Ravel operák országos bemutatója

0
430
A Pásztoróra zárójelenete. Fotók: Kolozsvári Állami Magyar Opera Facebook oldala

Maurice Ravel Pásztoróra (L’Heure espagnole) és A gyermek és a varázslat (L’Enfant et les Sortilèges) című egyfelvonásos operáit mutatta be országos bemutatóként december 27-án a Kolozsvári Állami Magyar Opera.

Kele Brigitta és Peti Tamás Ottó a Pásztorórában

Két különleges és egymástól eltérő operát láthat a kolozsvári közönség, amelyet remélhetőleg lenyűgöz a rendkívüli látvány és zenei világ. A francia zeneszerző legismertebb műve az 1928-ban készült Bolero, ennek muzsikája élvezetes és közkedvelt, nem olyan hangzásvilág, ami a kolozsvári közönség számára ne volna befogadható. Ravel nevéhez fűződik Muszorgszkij zongoraművének, az Egy kiállítás képeinek a zenekari átirata (1922), amelynek révén vált igazán ismertté a mű, amelyet a nagyközönség szinte csak e változatában ismer. Ravel a szakértők szerint sajátos stílust képvisel, amely rokon Debussyével, a hatás azonban kölcsönös, nem egyoldalú. Gyermekként Ravel zongorázni tanult, tizenévesen már kompozíciókkal jelentkezett, 1889-től a párizsi Konzervatórium hallgatója. Tanára, pártfogója Gabriel Fauré. Művelt és igényes, zenekritikusként is megnyilvánult, kedvenc költői közé Mallarmét, Poe-t, Baudelaire-t sorolják, kedvenc zeneszerzői közé pedig Lisztet, Chopint, Schumannt, példaképei közé Mozartot. Figyelte kortársait, a korában jelentkező francia nacionalista törekvésekkel szemben például azt vallotta: a külföldtől való elzárkózás veszélybe sodorja a francia zenekultúrát. Ismerte és elismerte Richard Strauss, Arnold Schönberg törekvéseit, Bartók, Kodály népdalgyűjtési munkáját. A zenetörténészek feljegyezték, hogy 1932-ben Budapesten a Vigadóban részben maga dirigálta koncertjét, amelynek műsorán a Boléro, a Couperin sírja, az Egy kiállítás képei, a G-dúr zongoraverseny (Marguerite Long szólójátékával) és a La Valse szerepelt.

A Kolozsváron előadott két egyfelvonásos opera eltér a szerző legismertebb műveitől, más időben és egymástól is eltérő stílusban készültek. A Pásztoróra 1911-ben, A gyermek és a varázslat 1925-ben keletkezett. Előbbi szólamai inkább deklamációra emlékeztetnek, utóbbi, amely Ravelnek az amerikai hangzásvilággal való megismerkedése után született, a szerző saját besorolása szerint afféle amerikai zenés komédia.

Jelenet A gyermek és a varázslatból: a gyermek és a tűz

Érdekes a két mű társítása a kolozsvári színpadon: nagyon eltérőek, ugyanakkor Sanjoy Roy a The Guardian-ben 2012-ben úgy vélte, összetartoznak, mert mindkettő a szülő alakja, jelentősége, hiánya témáját dolgozza fel. Ravel szülei eltérő személyiségek voltak: svájci felmenőkkel rendelkező apja sikeres mérnök (Gustave Eiffel vasúti munkáiban is közreműködött technikai tanácsadóként), anyja a francia-baszk határon élő halásznép köréből származó törvénytelen gyermek, akihez a gyermek Ravelt erős érzelmi szálak fűzték. Az életrajzi vonatkozás rámutat arra az ellentmondásos hatásra, ami a zeneszerzőt gyermekként érte. Az apa alakja a precíz órásban jelenik meg a Pásztorórában, amelynek alapját Franc-Nohain darabja képezi, s amelynek zenei kompozíciója is olyan komplex, mint egy óramű.

“A gyermek jó” – a varázslat végére megjavul (A gyermek és a varázslat)

A történet egy sokszor sokak által felhasznált házasságtörési téma, ezúttal az asszony elégedetlen kicsit unalmas férjével, és míg az a város óráját igazítja, szórakozást keres – ám a szeretőt megfertőzi a versírás, felszippantja saját költői sikermámora, az asszony iránt élénk érdeklődést mutató bankár pedig a nőnek ellenszenves. Míg a pásztorórára jelentkezők párhuzamos jelenléte bonyodalmát próbálja eligazítani, az asszony a nevető harmadikkal, a véletlenül becsöppenő hordárral vigasztalódik, a hazatérő férj pedig a két oktondi udvarlónak elad egy-egy ingaórát. A mű zenéjében is jelzi, hogy ez alapvetően egy tréfa, hiszen a zenekar dallamai mintegy ironizálják a szereplők kijelentéseit, megnyilvánulásait – mindezt a rendezés kiválóan állítja összefüggésbe, ettől szinte első perctől nevethetnékje van a nézőnek, aki a játék alakulásával egyre harsányabb vidámságra hangolódik. Az előadók remekül „veszik a lapot”, az énekesek láthatóan nagy élvezettel játsszák a karakterszerepeket, miközben a zenei teljesítmény mindvégig magasfokú. A házasságtörési próbálkozást ízléses keretek közt, mégis nyilvánvalóan mutatja, miközben minden történést irónia kísér, ez aztán a befejezésben tetőz, s a történet, zene és látvány szintjén is egyértelműen összeér.

