Gábor Csilla: Jól sáfárkodni egy ilyen nagy kitüntetéssel

1
1780
• Fotó: Homa Ildikó

Mint a szerelmesnek, úgy csillognak a szemei, ahogyan irodalomról beszél. De nem csak szerelmese, hanem igazi mestere is annak. A Magyar Tudományos Akadémia május 7-én külső tagjává választotta Gábor Csilla irodalomtörténészt, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanárát, a Szociális Testvérek Társaságának kolozsvári tagját. Megtiszteltetés volt számomra ez alkalomból vele beszélgetni.

Hogyan is képzeljük el egy tősgyökeres kolozsvári gyermekkorát?

Nem szoktam túl gyakran a gyermekkoromra visszagondolni, talán mert nem vagyok egy múltba révedő típus. De ahogy kérdezel, felidéződnek a bélafalvi nyaralások – édesanyám családja háromszéki, és gyermekkoromban az anyai nagymamámmal sokszor két hónapra is elutaztunk a Kézdivásárhelyhez közeli Bélafalvára. Ott igazi falusi életet lehetett élni: fára mászni, mezőre menni, a baromfiudvart felfedezni. Fontos élmények ezek egy városi gyereknek, akit azért otthon tanulásra fogtak (ezt alapvetően nem bántam).

Kolozsváron a tömbházunk előtt volt egy hatalmas füves terület, ott meg cigánykereket hánytam, és eljátszottam a tanárnénit már akkor: tizenévesen a nálam is kisebbeket tanítottam bukfencezni, kézenállni stb. Szóval, ami a gyermekkoromból elsők között előjön, az részben kapcsolódik a küldetésemhez: a tanárság mintha kezdettől a zsigereimben lett volna.

Melyek voltak számodra meghatározó helyek a városban?

Minden, ami történelmi levegőt árasztott és/vagy amihez valamilyen közöm volt. Például a Kakasos templom: arra jártam az elemi iskolába naponta, és a templom előtt szoktunk elköszönni egymástól a kedvenc osztálytársakkal. Korán megtanították nekem, hogy a templomot Kós Károly tervezte, akivel kiskamaszként néhányszor találkozhattam is, nagy megtiszteltetés volt. A másik kedves helyszínem az egyetemi sportpark, amit otthon „a stadion”-nak hívtunk. Közel laktunk hozzá, és sokat jártunk ki oda. A Főtér a következő nagy helyszín, ami akkor virággruppos, füves hely volt, Mátyás király számtalan „világmegváltó” beszélgetés tanúja lehetett. Szerettem a botanikus kertet, az állattani múzeumot. Mivel édesapám könyvtáros volt a Biológia Karon, iskola után sokszor felmentem hozzá, ismétlődő program volt leckeírás után a látogatás az állattani múzeumban, ami a könyvtár épületében volt, egy csigalépcsőn lehetett fel-le közlekedni – ami külön izgalmat jelentett. A kolozsmonostori templomhoz, plébániához meghatározó középiskolás és egyetemista kori spirituális tapasztalatok kötnek.

Úgy tudom, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy irodalommal szeretnél foglalkozni…

Elég korán. Ötödikes vagy hatodikos koromban már tudtam, hogy magyar szakra fogok felvételizni. Nagyon szerettem olvasni, és soha nem unatkoztam annyit, mint első elemiben: mire iskolába kerültem, már folyékonyan olvastam. A szüleim példáján láttam, hogy olvasni jó, és annyira irigyeltem a nagyokat ezért a tudományukért, hogy nem nyugodtam addig, amíg meg nem tanultam a betűket. A családi legendárium része, hogy elemista lehettem, belefeledkezve valami mesébe, édesapám pedig ott dolgozott az íróasztalnál, amikor egyszer csak felkiáltottam: Nézd, milyen gyönyörű ez a leírás! Szóval, én harmadikos fejjel nem a mesehősök kalandjaira figyeltem, hanem arra, hogy milyen nyelvi eszközökkel írja le a királykiasszony mérhetetlen szépségét. Másrészt nem voltam nagyon jó matematikából, viszont maximalista voltam, kellett nekem a sikerélmény: az irodalom vonalán pedig jöttek az eredmények. Evidens volt, hogy akkor én erre irányulok.

