Gyalog, motoron, vonaton

1
512
• Fotók: palos70.hu

„A zarándoklaton úgy tud elcsendesedni az ember, hogy közben csinál valamit. Nem csak néhány napról szól egy-egy ilyen esemény, hiszen a hétköznapokat is meghatározzaƒ. Bátor Botond pálos szerzetessel a zarándoklat lelkiségéről beszélgettünk.

Három évvel ezelőtt elég messziről érkezett Hargitafürdőre.

Barnabás atyával első alkalommal két hónapot voltunk itt 2013 februárjában és márciusában, egyfajta próbaidőn a nagyböjti időszakban: megnéztük a helyet, gondolom, bennünket is megnéztek. Már akkor láttunk benne lehetőséget, és olyan tapasztalattal mentünk haza, hogy júliusban tudtunk miről beszélni a rendi közösség előtt. Az események ezután egy kicsit felgyorsultak, merthogy Darvas atya szerette volna, ha minél hamarabb döntünk. Végül júliusban egy lelkigyakorlat után döntötte el a közösség, többnyire többségben, hogy akkor itt mi letelepedünk. Ez 2013 júliusában történt, majd októberben jött Baranabás atya és Imre testvér. 2014. június 26-án volt az ünnepélyes kolostorszentelés, illetve rendházszentelés, ez ugyanis kolostorszerű plébániaépület. Az öreg pálos azt mondta, hogy a klauzúra és a kolostor az ember szívében kell, hogy legyen. Barnabás atya két évet maradt, én három éve vagyok itt. Nyilvánvalóan a sok szép élmény mellett nehézségekkel is kell küzdeni, mint mindenütt, viszont maga Hargitafürdő ideális arra, hogy pálos életet éljünk: megvan a csend, de van mozgás is. Ebből a hároméves távlatból, és a rend szemszögéből ötéves távlatból azt érzem, hogy nem csalódtunk. A hivatás hiánya elég fájdalmas, de ebben vannak sajnos sorstársaink, hiszen másutt is ezzel küzdenek.

Milyen gyakran jár Csíksomlyóra?

A Mária Rádióhoz megyek minden héten, úgyhogy bátran mondhatom, hetente. Kifejezetten a kegytemplomhoz főleg akkor, amikor közösen szervezünk programot. A csíksomlyói klarissza nővérekhez is járok kéthavonta-havonta, a kegytemplomba havonta.

Mikor volt az a pillanat az életében, amikor úgy igazán ráérzett a zarándoklat ízére?

A zarándoklat ízére akkor éreztem rá, amikor 1992-ben a varsó–częstochowai zarándoklaton részt vettem lengyelek között: akkor tudtam meg, hogy milyen egy igazi gyalogos zarándoklat. Akkoriban még nem nagyon volt jellemző sem Magyarországon, sem máshol, de náluk már szerveztek. Beszéltek róla a piarista atyák, például Szegheő tanár úr vagy Kapisztrán atya a ferencesektől, aki szintén szervezett zarándokcsoportokat, de a pécsi egyházmegyéből papok, például Gesztesi András, aki Krakkóból Częstochowába tartó gyalogos zarándoklaton vett részt. De én személyesen akkor tapasztaltam meg először, hogy milyen. Utána a növendékeikkel is sokáig jöttek és szervezték a varsó–częstochowai gyalogos zarándoklatot egészen addig, amíg Magyarországon meg nem erősödött ennek a hagyománya, és itthon maradhattunk.

Mi is az a Pálos70?

