Sokakban ott a vágy a jóra

0
775
Csata Orsolya a Hargita Megyei Tanács sajtósaként a csíksomlyói pápalátogatás szervezésében helyi szinten oroszlánrészt vállalt

Csata Orsolya a Hargita Megyei Tanács sajtósaként a csíksomlyói pápalátogatás szervezésében helyi szinten oroszlánrészt vállalt: sajtótájékoztatót, sajtótalálkozókat szervezett, a főegyházmegye szervezőinek találkozásait a megye vezetőivel szervezte, majd a látogatás visszhangjairól vezetett műsorfolyamot.

Milyen örökséggel feltarisznyálva indultál a szülői házból? Milyen értékekre irányították a figyelmed, mit vettél át, és mi az, amit te a magad ereje/tapasztalata/feje alapján „iktattál be”?

Gyergyóalfaluban születtem, Gyergyószentmiklóson nőttem fel. Mondhatni átlagos kisvárosi családban. Édesanyámnak – aki egyébként hitoktató volt – mindig fontos volt, hogy mi, gyerekek (én és a nővérem) tanuljunk, olvassunk. Templomba mindig jártam, mindig fontos része volt az életemnek. Azzal indul az új hét, hogy számba veszem a múlt hetet, elsimogatom a haragjaimat, megköszönöm, amit kaptam. És néha kérek is. Felnőttként értettem meg, hogy a hit sem egy kész történet, amit megkapsz elsőáldozáskor vagy bérmálkozáskor, aztán mint egy ünnepi ruhát viseled alkalmanként, majd beteszed a szekrénybe. Vívódás, keresés, tanulás, öröm és néha egyhangú, helyben topogás. Mint minden kapcsolat. Megértettem, hogy dolgozni kell érte, de megéri. 

Hogy kerültél a sajtómunka közelébe és hogy érzed ott magad?

Véletlenül kerültem 1994-ben Gyergyószentmiklóson a helyi tévéhez. Pezsgő, útkereső időszak volt, amikor mindenki hitte, hogy kinyílt a világ, új korszak kezdődik, lehetőségünk lesz új dolgokat megismerni, megtanulni. Később elvégeztem az Ady Endre Sajtókollégiumot és tanultam kommunikációt a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen. Több mint húsz évig voltam tévés, helyi tévés, „dunás” tudósító, rádiós, írtam helyi lapba, tudósítottam napilapot, magazinba „jegyzeteltem”. Hogy érzem magam? Régen több nehézséget jelentett tévésként az, hogy nem volt megfelelő technikai felszereltségünk. Ma már mindenki tud filmezni, azonnal fel tudja lőni bármelyik közösségi oldalra. Ma nehéz igazi tartalmat készíteni. Gyorsan kell, azonnal kell, röviden és pörgősen, nincs idő megállni, végiggondolni, elmélyülni egy témában, alapos lenni. Vágyom egy olyan felületre, fórumra, ahol lehet szépen nyugodtan megbeszélni dolgokat, meghallgatni egymást, ahol még kíváncsiak vagyunk egymásra, ahol szabad ember lenni, ne adj’, Isten, tévedni.

Egy profi profán közegben dolgozol, a megyei tanácsnál, miközben szívügyed az egyházi/vallási sajtó, a Bonum tévé számára vezettél műsorokat. Honnan a Bonum tévés elköteleződés?