Mégis reál középiskolában végeztem, az iskolaválasztás hátterében a több évszázados jezsuita és piarista iskolatörténet, ennek továbbélő szellemisége is szerepet játszott. Ötödik osztálytól érettségiig a mai Báthory Líceumba jártam. Szerettem az iskolámat, ahol egyébként a humán tárgyakat is komolyan vették. De hát jóval több matek, fizika óra volt, mint nyelv és irodalom. Én azonban szívesen meghoztam ezt az áldozatot, meg-megküzdvén a reáltárgyakkal. Egyáltalán nem bánom, mert rendet rakott a fejemben, és a mai munkaköreimben, amikor pályázatot, költségvetést, elszámolást kell írni, vagy éppen rendet tartani a tennivalók között, átlátni összefüggéseket, akkor könnyebben megy így, hogy a gondolkodásomban megmaradt valami ebből a precizitásból.

Bár határozottan tudtad, merre akarsz tartani, volt azért a tanáraid között olyan, aki segített ebben az irányban?

Mindig nagy volt bennem a tudásvágy, óriási szerencsém volt a magyartanáraimmal, akik ezt jól kezelték: Szabó Hajnallal, illetve főként a valódi tanárzseni Török Mártával, aki hat éven keresztül segítette a fejlődésemet. Egy kicsit pótanyámnak is tekintettem. Körülbelül a második közös évünk végén megkérdeztem tőle, hogy szólíthatom-e Márta néninek, hiszen annyira közel éreztem magam hozzá. Ha van bennem valami a jó tanárból, akkor az onnan származik, hogy ellestem és saját képemre formáltam az ő módszereit. Sokat kellett nála olvasni, tanulni, esszéket és elemzéseket írni, megkövetelte az ismereteket; de pont olyan fontos volt az ismeretek felhasználása is. Teret adott a kreativitásnak, teret adott az ellenvéleménynek. Azt mondta, neki bármiben ellent lehet mondani, csak meg kell érvelni. És ez elmondhatatlanul jó volt, mert nagy szabadságot adott és motivált. Az ő magyaróráin értettem meg, hogy a tanítás, tanulás nem egy egyirányú folyamat, hanem oda-vissza zajlik.

A középiskolában az akkor érvényes tanrend szerint kétszer két év alatt kronológiai rendben tanultunk irodalomtörténetet Márta nénivel – a kezdetektől a jelenkorig. Neki járt a Kortárs című folyóirat, amiben akkor futott a Három veréb hat szemmel című sorozat. Minden lapszám bemutatott egy-egy régi szöveget (az alcím szerint „a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból”), ezekhez maga Weöres Sándor írt rövid, frappáns kommentárokat. Amikor az új lapszámok befutottak, és ezeket órán megbeszéltük, minden didakszis és moralizálás nélkül rávezetődtünk arra, hogy azért érdemes történeti dolgokkal, a régiségekkel foglalkozni, mert különben saját korunkat is csak hiányosan vagy egyáltalán nem fogjuk megérteni. Azt is megleshettük, hogy egy mai költő –Weöres Sándor akkor még jó egészségnek örvendő, bár idősödő élő klasszikus volt – mit tud kihozni a régi szöveggel való találkozásból. Engem ez a századok közötti átjárás, múlt és jelen e termékeny kapcsolata extázisba ejtett. Ott az Ómagyar Mária-siralom, és ott van Weöresnek az első magyar versünk modorában írt költeménye, a Mária siralma. A kortárs költő az Ómagyar Mária-siralom frázisaiból, félsoraiból megír egy mai verset az anyai aggódásról és a fájdalomról úgy, hogy a „világi” témának szakrális töltetet ad. Attól kezdve engem nem kellett meggyőzni arról, amiről nagyon sok mindenkori fiatalt, hogy egyáltalán nem fölösleges a régiséggel foglalkozni. Ez és a hasonló tapasztalatok mindig új és új felfedezésékre vezettek.

