Nem az fájt a legjobban, hogy az utcán aludtam

1
3012
Fotók: Tompa Réka

„Ne halat adj az éhezőnek, mert azzal csak egyszer lakik jól. Adj neki hálót, tanítsd meg halászni, és akkor egész életében meglesz a betevője.” Talán ehhez a közmondáshoz hasonlítható leginkább az az életkép, amelyikkel Széken, ebben a különleges mezőségi faluban találkoztunk. A javarészt református község katolikusainak száma mára csupán körülbelül százra tehető, a templom felújításért kiált, és bár plébániai minősége is megszűnt, van itt élet a hétköznapokban! Sebestyén Albert ofm kolozsvári ferencesként viseli gondját ennek a szórványközösségnek, amelyet újévi lapszámunkban szeretnénk bemutatni. A plébániaépület különlegessége: egy volt hajléktalan férfi a „házmester”. Dan, ennek a történetnek az egyik főszereplője, aki bár lehet, nem tud még egyedül halászni, segítséggel igen ügyesen használja a kapott hálót. Óvatosan indul a beszélgetés, lassan azonban mindhárman megbátorodunk, néhány nap távlatából pedig meg is fogalmazódik bennünk: ennek a különleges interjúnak különleges helye lesz ünnepi lapszámunkban. Így belefér még a formai rendhagyóság is… És hogy karácsony környékén kinek lehet még ismerős a kirekesztettség érzése?!

Hogy jutott ide, mármint Székre?

Kolozsváron a ferences kolostornál dolgoztam, mindenben tevékenykedtem, amire ott szükség volt. Albert testvér egyszer megkérdezte, hogy el tudnék-e jönni Székre két-három hétre. És ennek már több mint három éve. Sok dolog van itt.

Mit dolgozik itt?

Mindent. Mindent csinálok, amire szükség van. Vannak itt tyúkok, juhok, sertések, kacsák. Ketten-hárman el szoktak jönni Kolozsvárról, amikor több a munka, néhány hetet ülnek, segítenek. Aztán visszamennek a városba.

Otthon érzi magát?

Őszintén? Várjanak (és mutatja a nagy becsben tartott, széki címre szóló személyi igazolványát – szerk. megj.). Látják? Otthon érzem magam. Egyezek a falubeliekkel is, nincsenek problémák.

Első perctől kezdve szeretett itt lenni vagy idővel szokta meg?

Első perctől, szeretem a tájat. Magyarul nem tudok, viszont lassan már tanulok szavakat. Kissé visszafogott voltam, itt mindenki magyarul beszél, s azon gondolkodtam, hogy lesz, hogy fognak fogadni? Nem volt probléma. A 80-90 éves idős néni, aki egész életében magyarul beszélt, ha találkozik velem az utcán, próbálkozik kommunikálni. Törekszünk, s megértjük egymást.

Milyen gondjai voltak Kolozsváron? Nem volt lakása?

Nagyon nehéz időszak volt az életemben. Elvesztettem a lakásom, nem volt fedél a fejem felett. Ez is ösztönzött arra, hogy eljöjjek. Dolgozni meg nem szégyellek. Így jöttem ide: itt lakom, itt dolgozok, eszem.

Jövőre vonatkozó tervei vannak?

Már idős vagyok ehhez. Nagyobb terveim nincsenek. Ameddig lehet, addig itt szeretnék élni. Amikor azt mondják, hogy el kell menjek, akkor megköszönöm majd az itteni lehetőséget, s továbbállok. Különösebb terveim nincsenek… mert nincsenek.

A városban kapcsolatban volt azokkal, akik mélyszegénységben éltek, vagy akik hajléktalanok voltak. Hogyan, milyennek látja a kolozsvári hajléktalan közösséget?

Ismerem, sokakat ismertem és ismerek. Nem tartom már a kapcsolatot, mielőtt az utcára kerültem volna sem volt kontaktusom velük. Személyes véleményem, hogy a legtöbben, akik például keddenként a Szent Antal kenyeréből kérnek, azok nem érdemlik meg.