(Concepcion: Kele Brigitta, Torquemada: Bardon Tony, Ramiro: Peti Tamás Ottó, Gonzalve: Pataki Adorján, Don Inigo Gomez: Laczkó Vass Róbert)

A kolozsvári gyermekkórus A gyermek és a varázslatban

A második opera az anyának szentelt: megmutatja a vágyott alakot, aki ellen ugyanakkor lázad is. A librettó Colette munkája, és lélektani mélységein, ugyanakkor az egyes, megelevenedő játékok és tárgyak, valamint a kert lakóinak remek, jól átgondolt, összeálló szimbolikáján érződik a tapasztalt író keze. Ehhez Ravel megteremti minden egyes megjelenítettnek a maga sajátos zenei karakterét, amellyel jól, ugyanakkor játékosan jellemzi azt. Bő tárházat vonultat fel, mint gyermek játszik a zenei stíluselemek sokaságával. Mindezek teljessé teszik a gyermeki képzelet varázsvilágát, amelyet ismét csak remekbe szabott színpadkép keretében, kiváló jelmezek formájában élvezhet a néző. Itt rengeteg szereplő vonul fel, megjelenik az énekkar, a gyermekkórus, olyan eleven, pezsgő világot teremtve, ami az egészséges gyermeklélek sajátja. Megvan az opera „tanító” jellege is, hiszen azt követjük végig, a lázadó gyermek hogyan „javul meg”, talál rá és vissza az anya alakján keresztül saját maga leglényegéhez. Ezt a záró kórus spirituális hangolása jól aláhúzza. A mű Ravel saját anya-siratója, amihez hozzátette háborús tapasztalatát: nemegyszer hallotta a sebesült katonákat édesanyjukat szólongatni. A varázs a kolozsvári színpadon is megszületik, a pörgő jelenetek, a sokféle látványelem nem vonja el a figyelmet a néző élményének katarzis-elemétől. Az erőteljes hangzás, kép, mozdulatkavalkád közepette kapcsolatban marad belső önmagával, reflektálni tud saját belső rezdüléseire.

(Maman/Az anya: Kele Brigitta, L’Enfant/A gyermek: Veress Orsolya, A fotel; A fa: Sándor Árpád, A kerevet; A bagoly: Pataki Enikő, Az óra: Peti Tamás Ottó, Teáskanna: Szabó Levente, Teáscsésze; A szitakötő: Székely Zsejke, A tűz: Fülöp Tímea, A hercegnő: Antal Lívia, Pásztorlányka: Pataki Enikő, Kisöreg; A béka: Rétyi Zsombor, A cica; A mókus: Hary Judit, A denevér: Barabás Zsuzsa, A pacsirta: Vigh Ibolya, A kandúr; Egy pásztor: Laczkó Vass Róbert.)

Tompa Gábor rendező sajtónyilakozatában elmondta, miért vállalkozott az operai kalandra: „A Pásztoróra gyakorlatilag groteszk vaudeville, miközben sok az önéletrajzi elem is benne, míg A gyermek és a varázslat egyfajta szürrealista látomás. Úgy próbáltam összefogni a két operát, hogy mindkettő valahogy a gyereknek a látomása és álma legyen.” A bemutató után a közönségreakciót és a kész produkciót látva arról beszélt, milyen többletet adott neki az operarendezés a színházhoz képest, aminek világában olykor akár csalódottnak is érzi magát. Selmeczi György karmester szerint ,,Ravel a francia zenekultúra alapvetése. Nem véletlenül tartjuk a hangszerelés legnagyobb mesterének, ő valóban szinte ínyenc módra merül el a hangszín-változatosság halmozásában. Ravel valóságos geométer, a szerkezeti szimmetria megszállottja.”

Az előadás díszlet- és jelmeztervezője: Carmencita Brojboiu, mozgásművész: Jakab Melinda. Hangversenymester: Barabás Sándor, Ferenczi Endre. Karigazgató: Kulcsár Szabolcs. Korrepetitor: Incze G. Katalin, Horváth Zoltán. Fényterv: Maier Sándor. Pirotechnika: Ledniczky Béla. Ügyelő: Vincze Beáta. A rendező munkatársa: Venczel Péter. Közreműködik a Magyar Opera ének-, és zenekara, valamint a Kolozsvár Magyar Gyermekkórusa, karvezető: Kálló Krisztián.

Bodó Márta

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here