Vannak általában a zarándoklattal kapcsolatos fordulópontok vagy nagyobb élmények, amikor valami újabba belekezdünk. Az egyik ilyen volt a Pálos 70, aminek a struktúráját a Mária-utasokkal és teljesítménytúrázókkal együtt találtunk ki, és sikeresnek bizonyult. Idén is létrejött a teljesítménytúrázóknak egy zsűriző bizottság, amelynek a tagjai megítélik, hogy melyik volt a legjobb teljesítménytúra. Pár évvel ezelőtt az első helyezett volt a Pálos 70, most a második helyezést értük el, ugyanis ez zarándoklat, túra és teljesítménytúra egyben. Nem gondoltuk, hogy ezeket össze lehet boronálni, de miután kiderült, hogy jól működik. Vannak, akik zarándokként jönnek, őket testvérek vezetik péntek-szombat-vasárnap Budapesttől Márianosztráig. Ez egy 70 kilométeres szakasz, innen ered a zarándoklat neve is. Amikor az atyák vezetik, akkor imádsággal zajlik, de nagyon sokan nem vallásos indíttatásból jönnek, viszont mégis részt vesznek az eseményen, talán meg is érintette néhányukat pár alkalommal. A túrázók szombat-vasárnap kisebb távokat tesznek meg, huszonöt-harminc kilométereket turistaként, a teljesítménytúrázók pedig általában egy nap alatt lezavarják, számukra ez nem jelent problémát. Viszont, ami más esetekhez eltérően a Pálos 70-en a túrázóknak és teljesítménytúrázóknak más, hogy minden állomáshelyen lehetőségük van arra, hogy ne csak pecsétet kapjanak, hanem lelki táplálékot is. Az állomáson várók is nagyon készülnek mindenféle csecsebecsével, pogácsával, idézetekkel, van, ahol gulyást főznek a faluban és szeretettel ölelik át az embereket. Teljesen új ízt ad így az esemény a teljesítménytúrázók számára is. Ráadásul bátorító instrukciókat kapnak útközben, például a legnehezebb szakaszoknál, az út vége felé azzal ösztönzik a résztvevőket, hogy „még tarts ki”, „már nincs sok hátra”, „ilyenkor a legjobb a mosoly” – annyi mindent kitalálnak, ami kibillenti a zarándokot és túrázót a nehéz percekből. A két forma pedig nem veszik össze egymással, mindegyik megvan a maga helyén. Azt hiszem, így talán el tudjuk érni azokat is, akik nem nagyon érdeklődnek a vallás iránt, ahogy egyikük megfogalmazta: nem akarjuk nagykanállal letolni a torkukon a katolicizmust, de bárkinek van rá lehetősége, hogy megtapasztalja.

És a motoros zarándoklat?

A másik fordulópont a motoros zarándoklat volt, az isteni gondviselésnek hála bekapcsolódtunk ebbe, és azóta sem tudunk belőle már kilépni. A visszajelzések alapján már nem is tehetjük meg. Most például Częstochowában április 14-én, éppen virágvasárnap lesz a motoros zarándoklat, mert nem tudják a liturgikus naptárhoz igazítani az eseményt, annál inkább az évszakokhoz. Egy évadnyitó zarándoklatot nem nagyon tudnak ide-oda csúsztatni, mert következik a többi motoros találkozó. Most Magyarországról és Erdélyből 180-an fogunk ezen részt venni, de ott nagyjából 25-30 000 motor szokott összejönni. Nem csak arról szól, hogy felülsz a motorra és robogsz, hiszen alkalmazkodni kell egymáshoz. Szerintem sokkal nehezebb egy motoros zarándoklatot vezetni, mint egy gyalogost, mert tömegközlekedésben haladunk, nem erdőben, erős fegyelmet igényel és sokkal kevésbé kontrolláltak a visszajelzések: nem mindenki ül teljes egészében vallásos meggyőződéssel a motorra. Mégis jönnek, részt vesznek a szentmisén, gyónások is előfordulnak sokszor. Persze vannak sokan a résztvevők között, akik mélyen hívő katolikus keresztények, de a különböző indíttatások ellenére jó beszélgetések alakulnak ki a zarándokok között. Azt nem mondom, hogy mi, pálosok kezdtük el, de azért, hogy ez meggyökeresedett itt, illetve hogy Magyarországon is elfogadják, Barnabással sokat dolgoztunk.