Nem érdemlik meg?

Nem dolgoznak meg érte. Nem akarnak érte semmit sem csinálni. Csak kérnek, de cserébe semmi… Dolgozni nem akarnak. Pedig erejük teljében levő emberek. Nem az idősekről, a betegekről, azokról, akik nem tudnak dolgozni mondom ezt… Értik? Nem akarnak! De tudnának. Ha valaki odamegy hozzájuk, s azt mondja nekik: gyere, dolgozz valamit, ennyit fizetek!, nemet mondanak. Lehet hibázok, meglehet, de megosztott a véleményem.

Hogyan segíthetünk ezeken az embereken, hogy kiemelkedjenek, új életet kezdjenek?

Ők nem akarják, hogy valaki segítsen ilyen értelemben rajtuk.

Miért?

Mert így sokkal kényelmesebb az életük. Sokkal kényelmesebb!

Hogy lehet kényelmesebb a hajléktalan életvitel? Vannak például hajléktalanszállók, vagy valamilyen lehetőségek, nem?

Nem érdekli őket ez! Ha mínusz fokok vannak, az utcán ülnek és sírnak, hogy fáznak, bár azelőtt két nappal valaki segítséget ajánlott fel, munkát, szállást… De nem mentek. A lehetőség, amelyet én kaptam, az, hogy itt élhetek… nem is tudom, hogy mondjam: mintha megfogtam volna Isten lábát. Őszintén.

Megfogta az Isten lábát?

Abszolút. Igen. Sokat segített ez rajtam. Más életkedvet adott. Arra a következtetésre jutottam, hogy nekem azelőtt minden mindegy volt. Semmi nem érdekelt, tényleg! De most már arra gondolok, van egy lehetőségem, hogy tegyek valamit. Ha Albert testvér azt mondja: Dan, menj ki a kertbe holnap! – akkor nem is kérdezem meg, hogy azt a sort miért kell megkapálni. Elmegyek, s megkapálok mellette még egy sort.

Albert testvér nincs itt mindennap, Kolozsvárról jár ki. Így önnek azért felelőssége is van.

Igen, olyannak képzelem magam, mit egy adminisztrátor. Jönnek-mennek az emberek. Én főzök, ügyelek mindenre. Ha valami nincs meg, nekem mondja Albert testvér, s én vállalom a felelősséget is.

Nehéz az emberekkel dolgozni?

Igen, nekem igen, mert sosem voltam vezető típus, nem voltam az a fajta ember, aki megszokja, hogyan s mint kell emberekkel foglalkozni. De hallgatnak rám, mert aki nem akar dolgozni, annak fel is út, le is út. Elmondom a hajléktalanoknak, hogy én is parkokban aludtam, a Sétatéren, tudom, milyen. Aki itt dolgozik, annak van a feje alatt párna, paplan, ágy, meleg van, ételt kap s pénzt is. De akinek nem tetszik, az visszatérhet a parkokba.

Szék nevezetes a hagyományairól, a népviseletéről, a környéken egyedülálló a falu…

Ó, micsoda népviseletük van! Nem a hétköznapiról beszélek, amely különleges önmagában is, hanem az ünneplőről. Valami különleges van ebben a faluban. Öröm és büszkeség olyan szépen felöltözve látni őket. Nekem nagyon tetszik. Sok közösségi est van itt, táncesték, ahol a kisgyerekek, az idősek is megjelennek. Én is elmegyek s nézelődök. Kicsit nehéz, hogy nem értem a nyelvet, de megyek, mert befogadnak.

Hogy kerülhet valaki Kolozsváron az utcára?