Milyen „új világot” nyitott meg előtted az egyetem mindamellett, hogy a régiség irodalma volt az egyik kedvenced?

A régiséget kezdettől otthonosnak éreztem, bár eleinte nem nagyon volt eszköztáram ennek formába öntésére. Azzal a nyitottsággal mentem az egyetemre, hogy hurrá, a tízszeres túljelentkezésből én is a vonal fölött végeztem, egyetemista lettem: most aztán összetanulom a világ minden irodalmát és nyelvészetét. És bizonyos értelemben valóban kitágult a világ bölcsészhallgató koromban – tanáraim bepillantást engedtek műhelyükbe, módszereikbe –, pedig ezek az egyre inkább elvaduló diktatúra évei voltak. Ezekben az években egy történészprofesszor, Jakó Zsigmond vett a szárnyai alá. Észrevette és erősítette bennem a történeti érdeklődést, szakemberekkel ismertetett meg, segített összeszervezni vakációs, kutatással egybekötött utazásokat Magyarországra akkor, amikor ő és a családja is ott tartózkodott. Ez rendkívüli kiváltság volt, rengeteget tanultam ezeken az alkalmakon. Elvitt például az Országos Széchényi Könyvtárba, ahol közelről láthattam az Ómagyar Mária-siralom nem régen hazakerült kódexét: a Leuveni kódexet, egyéb régi kéziratokat. Itthon is elkezdtem kézirattárakba járni, forrásokat nézegetni, régi szövegeket olvasni.

Hol indult aztán a tanári pályafutásod, és hogyan alakult az életed az egyetem befejezése után?

Kihelyeztek jó messzire, egy Brassótól 22 km-re lévő román faluba: Szúnyogszegre, angoltanárnak. Ez a falu Brassó és Fogaras közt van félúton, és én nehéz napokon azzal bátorítottam magam, hogy Babits is itt kezdte (ő Fogarason volt rövid ideig tanár). Ha neki jó volt, akkor én is kibírom azt a három kötelező évet, gondoltam. Brassóból ingáztam. Édesapám családja ott élt, tehát valamelyest családban maradtam: apai nagybátyáméknál laktam három évig. A brassó-bolonyai plébánián gyermekek, fiatalok között tevékenykedve tudtam értelmessé tenni a hiábavalónak megélt éveket.

A negyedik évben Kolozsvár közelében egy mezőségi faluba, Magyarszovátra kerültem, oda már mint magyartanár. Az minden nehézségével együtt gyönyörű év volt. Abban a tanévben történt a rendszerváltás, aminek következtében előttem is megnyílt a világ. Elhatároztam, hogy tovább tanulok. Beiratkoztam Budapesten a levelező teológiára. Két évig Pesten is éltem, aztán hazajöttem: akkor már a tanaszékre hívtak vissza. Az egyetemi szakdolgozatomat annak idején a 17. század irodalmából írtam, és abban a reményben esett rám az akkori tanszékvezető, Péntek János választása, hogy talán van kellő tudás és elkötelezettség bennem arra, hogy ezt a korszakot elvállaljam.

A doktori témám is 17. századi: ez a prédikáció, a bibliafordító Káldi György szentbeszédei. Az értekezést Debrecenben, Bitskey István igényes, ugyanakkor baráti, emberileg is példamutató irányításával készítettem, és részévé lehettem az általa vezetett nagyon inspiráló szakmai műhelynek. Együttműködésünk azóta is folyamatos.

Miért kezdtél el később teológiával is foglalkozni?