A harmadik nagy pillanat a vonatos zarándoklat, aminek már volt itt előíze a Székely Gyorsnak és a Csíksomlyó Expressznek köszönhetően – ez a két vonat már régóta működött, csupán nem volt annyira áthatva a lelkiséggel. A Boldogasszony zarándokvonat ezért sem konkurencia, hiszen ez az utazás végig imádságban, rózsafüzérrel, énekkel telik. Ennek a története azonban nem itt kezdődött: a Fekete Madonna-zarándoklatra utaztunk Częstochowába 2011-ben, amikor Magyarország volt a soros európai uniós elnök, utána a soron következő pedig Lengyelország. Ők június 30-án vették át az elnökséget, és mi arra az időszakra szerveztünk egy vonatos zarándoklatot. Székely János püspök úr ötlete volt, ő gondolta azt, hogy a két nép barátsági kapcsolata elsősorban a hiten és a történelmi kötődésen alapszik, így megszületett a vonatos zarándoklat ötlete. Mivel Częstochowáról van szó, a pálosok búcsújáró helyéről, ahol a rendi központunk található, tartományfőnökként megkerestek, hogy mit szólnánk ehhez. Senki sem tudta, hogyan alakul majd, de Székely püspök úr következetességének és a magyarországi Bese Gergő pap lelkességének, illetve sok más pap közreműködésének köszönhetően – például Erdélyből Darvas Kozmának, Tamás József püspök úrnak, aki kezdettől fogva e mellett volt – megvalósulhatott. A fővédnök Kövér László volt, aki családjával együtt az első vonaton végigutazott velünk több államtitkár kíséretében: olyan zarándoklat volt, ahol ők is tanúságot tettek a hitükről.

Egy alkalmas zarándoklatként indult, de olyan pozitív visszajelzéseket kaptunk, hogy a kifacsarodás, a fárasztó, nehéz szervezés ellenére elkezdtünk gondolkodni a folytatáson. Idén is fogunk menni, bár kicsit sűrűn fogják most egymást követni a programok, hiszen jön a szentatya, utána csíksomlyói búcsú, majd június 24–27. között lesz a częstochowai zarándoklat. Idén is útnak indul a Fekete Madonna-zarándokvonat azzal a különbséggel, hogy eddig több helyen megfordultunk útközben, most végig Częstochowában leszünk, és alternatív programként a harmadik napon lehet majd kiszállni buszokkal meglátogatni az egyébként nagyon szép környéket.

• Fotó: erdélyi motorkerékpálosok/facebook

A Pálos 70-hez visszakanyarodva van olyan tapasztalat, visszajelzés, ami igazolja, hogy egy teljesítménytúrázóból igazi zarándok lett?

Olyan tapasztalatom van, hogy a túrázóból lett zarándok, sőt, hitetlen emberből lett olyan, aki remélhetőleg elindult a hit útján. A teljesítménytúrázók honlapján működik egy levelezőlista, ott olvastam az első teljesítménytúra után egy nagyon érdekes beszámolót. Az egyik hölgy írta le, hogy a túra előtt a vallási élettel nem igazán foglalkozott, az ott szerzett tapasztalatok hatására kezdett ezoterikus témák iránt érdeklődni. Érzékelhető volt, hogy érdeklődésének ebben a formában még nincs túlságosan sok köze a valláshoz, de az becsülendő, hogy elkezdett transzcendens dolgokkal foglalkozni. A lényeg az, hogy bejelentkezett a zarándokcsoportba, fogalma sem volt arról, hogy ez valójában mit jelent, hogy micsoda: nagyjából százan mentünk, együtt imádkoztuk a rózsafüzért, a csapaton belül pedig volt egy csoport, amelynek a tagjai kedélyesen beszélgettek. Megállítottam a zarándokcsoportot és Botond atya közölte, hogy ez egy zarándokút, aki beszélgetni akar, maradjon hátul, a többiek, akik imádkozni akarnak, elöl folytassák az utat. Nyilván védeni akarta az út zarándok jellegét, de bennem volt ellenérzés a felszólítás kapcsán. A végeredmény viszont pozitív lett végül.