A Bonum tévé felkérése meglepetésként érkezett. Ferenc pápa látogatását megelőzően ismertem Jakab Pétert, a Bonum Médiamisszió alapítóját és kollégáinak egy részét. A felkérés alatt tíz napig Csíkszeredába és Hargitafürdőre költözött a stáb, napi öt-hat órában jelentkeztek (jelentkeztünk) élő műsorral. Ebben volt szentmise közvetítése Csíksomlyóról, Hargitafürdőről, a pálos szerzetesek templomából, és volt élő beszélgetéssorozat Hargita Megye Tanácsa stúdiójából, a Hargita stúdióból. Nagyon nagy élmény volt ezzel a stábbal dolgozni, mert bár nagyon stresszes munka volt, mégis csupa jó emlékem maradt. Több mint 160 meghívottat leszervezni, élő adásban beszélgetni velük úgy, hogy zökkenőmentes műsorfolyammá álljon össze, nem kis munka. De működött minden, tudta mindenki a helyét, a szerepét, nekem ez nagyon nagy élmény volt. És voltak igazi mély beszélgetések, szép percek is ezekben az adásokban. Érdemes visszanézni is a Bonum tévé oldalán! Nagyon el tudnám magam képzelni egy ilyen munkakörben is, talán majd egyszer lesz is lehetőség arra, hogy Székelyföldről sugározzon a Bonum tévé!

Mit gondolsz a mai médiáról, ezen belül a mai vallásos, keresztény, katolikus médiáról? Van az ilyen sajtóra igény? Vagy a bulvár mindent ellep? Hogy érzékeled az emberek elvárásaiban?

Édesanyám mindig megvásárolta a Vasárnapot például és a Keresztény Szót. Az volt a vasárnap esti programja, hogy lábát maga alá húzva elolvasta ezeket az újságokat. Én bevallom töredelmesen, neten olvasok mindent, ami nem könyv. Nem kérdés, hogy van-e szükség katolikus médiára. Nagyon nagy szükség van minden olyan cikkre, adásra, ami megnyugtat, lehetőséget ad arra, hogy elgondolkodjunk, segít abban, hogy megértsünk egy másik véleményt, álláspontot. Én ma már nagyon megválogatom, mit olvasok, igyekszem nem pazarolni az időmet olyan olvasmányokra, amelyeknek egyetlen célja az uszítás, a bőszítés, az egymással szembefordítás.

Van ma értékre igény? Csíkban a hagyomány úgymond „mindent visz”, de én úgy gondolom, ez inkább csak egyeseknél, különben ott is afelé halad a világ, mint másutt:ó. Ilyen körülmények közt hogy kéne jó vallási/egyházi/keresztény kommunikációt, értékkommunikációt folytatni?

Értékvesztésről, értékek átalakulásáról beszélünk. Ezzel szemben egyre erősebben érzem, hogy nagyon sok emberben ott van a vágy, az igény a tartalmasra, a szépre, a jóra. az igazra. Nem hiszem, hogy „mindennek vége”, hogy nem lesz értéke a könyvnek. Ha el akarom olvasni az összes listámon szereplő kortárs könyvet, legalább egy évig egyebet se kell csinálnom, mint olvassak. Annyira sok jó író van. 

Hogyan kellene? Nem tudom. Mert ugye, mindent a pénz irányít. Azt tudom, hogy én is vágyom arra, hogy értelmes, alapos, nyugodt, okos érvelést, gondolatot olvassak. Ami nem „lecsap”, hanem indokol, gondolatot ébreszt. Gondolom, másnak is van erre igénye. Helyesebben hinni akarom, hogy másnak is van erre igénye.

Van egy jó „csapatod” munkán kívül is, sportolsz, kikapcsolódsz…

Pár éve elhagytam a cigarettát (huszonév után). Híztam szinte húsz kilót. És elkezdtem keresni, mit tehetnék azért, hogy beleférjek a ruháimba. Így találtam rá Csíkszeredában a Power Fitness edzésre, amit a magyarországi evezős olimpikon, Magyar Imre tart. Hát plusz huszonvalahány kilóval, közel negyvenévesen kezdeni sportolni nem egyszerű. De valamiért „ott ragadtam”. Azóta naponta járok edzésre, három éve rendszeresen futok is. Fantasztikus érzés. Ha tehetném, mindenkinek a fülébe kiáltanám, hogy ébresztő, tessék menni mozogni. Mert a test meghálálja, ha törődsz vele, ha használod. Teljesen új dimenziók nyíltak előttem, hihetetlen erőt ad a sport. És az csak „hab a tortán”, hogy sikerült ezt az érzést megismertetni a fiammal is.