Attól függ, honnan nézzük. A teológiai felvételi beszélgetésen is megkérdezték, miért jelentkeztem. Azt válaszoltam: két okból. Magánemberként az ok, hogy jobban meg akarom ismerni azt az Istent, aki szíven talált, előbb szeretett, és akinek szeretetére válaszolni igyekszem. Szakemberként pedig számomra a teológia segédtudomány az irodalom és a régiség tanulmányozásához, hiszen az általam kutatott időszak szövegeinek jelentős hányada valamilyen egyházi műfaj a legendától az imádságig, a prédikációtól a vitairatig. Ezek tisztességes megértéséhez elengedhetetlenek a telógiai ismeretek.

Mikor született meg benned az a döntés, hogy szerzetes leszel?

Nehezen tudnék napot, pontos órát mondani, ez inkább egy hosszú-hosszú folyamat gyümölcse. Talán a Gárdonyi-regény, az Isten rabjai lehetett az első jel valamikor tizenéves koromban arra, hogy valami mocorog bennem: a megérintettségre, amit ennek a könyvnek az elolvasása után éreztem, ma is emlékszem. Sok tekintetben a kultúra felől jött, illetőleg tudatosodott ez az egész hivatáskérdés: studíroztam például a kiadott bibliográfiát egyetemistaként a ’80-as években, amikor semmit sem lehetett tudni a szerzetesrendekről, beszélni róluk pedig egyenesen tilos volt. Ebben a helyzetben azt olvasom a középkori kódexeinkről, hogy az egyik ferences kódex, a másik domonkos, meg hogy a latin nyelvű irodalmat a bencés szellemiség járja át. De hát, mi ez, kik ezek, töprengtem. Persze, hogy kinyomoztam, utánajártam az alapvető tudnivalóknak, rokonszenves volt ez az elkötelezett kultúraépítés, tudás és lelkiség szerves illeszkedése. Akkor még nem mertem arra gondolni, hogy majd én is szerzetesnő lehetek, de így visszatekintve felismerem, hogy sok más jelzés mellett ezek is mind az Istentől jövő tapintatos hívás darabkái voltak.

És hogy lettél szociális testvér?

Magyarországon éltem, eleinte tudományos ösztöndíjasként, majd tanárként egy ideig, közben intenzíven kerestem az utamat, a benső hívás ekkor már határozottan a szerzetességre irányította nemcsak a figyelmemet, a vágyaimat is. Ám nem nagyon voltak kapcsolataim szerzetesi körökben, viszont rátaláltam jó könyvekre, elsők között a kármelita Arnaldo Pigna Megszentelt élet című munkájára. A könyv a szerzetesi élet benső vonatkozásait vette sorra tisztán, hitelesen, emberien, szakszerűen. Óriási reveláció volt, valami olyasmit éreztem: akár én is írhattam volna, annyira a szívemből és szívemhez szólt. Azt mondtam magamban: ha ez a szerzetesség lényege, akkor én pontosan ezt akarom – és a lényeget akarom, nem a külső formát. Aztán a profil, a közösség megkeresése következett, ez a folyamat is eltartott néhány imádságos-küzdelmes évig. Keresés közben felismertem, hogy a hivatásom nem a „klasszikus” apácáé: a világban élve szeretném az Istennek szenteltségemet megélni, a szakmámat gyakorolni. Még egyetemista koromban megismertem Kolozsváron Györke Márta testvért a Jézus Szíve Társaságából, így kézenfekvő volt, hogy először náluk tájékozódtam: de amint a benső utamra reflektáltam, ahogy figyeltem a rend lelkiségének, karizmájának rám gyakorolt hatását, rájöttem, hogy nem itt van a helyem: ide engem a Márta néni iránti személyes rokonszenv vezetett, márpedig hivatásdöntésnél nem megyünk a szimpátia után. De máig nagyon hálás vagyok a barátságáért, rengeteget tanultam tőle arról, hogyan lehet hitelesen megélni az Istennek átadottságot akár olyankor is, amikor nincs a közvetlen közeledben a megtartó közösség (egyedül volt Kolozsváron a rendjéből).