Megálltunk Budaszentlőrincen, igyekszünk ugyanis a régi pálos kolostorok romjait is érinteni, és ott volt a középkorban az egyik legrégebbi, legnagyobb pálos kolostor, amely központként is működött. Ott van egy csendes szakasz, körülbelül félórányi, az erdő közepén pedig egy kis Mária-szobor található, odáig tart ez a csendes szakasz. Ennek kapcsán írta ez a hölgy: „Na, és most kezdődött az, hogy csendben kellett lenni. Életemben nem voltam fél óráig csendben. Mindenki csendben volt, természetesen Botond atya itt is elmondta, hogy nagyon szépen kéri, ha valaki csendben akar lenni, menjen elöl, aki beszélgetni akar, az maradjon le hátul, hogy ne zavarja az imádkozókat. Tudomásul vettem, végig azt gondoltam magamban, hogy ezt nem fogom kibírni, és itt jön a lényeg: amikor megálltunk és feloldódott a csend, szabályosan fájt, hogy újból beszélni lehet. Akkor azt mondtam, hogy ezért megérte.” Többször előfordult, hogy odajöttek a zarándokok és megvallották, hogy nem sok közük van a valláshoz, inkább nagy túrázók, viszont miután a zarándok csoporttal részt vettek az eseményen, az utótalálkozóra is eljöttek és nagyon lelkesek voltak. Tehát volt pozitív hatása a zarándoklatnak, ami azóta is folyamatos, hiszen a létszám nem csökken. Az utótalálkozót ugyanis október első hétvégéjén tartjuk, és mindenfajta komoly szerveződés nélkül is legkevesebb hatszáz ember vesz részt rajta, de előfordult, hogy több mint ezren jöttek el.

A vezetett zarándoklat is felduzzad általában a végére. Az utolsó nap nyolc kilométeres gyaloglást jelent, amikor Szobról Márianosztrára megyünk a pálos templomba: ott nagyjából háromszázan szoktunk összegyűlni. Többen vonattal érkeznek Szobra és csatlakoznak az utolsó szakaszban a gyalogláshoz. Ugyanakkor Hargitafürdőről is szervezünk gyalogos zarándoklatot Csíksomlyóra, idén pedig a pápai misére is.

A motoros zarándoklatra indulnak Hargitafürdőről is néhány éve…

Igen, ebben az évben már harmincan jönnek Częstochowába, ide pedig, a csíksomlyói búcsúra most már magyarországi pálos motorosok is érkeznek. Az úgynevezett Motorkerékpálosok többségében Hargitafürdőn szoktak megszállni.

Milyen különbséget észlelt lelki vezetőként a magyarországi és erdélyi zarándokok, zarándoklatok között?

A magyarországi zarándokoknak nagyobb része kevésbé vallási indíttatású. Bár lelki feltöltődésként keresik, de nem keresztény szempontból. Úgy mondhatnánk, hogy nem jógázni vagy meditációs alkalomra járnak, hanem elmennek zarándokolni. Santiago de Compostelába például nagyon sokan járnak: azokon, akik egy ilyen esemény után eljönnek a Pálos 70-re, látszik, hogy már átmentek egyfajta tűzkeresztségen, de az erdélyi zarándokoknak nagyobb része sokkal inkább vallási indíttatással indul útnak. Magyarországon, ha a Pálos 70-ről beszélek, ott sokkal heterogénebb a közösség. Ezzel ellentétben azon, amit a ferencesek indítanak Esztergom és Mátraverebély-Szentkút között, a ferences lelkiség elsődleges szerepet kap, bár mások is részt vehetnek rajta, mi is többször voltunk. A Gyöngyök útja például evangélikus gondolat volt, de akik Magyarországon ma képviselik hívő katolikus emberek, viszont az esemény struktúrája befogad bármilyen hitű embert. Persze, minden zarándoklat befogad, ha a felépítettsége megengedi. Úgy érzem, hogy Székelyföldön aki zarándokol, az inkább hívő, katolikus, inkább keresztény.

Mi az a többletet, amit egy gyakorló katolikusnak adhat egy zarándoklat?

