapcsolódik”. Balthasar nem mondja, amit Órigenész, hogy az emberek saját maguk gyújtotta tűzben szenvednek, azonban azt vallja, hogy „önmagát az ember a végső igazság nagyszabású feltárulásával szembesülve ítéli meg”.

A végső „nem”

Balthasar Karl Rahnerhez és Joseph Ratzingerhez (a későbbi XVI. Benedek pápához) hasonlóan a poklot az üdvtörténet reális lehetőségének tekinti, ahol a pokol az emberi szabadság teljes eltékozlásának a lehetősége. Henri Boulad kijelenti, hogy „szabadság nélkül nincs pokol”, de azt is hozzáteszi, hogy „akkor mennyország sincs”. Szerinte a pokol a „NEM” lehetősége. Boros László ezt úgy látja, hogy „a halálban nyílik először lehetőség az ember számára, hogy teljes személyiségével cselekedjék; ezáltal a halál a tudatra ébredés, a szabadság, az Istennel való találkozás és az örök sorsunk feletti döntés helye.” Ebben az összefüggésben az „önmagát a szeretetben kinyilatkoztató Krisztussal szemben kimondott nem révén az ember végtelen elhagyatottságba taszítja önmagát.”

A Jézus halála és feltámadása közti időszakban hallgataggá válnak az evangéliumok. A sírba tételig még közlékenyek, de onnantól kezdve elcsendesedik az elbeszélés. „A halállal együtt jár ez a csönd”, mondja Balthasar. Ez a csönd viszont nem csak a gyászolók csendje, hanem „az az elnémulás, amely arra vonatkozó tudásunkat jellemzi, hogy hol és milyen állapotban tartózkodnak a halottak.”

Részlet Michelangelo Az utolsó ítélet című freskójából.

A nagyszombati elnémulást tanulmányozva Balthasar különbséget tesz a „seol” („halottak birodalma”, „hádész”) és a „pokol” fogalma között, miközben a „descensus ad infer(n)a, ad infer(n)os” kijelentés tartalmát próbálja meghatározni. Szentírási részek tanulmányozására alapozva meglátását, az „alászállás” helyett – ami a hagyományos megközelítésekben Krisztus valamilyen tevékenységét takarja – inkább „halottakkal-lét”-ről beszél, kiemelve azt a tényt, hogy Jézus valóban halott. Balthasar úgy gondolja, hogy Órigenésznek teológiailag igaza van, amikor azt állítja, hogy halálakor Krisztus „a halottakkal van”.

Mítosztalanításra szorul a pokolban lezajló „küzdelem” eszméje, ami az alvilágba alászálló istenség és az ott legyőzött istenellenes hatalmasság között zajlik le. Jézus a halálát nem arra használja, hogy különböző „cselekedeteket” hajtson végre, hanem szolidaritást vállal a halottakkal. Balthasar C. Schmidtnek ad igazat, aki szerint az újszövetség sehol sem utal egy alvilágban lejátszódó küzdelemre, az írás „csakis a halottaknak szóló hirdetésről beszél”, „egy már kivívott győzelem diadalmas hírüladásáról”.

Krisztus haláltapasztalata által objektíve belsőleg törte meg az istenellenes hatalmak erejét, viszont ez nem jelenti azt, hogy „ebből szubjektíve bármit is megtapasztalt volna: ez ugyanis éppen a szolidaritás törvényét ásná alá”. Balthasar meglátása szerint „a halottak között nem létezik semmiféle élő kommunikáció. A szolidaritás itt azt jelenti: másokkal együtt egyedül lenni”.

Krisztus megváltásának a fénye

Krisztus a maga mindig nagyobb mélységével alulról karolta fel az alvilág minden mélységét. Így vált határkővé, határt szabva a terebélyesedő kárhozatnak. Isten Fiának halála helyettesítő voltában egyedülálló. Nemcsak a választottakért, hanem minden emberért szenvedett, éppen ezért az üdveseményre mondott eszkatologikus „nem”-jüket is magáévá kellett tennie. A halottakkal-létben megvalósuló helyettesítés érthetővé teszi az ószövetségi seol vagy hádész átalakulását az újszövetségi pokollá, ez az ugrásszerű átmenet pedig kizárólag krisztológiailag alapozható meg. A nagyszombatra vonatkozó kérdések legtöbbje azért van tévesen feltéve, mert teológiailag tévesen vetítik vissza az újszövetségi pokol fogalmát az ószövetségre.

Krisztus megtapasztalta a „második halált”, a bűnt mint olyant, ami már nem kötődik egyetlen meghatározott emberhez sem, ami puszta valójában bűnként szemlélt bűn. Nicolaus Cusanus mondja, hogy a (második) „halál szemlélése (visio) a közvetlen megtapasztalás útján (via cognoscentiae) a legteljesebb büntetés”. A Megváltónak ez az objektív halálszemlélése passzív esemény, és éppen ez „különbözteti meg a nagyszombatot a passió aktív-szubjektív szenvedésétől”. Mivel Krisztus halálában „egyike a refa’imnak, az »erőtleneknek«”, ezért „fokozhatatlan »gyengesége« azonos visio-jának, a második halálnak tárgyával”, ami „nem lehet olyan pokol, amelyben emberek lakoznak, hiszen így a szemlélés egy kudarcra irányulna”, fogalmaz Balthasar.

Balthasar szerint „aki azzal a lehetőséggel számol, hogy rajta kívül akár csak egyvalaki is elkárhozik, az aligha tud fenntartások nélkül szeretni”. Az igazi „szeretet mindent remél” (1Kor 13,7), azt reméli, hogy Krisztusban minden ember részesül a kiengesztelődésben.