A másik közösség, amely „képbe került”, a Szociális Testvérek Társasága volt. Nagyon megfogott az önmeghatározásuk, miszerint a Társaság elkötelezett és képzett munkásokat kíván küldeni az egyházi és társadalmi élet különféle területeire. Rendkívül rokonszenves volt az az igényesség, amellyel az ősi (bencés) szerzetesi eszményt behozták a világba (alapítónknak, Slachta Margitnak 1928-ban megjelent munkája címében is ezt a távlatosságot jeleníti meg: A puszták rejtekéből az élet centrumába); lelkesített a sajátos Szentlélek-tiszteletből forrásozó úttörő szellemiség, a közösségi vízióban megnevezett korszerűség és szociális érzékenység; a bajok megelőzésére irányuló közösségi szándék, egyszóval a lelkiség és a karizma tágassága. Mindezt alátámasztotta, hitelesítette a közösség története: lenyűgözött a(z erdélyi) testvéreknek a két világháború közötti sokrétű tevékenysége, a kommunizmus idején tanúsított hősiessége. Még Magyarországon élvén megismerkedtem a legendás Sztrilich Ágnessel, aki a maga spirituális mélységével és nyitottságával, tapintatával, kreativitásával, szerteágazó tevékenységével szinte egyszemélyben is megtestesítette a szociális testvéri eszményt. Nagy empátiával és szeretettel egyengette az utamat, kísérte az útkereséseimet a közösségben.

Az egyetemen a diákjaid hogyan fogadták, fogadják azt, hogy szerzetes vagy? Tudták, tudják rólad?

Valójában nem tudom. Bizonyára voltak, vannak jólinformáltak, de nem érzékelem, hogy ez különösebb jelentőséggel bírna kapcsolati szinten, hogy megijesztené, vagy közelebb hozná őket. Vannak, akiknél az egyetem befejezése után nyer ez jelentőséget: előfordult már, hogy utólag jeleztek vissza szeretettel. Nem szoktam a témát szóba hozni, és azt is tudom, hogy akik távolabb vannak a hittől, egyháztól, azoknak a hivatásbéli státusom nem mond semmit. Persze, volt olyan is, hogy eljött fogadóórára egy diák, azt hittem, valamilyen szakmai problémáját akarja megbeszélni, ő meg bocsánatot kért mondván, hogy ha nem akarok, ne válaszoljak, de azt hallotta, hogy én szerzetes vagyok, igaz ez? Persze, nem tagadtam le, és nem tértem ki a téma elől. Máskor egy tanítványom elmondta: „apáca volt a nagynéném, és annyira büszke vagyok, hogy ön itt van szerzetesként a tanáraim között.” Volt egy ifjúkori tanítványom, akit hajdanán megajándékoztam a fogadalmi kártyámmal. A közelmúltban újra találkoztunk, mondta, hogy azóta is mindig magával hordja: elő is vette bizonyítékul, hogy igazat szólt… Ezek megrendítően szép tapasztalatok.

Tanárként miket tartasz a legnagyobb sikereknek?

Kezdő egyetemi oktatóként a diszciplína elfogadtatásáért is meg kellett küzdenem, a konok előítélettel, miszerint a közép- és kora újkor unalmas, érdektelen korszak. Azt hiszem, az évek során nagyjából sikerült a tömeges ellenállást leépíteni, ennek módfelett örülök. Büszke vagyok azokra a régi tanítványaimra, ma kollégákra – sokuk neve nagyon jól cseng már a szakmában –, akik a különböző képzési szinteken felkértek témavezetőjüknek, akikkel közös kutatásokat végeztünk: látható nyomai ennek a közös kötetek, az együtt szervezett konferenciák vagy másfajta rendezvények. A doktoranduszok gyarapodó csapatát is örömmel említem, akárcsak azon fiatal kutatók könyvvé szerkesztett és megjelent értekezéseit, akik már megszerezték a doktori fokozatot. Immár elegen vagyunk ahhoz, hogy megszervezzük a műhelyünket Res Litteraria Transylvanie Vetus névvel: néhány éve ennek égisze alatt működünk.