Van egy olyan sajátossága, hogy a zarándoklaton úgy tud elcsendesedni az ember, hogy közben csinál valamit. Nagyon nehéz elcsendesedni egy hétre egy lelkigyakorlaton, pláne ha nincs segítőnk. Természeti környezetben könnyebben el tud csendesedni az ember. Egy hívő ember számára, ha keresi a befelé és az Úrra tekintést, nagyon jó lehetőség, hogy elmegy zarándokolni, közben pedig egy kis fizikai próbatételt is kiáll. Ugyanakkor, ha komolyan, hitbéli meggyőződéssel indul a zarándokútra, akkor ezt valamilyen formában össze is kapcsolja a bűnbánattal, a lelki élet elmélyítésével. A visszajelzések szerint a zarándoklat egyfajta feltöltődés akár egy évre, a zarándok utána az élet más területein is sokkal jobban tud teljesíteni, a hitben jobban megmaradva. Első ilyen tapasztalatom a lengyeleknél szereztem: ott rendszeresen hangoztatták a zarándokok, hogy bár most véget ért, de alig várja, hogy jövőre újraindulhasson. Ebből táplálkoztak, látszott, hogy nemzedékről nemzedékre átadták egymásnak a zarándoklat hagyományát, és ez meghatározza a hétköznapokat. Tudták, hogy ők a varsó–częstochowai zarándoklat résztvevői, akik utótalálkozón is részt vesznek, és ez erősen meghatározza a lelki életüket.

A gyalogos zarándoklat azért talán nagyobb fizikai megterhelést jelent, mint a motoros, vagy ugye a vonatos. Ami viszont közös mind a háromban, az az úton levés. Mit jelent lelki értelemben ez az úton levés?

Kilépek a mindennapoknak a világából, és akár gyalog, akár motoron, akár vonaton, bemegyek, belépek egy másik világba. Ez kétségtelen, akarva-akaratlanul is ez alakul ki az emberben, főleg zarándokként. A visszajelzések is ezt erősítik, hogy olyan mint hogyha egy másik dimenzióba érne be a zarándokúton, és ez nagyon-nagyon fontos. Ebben a másik dimenzióban sokkal jobban tudja tolerálni azokat a feszültségeket, amelyek az élethez eleve hozzátartoznak, – és így a zarándokúthoz is –, de ebben a dimenzióban, ebben a miliőben valószínű a jó Isten is több kegyelmet ad számára, meg eleve egészen más a disponáltság, a hozzáállás. Nyilván, azért láttam egy-két kellemetlen helyzetet. Gyalogos zarándoklatokon talán annyira nem, de mondjuk a motorosoknál előfordulhat, hogy nem tudnak egész jól kezelni bizonyos szélsőséges helyzeteket. Hosszú út, fáradtság, későn érünk oda a célba stb., stb.

A vonaton én nem tudom meglátni azt, hogy mi van a zarándokokban, mert szinte mindig a szervezésben voltam, ami számomra sokszor nehéz, feszült volt, problémákat kellett megoldani. Természetesen az ember igyekszik, hogy ebből a legkevesebb látszódjon, amúgy is tele van az életük gonddal, hát hadd ne foglalkozzanak most ezzel is. Ami ellenben látható az az a különbség, ami viszont mindent elárul: ahogy felszállnak a vonatra és ahogy leszállnak a vonatról.

Korosztály tekintetében mi a jellemző? Én úgy képzelem, hogy a motorosra azért inkább fiatalok vagy a fiatalabbak jelentkeznek…

Sajnos azt veszem észre, és motorosokkal is beszélgettünk erről – bár én motoros találkozókra nem járok, mert az nem az én világom –, hogy egyre idősödő társadalom. Az internet világa, ezeknek a tömegkommunikációs eszközöknek a terjedése és az egyre profibb módon való kialakítása ilyen szempontból elkényelmesíti a fiatalokat, már ahhoz sem veszik a fáradtságot, hogy felüljenek egy motorra. Persze, vannak kivételek. (És sajnos negatív értelemben is igaz ez, hisz nemrég Székelyudvarhelyen halálos kimenetelű volt egy fiatal motoros balesete).  Általában az a jellemző – legalábbis Magyarországon –, hogy a gyalogos zarándoklatra is inkább a középkorúak indulnak el, vagy attól feljebb, tehát főleg azok, akik már egy kicsit megállapodtak az életben. A fiatalabbakat nagyon nehéz megmozgatni erre. Azt érzem, hogy el vannak kényelmesedve ilyen szempontból, mindenhez hozzájutnak, így a világban bárhova elbarangolhatnak, a fotelben ülve… Ezzel saját magukat fosztják meg olyan élményektől, amelyeket nyilván egy „ketyere” nem tud visszaadni.