Benne vagy a közéletben a munkád révén: hogy látod a mai erdélyi társadalmat, a mai Székelyföldet? Milyen irányba halad, és merre kellene haladnia? Mennyire vagyunk a nagyvilággal szinkronban? Kell-e egyáltalán figyelnünk kifelé?

Nem lesz népszerű, amit válaszolni fogok. Nagyon szomorúan látom, hogy várjuk a sült galambot. Valahogy az az általános nézet alakult ki, hogy nekünk minden jár, követelőzni kell, elvárni, és mindent megkapunk. Legtöbbünknek eszébe sem jut az esetleg, hogy nekünk is tennünk kell érte, esetleg keményen kell dolgoznunk érte. Mondok példákat: a tömbház előtti szemetet szedje össze a „város”. A gyereknek nem sikerül az érettségije, a tanár és a rendszer a hibás. Megszűnik a buszjárat, mert „feketén” utazunk rajta. Másik nagy baj, amit gyakran tapasztalok: az alkohol. Döbbenten néztem a Brejvik életéről szóló dokumentumfilmet, amiben a táborozó norvégiai fiatalok jól érezték magukat anélkül, hogy cigarettáztak vagy ittak volna. Mi szinte elmarasztaljuk a kamasz fiúkat, ha legalább egyszer nem rúgnak be. És még valami nagyon fáj: ahogy viszonyulunk a cigányokhoz. Azt mondjuk, nem a mi dolgunk, hogy képtelenek normális éltere, stb… Ismerjük ezeket a diskurzusokat. Az eszünkbe sem jut, hogy felelősek vagyunk egymásért. Mert ugyebár Jézus nem azt mondta, hogy szeresd fehér bőrű, magyar felebarátodat…

Bonumosként és mindenképp sok érdekes személyiséggel találkoztál, sokakkal beszélgetsz: hogy készülsz fel? Kik, milyen beszélgetések hagytak valóban maradandó nyomot benned?

A felkészülés során megpróbálok minél többet megtudni a témáról, amiről beszélgetni fogok. Aztán elkészítek fejben egy vázat, kérdéssorozatot, ami alapján elindulok és végigviszem a témát. De persze ez nincs kőbe vésve. Szeretem hagyni az embereket, hogy elmondják, ami nekik fontos. Néha meg is kapom ezért a fejmosást, hogy nem vagyok elég szigorú. De én beszélgetni szeretek, nem vallatni. A bonumos élő közvetítésből jut eszembe most három nagyon mély beszélgetés: egyiket a segítőnővérekkel, másikat Lázár Csillával, valamint Veress Sándor (Zomi) atyával folytattam. Ezek azok a beszélgetések, amelyek, hiszem, hogy egy-két embernek, nézőnek kapaszkodót, segítséget jelenthetnek. De nagyon szeretek okos, gondolkodó, lelkes, elhivatott emberekkel beszélgetni szinte bármiről.

A pápalátogatás utórezgéseiből és hangjaiból mi maradt meg leginkább benned?

Nagyon mély és szép emlék maradt bennem. Azt szeretném elfelejteni, hogy mennyi feszültség, rossz hangulat előzte meg a szervezés során. Viszont amikor reggel láttam a zuhogó esőben csendben vonuló tömeget, elsírtam magam. És most, ahogy eszembe jut is, összeszorul a torkom. Nagyon erős érzés volt, hogy van egy nagy tömeg, akiben lehet bízni, akire lehet számítani, aki nem „divatkatolikus”, aki képes áldozatot hozni. És ennek a tömegnek én is része vagyok, ide tartozom, közéjük. Látványos változásokat nem tapasztalok. De ugye, tudjuk, a látványos változások nem harsányak, nem csillognak, nem hivalkodnak. Hiszem, hogy itt maradt, bennünk maradt annak a csírája, hogy tanuljunk meg együtt élni, tanuljunk meg odafigyelni egymásra.

Az interjú rövidebb változata megjelent a Vasárnap augusztus 11-i számában.

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here