Persze nem csupán az a siker, ami annak látszik. Elégtétel látni egy-egy tanítvány fejlődését, azt, ahogyan egy eligazító szón elindul, és kihoz belőle valamit. Ha a diákom díjat nyer egy TDK-n, annak úgy örülök, mintha én kaptam volna – ilyen a megosztott öröm… Vagy az is sikerélmény, amikor egy-egy órán a tekinteteken látom, hogy az üzenet célba ért. Meg hát a diákok között nem lehet megöregedni: a fiatalok fitten tartják az embert.

Mi a kedvenc műfaj vagy egyenesen mű?

Szakmai kedvenceket fogok említeni, többet is, ha szabad – egyébként mindig az a kedvenc, amivel éppen foglalkozom. Például a prédikáció. A doktorim, mint említettem, Káldi György mintegy ezerötszáz oldalt kitevő prédikációs köteteiről szólt. Egy kerek évig tartott csak a szövegek elolvasása, jegyzetelése. Az értekezés megírásába jól bele is fáradtam, a befejezés után valami egyszerűbb átmeneti témát kerestem magamnak: ez volt a kora újkori elmélkedés. (Később kiderült: nem csak az erőgyűjtés idejére lett kedvenc ez a szövegtípus, rendszeresen visszatérek hozzá…) Ezek a könnyedebbnek ígérkező, a prédikációknál rendszerint karcsúbb kötetek némelykor felérnek egy lelkigyakorlattal vagy lelkiismeretvizsgálattal, mindig újra rabul ejt a spirituális mélységük, a nyelvezetük, a zamatos régiségük.

Aztán jött a hitvita: ha a vitapartnerek egymásra szórt leleményes, kreatív gorombaságait nézzük, akkor rendkívül szórakoztató műfaj. Ugyanakkor itt (is) fontos szerepet játszik a teológia, ennek tükrében nyomon tudom követni az anyagban, hogy hogyan érvel a protestáns, hogyan a katolikus a maga igaza mellett, és mi minden oka van annak, hogy nem tudnak szót érteni dacára annak, hogy sok tekintetben azonos alapokon állnak. Az elemzés során törekszem a pártatlanságra: irodalomtörténészként nem tisztem kinyilatkoztatni, kinek volt vagy nem volt igaza, főként, hogy kettőt hátralépve kiderül, minden félnek van részigazsága. Inkább arra szeretek rákérdezni, a valamennyiük gondolkodását meghatározó (esetenként eltérő, máskor hasonló, s a kettő aránya külön izgalmas) istenkép, antropológiai beállítódás, érvelési technika, műveltség, hagyomány hogyan hozza létre a megértés felületeit és akadályait.

A másik nagy kedvenc a hagiográfia: nem pusztán a szentek életrajzai vannak fókuszban, hanem kultusztörténetek, az interdiszciplinaritás koordinátái között. Ha adott egy szent életrajza, annak megformálása függ az éppen aktuális teológiai és lelkiségi, sok esetben társadalmi vagy politikai iránytól, prioritásoktól, ezeket gyakorta liturgikus összefüggésben is érdemes megnézni, hogy az ikonográfiai hozadékokat már ne is említsem. Amikor pedig életrajzból többféle is készül néhány évtizeden belül, akkor a filológia terepére érkezünk: milyen viszonyban vannak egymással a szövegek, miféle aktualitások okozzák az újraírásokat?

És hadd kérdezzem meg: mit jelent számodra az, hogy az MTA tagja lettél?

Megtiszteltetés: akadémikusnak lenni a legrangosabb tudományos elismerések egyike. Be merem vallani, sokféle érzés kavarog bennem: öröm, megilletődöttség, motiváló várakozás. És tudatában vagyok a megnövekedett felelősségnek: az embernek vigyáznia kell, hogy jól sáfárkodjon egy ilyen nagy kitüntetéssel.