Sosem szerettem a suszterzene kíséretet. Mindig hamiskásan szólt. Könnyedén hangzik, de valami hiányzik belőle. Nincs ereje, íze, sodrása. Hát még, amikor valaki félrenyomja a billentyűt és falsot fog. Jön, hogy odamenjek, s kivegyem a kezéből a hangszert. A disszonáns hangok már nemcsak a fülembe, a szívembe is benyilallnak.
Ehhez tudnám hasonlítani a manapság az élet szinte minden területén gombamód szaporodó hamis prófétákat és próféciákat. Beleértve az egyházat is. Jól hangzóan, állítólag tudományosan megalapozottan, de bőszen, nyíltan, szemtelenül pimasz magabiztossággal hirdetik az új korszak megjelenését, ahol már az egyház nem mérvadó, ósdi, az emberiségnek amúgy is 30-50 éven belül vége, a robotok átveszik az irányítást.
Meg aztán amúgy is kiéltük, kizsigereltük a természetet, nincs fa, fogytán az oxigén, emelkednek a tengerek és hasonlók. S ezekből a mondvacsinált tényekből táplálkozva, feljogosítva érzik magukat, hogy megkérdőjelezzenek mindent, ami szent, igaz, szép és jó. Számukra az az igazán emberi, amit most ők tálaltak. Minden egyébnek lejárt a szavatossága. Elavult, értéktelen. Legyen az család, személyes kapcsolatok, szerelemből kötött házasság, istenhit, kultúra, vallásosság, szent liturgia, közösségi imádságok és énekek. Előszeretettel festenek ördögöt a falra és kiáltanak tolvajt ott, ahol nincs, de ahol meg kellene, ott ügyesen elmaszatolják még az árnyékát is…
Ugyanígy hamis prófétaként „túltolják a biciklit”, amikor nemzeti ügyekről, múltról vagy jövőről, bűnbakkeresésről vagy politikai-társadalmi megoldásokról papolnak. Igen, bizony. A papok már csak kispályásak, „kis próféták”, már nem értenek a saját „szakmájukhoz” sem, a „mi jobban tudjuk, hogy kellene” lemez forog… „A papoknak pedig kuss”, ne szóljon belé az egyház (sőt már az állam se…) akarunk-e gyermeket, milyen életformában, hol és miként legyünk boldogok, mi a felnőtt kötelessége saját családjával, egyházával, nemzeti közösségével, szülőföldjével szemben.
A neotrendi hamis próféták csak jogot emlegetnek: jogom van hozzá, ez nekem jár…, aztán a kötelesség valahogy mindig lemarad, s közben mérgezett almával kínálnak. Híreik, kijelentéseik, médiaszenzációval meghirdetett újdonságaikból meg csöpög a butaság, az egyoldalúság, a szabadelvű istentelenség, a polkorrektség kínos sznobériája. Ők most már átvették a tömegbefolyás feletti hatalmat, nyeregben érzik magukat. Őket többen olvassák, lájkolják, így biztos, hogy hamis riogatásukra vevő is több lesz.
Advent viszont józanságra int minket. Az (egyházi) év végén még mélyebb tartalommal telnek meg a jézusi szavak: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek titeket! Sokan jönnek az én nevemben és mondják: »én vagyok!« És: »elérkezett az idő…!« Ne kövessétek őket.” (Lk 21,5–11) Vagy a másik helyen: „Óvakodjatok a hamis prófétáktól!…” (Mt 7, 15–23).
Keresztelő János is változást hirdetett. Egy új korszak beköszöntét hozta hírül. Nem a vízöntőét, nem a Jupiter vagy a Szaturnusz együttállását. Nem csakranyitogatást, nem a karma meg a homeopátia sikerét készítette elő, hanem az Úr útját a pusztában. A bűnbánó zsidókat is erre hívta meg. Finomkodhatott volna, nehogy sértse a vezetők, meg városi polgárok szuperegóját, emberi méltóságát, önbecsülését, szakmai önérzetét, de nem ezt tette. Nem volt hajlandó erkölcstelen kompromisszumokra, mert a Megváltóról volt szó. És akkor háttérbe kell szorítani minden kicsinyes, középtávú számítást, el kell zárni minden menekülési útvonalat, meg kell szüntetni a bennünk szunnyadó kapzsi, hazug, kétszínű, sunyi, számító farkas etetését.