Balthasar kiemeli, hogy ezen üdvesemény szentháromságos dimenzióban értelmezhető. A Fiú az Atyától kapta megváltásra irányuló küldetését, ami a legteljesebb engedelmességben, Assisi Szent Ferenc kifejezésével élve „hulla-engedelmességben” valósult meg. „Mindezek szerint a pokol a megváltás produktuma, amelyet a Megváltónak úgy kell »szemlélnie«, amint önmagában van, hogy az tiszta elvetettségében »Érte-valóvá« váljék: azzá, ami fölött a Megváltó feltámadásakor hatalmat kap”.

Kérdés maradt viszont, hogy meddig terjedhetett ki a megváltás fénye. Balthasar feltárja a probléma történeti gyökerét, ami a pokol rétegzettségének a gondolatában keresendő. Eszerint az érett skolasztika négy föld alatti „térséget” különböztetett meg: a pokol tornácát, a tisztítótüzet, a megkereszteletlen gyermekek poklát és a tulajdonképpeni perzselő poklot. A kérdésre javarészt az a válasz született korábban, hogy Krisztus a pokol tornácán vitte végbe üdvözítő tettét.

Balthasar szerint a feltámadással „Krisztus maga mögött hagyja a hádészt, az emberiség képtelenségét arra, hogy eljusson Istenhez, (…) azonban magával viszi a »poklot«”, amiben „arra való hatalma fejeződik ki, hogy bíróként rendelkezzék az ember örök üdvösségével vagy kárhozatával”.

Balthasar a krisztológiával szoros kapcsolatban állva látja a pokol kérdését. Az elkárhozás lehetőségét nála a megváltás fénye világítja meg. Igazat ad Rahnernek, aki a következőt állítja: „Minden szintéziskísérlet nélkül kell egymás mellé állítanunk azt a négy tételt, mely szerint Isten egyetemes üdvözítő akaratának valódi ereje van, Krisztus mindenkit megváltott, kötelességünk mindenki üdvösségében reménykedni és valóban lehetséges az örök elveszettség.”

„Alászállt a poklokra” – tanítóhivatali megközelítés
A hosszas fejlődésen keresztülment Apostoli Hitvallás, vagyis a Hiszekegy szövegébe idővel bekerült Jézus pokolra való alászállása. Ugyanerről nem tesz említést a korábban keletkezett Nikaiai és a Konstantinápolyi Hitvallás (ezekre épül a hosszabb hiszekegy). Bár több ízben is elítélte az egyház azt a pelagianista, eretnek elképzelést, ami szerint a keresztelés nélkül meghalt gyermekek valamilyen köztes helyre kerülnek, ahol „a tűz büntetésének kivételével a kárhozat büntetését szenvedik el”, mégis úgy tűnik, hogy a hagyományos egyházi elképzelés rétegzettnek gondolta el a poklot, amelyben a bűnösök „különböző helyeken és különböző büntetésekkel lesznek megbüntetve”. A pokol rétegzettségének a gondolatát igazolja az az elkülönítés is, amelyik Jézus pokolra szállásának „helyét” megkülönbözteti a kárhozottak helyétől, a pokoltól. Ezen gondolatrendszer szerint Jézus pokolra szállása során az előtte élt igazakat szabadította ki, a gonoszokat azonban nem. Balthasar szerint figyelembe kell venni az idő kategóriája által megterhelt ember gondolkodásának korlátoltságát, hogy e nélkül el ne tompuljon Jézus végső szolidaritásának az éle. Nem problémamentes az evilági, lineáris időképünk – amelynek logikája szerint Jézus egy konkrét történelmi időben élt a Földön – kivetítése a túlvilági kategóriákra, azáltal, hogy a Jézus előtt és után élt halottak megváltottságát különböző módon kezeljük. Az egyházi tanítás rendszerint a bűn–büntetés okozati viszonyában látja a pokolra jutás kockázatát. Így egy erkölcsi alapokra építő rendszer jön létre, amelyben a jók, a normát betartók az örök jutalmat, a rosszak, a bűnösök, a normaszegők pedig az örök büntetést kapják. A megnyilatkozások jelentős része, ami szerint „a megátalkodott emberi bűnöket méltán követi az isteni ítélet”, egyfajta jogi rendszer alapján képzeli el a mennybe és pokolba jutás szétválasztó mozgását. Az „igazak” méltán részesülnek örök dicsőségben, míg a gonoszok jogosan kapják az „örök tűz” büntetését. A tanítóhivatal szerint Jézus pokolra szállása és megváltása által nem szüntette meg a poklot, ezzel párhuzamosan viszont a katekizmus kijelenti, hogy Krisztus halála és feltámadása által legyőzte a halált és magát az ördögöt. Krisztusnak az ördög feletti győzelme a tanítás szerint nem jelent helyreállítást vagy megújítást, minden ember kiszabadítása sem történt meg, ugyanakkor az előbbiek alapján a pokol megszüntetését sem vonta maga után, ezért úgy látszik, hogy ennek a győzelemnek a mibenléte további kifejtésre szorul. Továbbá ez az álláspont figyelmen kívül hagyja a felsorakoztatható szentírási részek dialektikus feszültségét, ugyanis a tüzes gyehennáról szóló részek mellett az egyetemes üdvösséget ígérő szövegek léte reményt sugároz. Balthasar azt állítja, hogy nem szabad kitölteni a szentírási szövegek két csoportja között húzódó távolságot, és főleg nem szabad alárendelni az egyik csoport kijelentéseit a másiknak.

A szöveg a szerző teológiai államvizsga-dolgozata alapján készült, annak kivonata. Megjelent a Vasárnap 2019. szeptember 22-i lapszámában.