Térjünk ki egy kicsit a csíksomlyói zarándoklatra, de először is azt kérdezném: hogy fogadta annak a hírét, hogy Ferenc pápa meglátogat minket?

Nagyon örültem neki, annál is inkább mert, ahogy érsek úr jelezte is, annak idején II. János Pál pápa nem tudott eljönni, kényszerpályára volt terelve a dolog… Ferenc pápa viszont nyilván felismerte annak a fontosságát, hogy eljöjjön Erdélybe, a legnagyobb létszámú katolikusok közé, azért jön Csíksomlyóra. Hihetetlen nagy támadás éri a szentatyát különböző forrásokból, különböző oldalról. Egy olyan világban élünk különben, ahol mindenki „pápább a pápánál”, s ez egyre rosszabb. Azt hiszem, semmi értelme nincs növelni a megosztottságot, elég ostoba dolog ez. Gyakorlatilag teljesen mindegy, kit fognak legközelebb pápának választani, mert lesz egy rész, amelyik így nyilatkozik, lesz egy másik, amelyik amúgy. Mindenki osztja az észt, mindenki katolikusabb a katolikusabbnál, ugyanakkor pedig alapjában véve magának a katolikus egyháznak az alapját próbálják megrengetni. Ilyen szempontból is én isteni jelnek érzem, a Szentlélek Úristen működésének, hogy jön, hogy minden nehézség ellenére, ami nyilván a szervezéssel jár, itt lesz köztünk. Amikor Lengyelországba ment Ferenc pápa ott azt láttam, sokkal gördülékenyebben ment minden. Őszintén, talán össze sem lehet hasonlítani azt, ahogy ők tudták fogadni a pápát és ahogy itt megy ez, de én azt gondolom, éppen ezért nagyon jó, hogy jön és biztos vagyok benne, hogy nagyon sok kegyelmi adás lesz rajta.

Csak a helybéliekkel indulnak el, vagy csatlakoznak Önökhöz magyarországi zarándokok is?

Hargitafürdő eleve elkerülhetetlen, itt kb. kétszázan laknak, ebből olyan hetven ember lesz, aki el fog jönni. De vannak, akik bár elköltöztek innen, mégis hargitafürdőinek érzik magukat, és jönnek velünk, vagy olyanok is, akiknek valamilyen kapcsolódásai vannak Hargitafürdőhöz, illetve, igen, a magyarországi zarándokok. Itt több, mint hétszázan tudnak megszállni, ebből, ha mondjuk 200-300 lejön velünk gyalog, akkor talán nem nagyzolok. Velük együtt tervezzük a zarándoklatot. Természetesen ők regisztrálnak otthon, ezt mindenkinek hangsúlyozom, ugyanakkor együtt tudunk menni egészen addig, amíg el nem osztják az útmutató szerint, hogy ki melyik szektorba kerül.

Hogy készülnek a csíksomlyói zarándoklatra, a pápai szentmisére – fizikai és lelki szinten?

Be fogjuk előre járni a terepet, mert nem biztos, hogy pont azon az úton fogunk menni, amin Csíksomlyóra szoktunk. Valószínű, már éjszaka is nagyon nagy lesz a forgalom a főúton. Végig kell járni ezért a helyiekkel, akik ismerik. Lelkiekben pedig én azt gondolom, hogy az nagyon fontos a mi részünkről, hogy olyan legyen az egész zarándoklat, ahogy eddig is volt: ne csak a folyamatos gyaloglással, hanem az imádsággal, a lelki programokkal tudjuk végig kísérni az embereket – legalábbis az útnak azon a szakaszán, amíg tudunk együtt haladni. A csíksomlyói búcsúba minden évben növekszik a létszám. Azt vettem észre, hogy tényleg igénye van az embereknek arra, hogy ne turistaként menjenek le, hanem keresztaljával, énekelve. Persze van egy kicsi beszélgetés is az úton, de a zömében rózsafüzér imádság, ének, elmélkedés, és úgy érünk le, hogy szinte észre se vesszük.

