Nyíltan a küzdelmekről, szakemberek és istenfélők között

0
331
Fotó: Kozma Ferenc

Ha egyszer eltévesztettük az utat, az még nem jelenti azt, hogy nem billenhetünk vissza a helyes vágányra, pláne, ha megosztjuk tapasztalatainkat felekezettől függetlenül, őszintén. Sokan nem is gondolnák, hogy mekkora segítség lehet ez. Ennek adott helyet, lehetőséget június 24-29. között, a Bonus Pastor Alapítvány és Református Mentőmisszió által szenvedélybeteg családok részére szervezett útógondozói tábor.

A rendezvénynek, amelyen közel hetven résztvevő volt jelen, a Hargita Keresztény Tábor adott otthont. Családias hangulatban, meghitt környezetben zajlottak az események az „Úttévesztés és Újratervezés” mottó égisze alatt.

A napi programok reggeli csendességgel és imával kezdődtek, amelyeket a résztvevők vezettek és tartottak. A délelőtti előadásokat kiscsoportos beszélgetések követték, délutánonként pedig műhelymunkák segítségével próbáltak válaszokat keresni a résztvevők aktuális gondjaikra. Az esténkénti áhítatok lélekhez szólóan kerekítették le a mindennapi programot. A szabadidőt is együtt töltötték azok a családok, akik Erdély minden régiójából verődtek össze. Hamar ismerkedtek, hamar kapcsolódtak egymáshoz, hiszen minden egy közös probléma köré csoportosult. Felekezettől és társadalmi pozíciótól függetlenül közös összhang és bizalmas légkör jellemezte a rendezvényt, amelyet az alapítvány által kinevezett négy munkatárs felügyelt és vezetett.

Ne a múlt legyen a névjegykártyám

Az egyik résztvevő hozzátartozó így nyilatkozott: „Az év legkiemelkedőbb eseményének lehettem a résztvevője, és el sem tudom mondani mennyi mindent kaptam, ritka értékes emberekkel voltunk körülvéve, az alkalom megerősítette bennem az önbecsülésemet, az önértékelésemet. Úgy érzem, profi szakemberekkel vagyunk itt körülvéve és istenfélő, igazi mélyen hívő keresztény emberekkel, akiknek jelenléte nagyon fontos. Évről-évre itt vannak köztünk és segítenek kiigazodni ebben a gyötrelmes és izgalmas életben”.

Az előadások és műhelymunkák a tábor fénypontjai voltak, hiszen ezek határozták meg a naponkénti vezérfonalat, amit a résztvevők követtek. A tematikus alkalmak az ígérgetés és a csalódás-okozás közti összefüggésekre keresték a választ. Mi az, amit képviselek vagy képviselhetek mások felé? Mit ér már a sokadik ígéret, hogy talán megváltozik-e a társam? Ígérjek-e egyáltalán vagy hogyan reagáljak, amikor szembesítenek hiányosságaimmal, bűneimmel? Amikor szembesülök az énképemmel és a valóság közötti szakadékkal, akkor hogyan reagálok? Szakács Előd, a Bonus Pastor munkatársa mondja: egyértelmű hogy a szenvedélybeteg akkor ébred fel, amikor hatalomra kerül a bűn. Összeomlás, és önmagamban való csalódás következik be. A saját magamban való csalódás után már nem olyan könnyű ígérgetni. Tehetetlenség és szomorúság uralkodhat el rajtam a másikban okozott sérelem mélysége láttán, de mivel nem sírhatok örökké a múltam fölött, eldönthetem végre, nem engedem, hogy a régi rossz működésem árnyéka vagy híre uralja a jelenemet. A múlt nem törhet le, nem bátortalaníthat el. Önbizalommal és Istenbe vetett bizalommal kell cselekednem, nem lehet többé a múlt a névjegykártyám.

Kötelességem segíteni

Habár a résztvevők közül sokan már a felépülés útját járják, mégis úgy néz ki, hogy szükség van ilyen és hasonló találkozásokra. Egyik szenvedélybeteg vallja: „Húsz éve járom ezt az utat és már nagyon sok ilyen rendezvényen részt vettem, mégis minden egyes együttlét és találkozás a közösséggel olyan, mintha az első lenne. Mindig kapok újat, és itt nemcsak az új arcokra gondolok, hanem új gondolatokra is. Más megvilágításba kerülnek az eddig tapasztaltak, és más szempontok alapján hallgatom őket, vagy más következtetéseket tudok levonni belőlük. Ezen kívül jó látni azt, hogy az az út, amelyen elindultam helyes út és, amennyiben nekem sikerült rátalálnom erre az útra Jézussal, akkor kutya kötelességem, hogy másoknak is segítsek, az esély megmutatásában”.

A terápiás otthon egyik lakója elmondása szerint csak olyan légkörben tudja kifejezni magát és azt, amit megél, amelyben a kapcsolatai érdektelenek, és senki sem akarja a másikat meggyőzni vagy valamire kényszeríteni. Aki nyilatkozik, ellenszolgáltatást nem vár, ő csak a belső gazdagságát, tapasztalatát akarja megosztani. Szeretetből, nem pedig érdekből tárja fel magát. Tehát olyanokkal osztja meg gondolatait, akik megérthetik fájdalmát, keserűségét, bánatát, olyanokkal, akik talán reményt lehelhetnek belé vagy, akik más jövőképet sugallhatnak. „Nagyon jó találkozásoknak lehettem tanúja, most már kezdem látni az utat, úgy érzem, hogy most a helyemen vagyok. Azt szeretem a szabadult szenvedélybetegekben, hogy nem akarják elmagyarázni a tuttit, és nyíltan beszélnek a küzdelmeikről. Igazi példaképek” – fogalmazott.

Viszont mikor az ember önmagáról beszél, megosztva érzelmeit és élményeit másokkal, védtelenné és sebezhetővé válhat, kiteszi magát a veszélynek, hogy félreértik vagy ellene használják fel a mondottakat. Mégis, a résztvevők évről évre visszatérnek, és megosztják tapasztalataikat. Van, aki a felépülés rögös útját járja, van, aki visszaesésekkel küzd, és van, aki boldogan és szabadon vallja, hogy nagy az Isten hatalma.

„Azért fontosak számomra ezek az alkalmak, mert, ahogy egy kocsiból kifogy az üzemanyag, úgy belőlem is fogy az erő, és én itt feltöltődöm, ami a következő találkozásig nagyjából elég” – mondta el egy szabadult szenvedélybeteg.

A Bonus Pastor munkatársai pedig bíznak abban, hogy üzenetük akár Isten igéjén, akár az előadások vagy játékok útján elérte célját, és folytatásra sarkallja a résztvevőket a következő találkozásig.

Kozma Ferenc lelkigondozó

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here