Elsősorban, a legegyszerűbben butaságból… Ahogy én is az utcára kerültem. Buta voltam. Ez az igazság! Emellett még számos oka van. Elveszíted a lakásod – száz oka lehet ennek. Én a saját butaságom miatt vesztettem el a kétszobás lakásomat, nem is hibáztatok érte senkit. Hét vagy nyolc évet dolgoztam Olaszországban. Abból a pénzből vettem azt a lakást. És én voltam a hibás, hogy elveszítettem.

Milyen az, amikor az utcán találja valaki magát? Hogy emlékszik vissza az első kint töltött éjszakára?

Ezt már nehéz megválaszolni. Nagyon nehéz megválaszolni. Nem a félelem miatt. Hanem amikor ez megtörténik veled, s addig száz barátod volt, akkor döbbensz rá arra, hogy már egy sincs. Nem fájt annyira az elveszített lakás, mint a barátok reakciója, akik addig, amíg Olaszországban voltam, s pár napra hazajöttem, mindig megkerestek. Nem megyünk el kávézni? Nem megyünk ide, oda? – mindig megkerestek. Amikor hajléktalan lettem, egy sem keresett meg. Nem az fájt a legjobban, hogy az utcán aludtam. Az is nehéz volt és szomorú, de nem az fájt a legjobban.

Sikerült ezen túllépni?

Igen, és amióta itt vagyok és talpra álltam, ismét megkerestek, hogy menjek velük kávézni. Azt válaszoltam: nem, nem megyek.

Albert testvér a barátja lett?

Nem, ezt a szót, hogy barát, nem tartom a legmegfelelőbbnek. Az imént meséltem a barátokról. Nem ez a jó kifejezés. Számomra ő igazi testvér. (De ezek mögött a szavak mögött már könnyes szemek csillognak… szerk. megj.) Bármilyen gondom, problémám volt, mindig biztatott: Dan, ne szégyelld magad! Mondd el! Ha segíthetek, segítek, ha nem, akkor megmondom, hogy nem tudok segíteni. Eddig mindig segített. Számomra ő testvér, nem barát. Mindenkin segít, amikor és amivel tud.

Mindig azt szokta mondogatni nekem: Dan, amikor innen elmegyek – úgy értettem, hogy önöknél az egyházban engedelmességgel tartoznak, helyezni szokták a papokat – , akkor felemelt fővel akarok elmenni. Innen semmit nem viszek magammal. De ameddig itt vagyok, tenni akarok. Albert testvér tenni akar, de szerintem kevés a segítség.

Lehet, még nem jutott el ez a történet azokhoz, akikhez kellene?

Kevés a segítség. Azt viszont, hogy ki, hogy és miként kellene segítsen, azt nem tudom. Nem értem magam ezekhez. Amikor csoportok jönnek ide, akkor főzök, elkészítem az ágyakat. Szakács vagyok, ez a mesterségem. Dolgoztam is szakácsként. Amikor ünnepek vannak, akkor is én főzök. Szeretek főzni. Szent Márton napján is töltött libát készítettem. Albert testvér is tud főzni, szokott is segíteni. Több állatot is tartanánk, ha lenne helyünk. Tavasszal szeretnénk majd építeni valami pajtát nekik, illetve egy kemencét is szeretnénk. Amikor építkezünk, néha össze szoktunk szólalkozni Albert testvérrel az építkezési megoldásokon, mert ő is érti magát és kiveszi belőle a részét, én is dolgoztam építőtelepen, de általában be kell lássam, hogy neki van igaza.

Szeretném, ha meglenne az a kemence. Pizzát készítenénk majd mindenkinek, aki erre jár. Kenyeret is abban fogunk sütni, húst is. A juhok, a sertések, a kacsák s a két kutya mellett állandóan van mit tenni. Nemrég hat juhba csapott bele a villám. Gyorsan le kellett vágni őket.
– Szervusz, András! Szervusz!

És közben lassan érkeznek a falubeliek a péntek esti szentmisére…

A beszélgetés megjelent a Vasárnap december 23-ai lapszámában.
Kérdezett: Serbán Mária és Fábián Róbert

1 HOZZÁSZÓLÁS

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here