Az igazi prófétát – legyen az egy személy vagy közösség – az különbözteti meg a hamistól, hogy már gondolkodásában újszerű. Neki nem elég a jó, a középszer, hanem a még jobb, még Istennek tetszőbb, még Krisztushoz illőbb, az üdvösséghez még „testhezállóbb” megoldást ismer fel a Szentlélek segítségével. Nem siránkozik, hanem új, friss szeretetmegoldásokat keres és talál. A többieknél, a hurráoptimista tudományos-pénzügyi önelégülteknél hamarabb észreveszi a veszélyt, de még inkább a járható utat. Úgy mer eltérni a szokványostól, hogy húzza maga után a többit a meredek keskeny úton. Nem azt nézi, kinek mi a legkönnyebb, hiszen az lefelé húzó erő, inercia lenne, ami mindig a kisebb ellenállás felé mozdul el. Halkan jegyzem meg, itt van, ebben rejlik az ún. modern fejlődésünk rákfenéje erkölcsben, gyermeknevelésben, kényelemben, fogyasztásban ugyebár…
A hamis próféta zenéje azért disszonáns, mert hiányzik az összeköttetése a nagybetűs igazsággal, Jézussal. A hamis próféta igazsága nem állja meg a helyét, mert kevert. Belevegyíti a saját érdekeit, földi szempontjait, bűneit, és nem Isten szerint gondolkodik. Így látása is homályos lesz, iránytűje rég elbillent arról, akire irányulnia kellene. S a szeretet ezt hamar leleplezi. Ezért nem ad neki hitelt, ezért nem ad a szavára, ezért nem hatódik meg szépen csengő, műveltnek ható szólamaitól.
Az igaz próféta használja a harmadik szemét, és azzal meglát olyasmit, amit pusztán csak fizikai érzékszervekkel nem lehet. Amire Nicolae Dabija moldovai költő is ráérzett: „Egyre nehezebb számomra / megkülönböztetni a tavaszt a mennytől, a vízcseppet a könnytől / –(…) De amit tegnap láttam harmadik szememmel / csak holnap lesz igaz…”1
Talán nem is baj, ha most úgy néznek a keresztényekre, mint akik maradiak, megszeppenve elhallgatnak a hangoskodók mellett, de hűséggel kitartanak Mesterük oldalán, mert a szeretet búvópatakként helyet készít az Istennek. Csapást vág az információk, a pénz-piac-hatalom-fogyasztás dzsungeltörvényében, és években, trendekben nem mérhetően messze előtte jár a „tömegnek”, hogy a hit fáklyájával bevilágítsa az utat. Ma a keresztény úgy kényelmetlen, hogy nem halad az árral, nem áll be mindenáron a modernisták közé. Mer kezdeményezni, tud találékony lenni anélkül, hogy mindent lerombolna vagy megkérdőjelezne maga körül. A Lélek ugyan „ott fúj ahol akar”, de csak annak életében terem gyümölcsöt, aki meghallja őt. Az első pünkösd is az apostolok imádságos közösségébe jött el, nem mindenkinek privátba, SMS-en…
Kolumbusz Kristófot is őrültnek tartották, amikor nekivágott vállalásának, még az volt akkortájt a közfelfogás, hogy a föld lapos, a szélén le lehet esni. Tette társadalomellenesnek, felforgatónak, öngyilkosságnak számított. És volt olyan úttörő felfedező, aki a partraszállás után a hajóját felégette, jelezvén: csak előre van út. Papp Miklós erkölcsteológus „prófétai elitnek” nevezi azokat a házasokat, akik házastársi szeretetükkel, hűségükkel só, lámpás, élesztő, hegyre épült város tudnak lenni környezetük számára.2
Minden adventben benne van ez a prófétai felhívás: merjünk előremerészkedni a hitben.
Merjünk kockáztatni a Szentlélek segítségével. Átlelkesíteni másokat is, túlszárnyalni az előírást, a divatot, önmagunkat, a hátunk mögött összenézőket pedig példánkkal, szeretetünkkel biztatni: erre gyertek, erre érdemes.
Kockáztatni, a jóban kitartani, fejben és szívben tartani elődeink mintáját, Krisztus tanítását, közben az Úr útját készíteni. Akkor biztos, hogy meglátjuk a nekünk szánt jövőt, s a karácsonyi Epifánia személyes élménnyé válik.
Sebestyén Péter
1 Harmadik szem, in: Szőrös Kő irodalmi-művészeti folyóirat, 22. évfolyam, 2018/2. szám.
2 In: A házas életstílus, Lazi Kiadó, Szeged, 2017, 55. o.