Melyik a legerősebb és legmeghatározóbb élménye, ami így a zarándoklathoz kötődik –  akár vezetőként, akár résztvevőként –, ami valami miatt vissza-visszatér?

Az első gyalogos zarándoklatom Varsó-Częstochowa között, ott a hegyen. Azt kell tudni, volt idő, amikor ott 10-15 ezren gyalogoltak egyszerre, és a lengyel hatóságok nem engedték meg a kommunizmus alatt, hogy 15-nél több csoport legyen. Lehetetlen volt az, hogy egy csoportban ezer ember legyen. Kitalálták hát, hogy rendben, van 15 csoport, de van a 15 csoporton belül piros-fehér, kék-zöld, fehér-kék, stb. kisebb csoport. Én a piros-fehér 10-es csoportba voltam, mellettünk volt a 10-es kék-fehér. Az volt az érdekes, hogy az első éjszaka – elég fárasztó volt, ugye Varsóból ki kell gyalogolni és ez sokáig tartott – éjfél körül megérkeztünk valahova, úgyhogy én hulla fáradt voltam és alig vártam lefeküdjek aludni. De a lengyelek nem engedték, ők még táncoltak, ilyen liturgikus, Jézust dicsőítő táncok voltak, ugráltak körbe-körbe, és engem sem hagytak lefeküdni, ráadásul hajnali négykor kellett fölkelni. Valahogy fölkeltünk, és én azt mondtam: ide soha többet! És ha valaki nekem azt mondja, hogy menet közben el lehet aludni, nem hiszem el, de én elaludtam, tényleg elaludtam menet közben, olyan hulla fáradt voltam. És erre mi volt a reakció? Észrevették, és elkezdték az egész csapatot tornáztatni menet közben, de annyira profi módon, hogy teljesen felráztak mindenkit. Én akkor rájöttem arra, hogy nem létezik az, hogy van olyan pont, amikor már nem lehet tovább menni. Csak azt gondolom, hogy van, de nincs. Minden attól függ, hogy mi a hozzáállásod.

Ez így van a lelki életben is?

Mindenki eljut az életben – jó párszor – egy olyan pontra, hogy úgy érzi, nincs tovább. Egy kicsit az bánt néha, hogy túl későn jut eszembe ez a lengyelországi zarándoklat, hogy hoppá nincs olyan pont, hogy ennyi volt…

Milyen álmaik, terveik vannak itt, Hargitafürdőn?

Érezzük, hogy itt fönt a hegyen egyre többen keresnek meg bennünket elcsendesedésre, viszont nincsenek meg ehhez a körülmények. És csak bízunk abban is, hogy lesz hivatás, úgy hogy fogunk építeni egy kolostort. Nem egy gigantikus méretű kolostorra kell gondolni, 4-5 szobás, s ha esetleg többen jönnének egyszerre, itt ez a ház is, tehát a plébániaépület, ami alkalmas arra, hogy szállást biztosítson. A sok zarándokút, mindenféle mellett mégiscsak nekünk pálos szerzeteseknek az imádság a legfontosabb az életünkben, ez a központ. Ez a kolostor is azt szolgálná, hogy azoknak a szerzetesek, akik itt élnek valóban központi helyen legyen maga a szerzetesi kápolna, ahol a mindennapi imádságunkat és az erőt merítjük. A jövőben az egyik legnagyobb álmunk, hogy ez megvalósulhasson. Ehhez kapcsolódóan egy-két fejlesztés akár az itteni Szent István zarándokháznál is benne van, de a legközelebbi program az a kolostorépítés, ami már most tervezés alatt van. Én bízom benne, hogy ha minden jól megy ősszel az alapokat már meg fogják tudni csinálni.

Ha minden jól megy, és az itteni viszonyokat is figyelembe véve – mert eléggé nehezen gördülnek a kerekek – , bízom benne, hogy 2020 augusztusára el tud készülni, augusztus 20-ra, Szent István ünnepéhez kapcsolódóan.

1 HOZZÁSZÓLÁS

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here