Krisztus királyságának lakói

0
1286

Krisztus király ünnepére, az egyházi év utolsó vasárnapjára készülünk. Amikor e sorokat írom, a szegények világnapja, Szent Erzsébet ünnepe után vagyunk, a szerkesztőségbe érkezett, a gyűjtésekről, rászorulók segítéséről szóló írásokat rendezgetem. És gondolkodom, töprengek, gyötrődöm.

Sokat írunk, beszélünk, sőt prédikálunk a nyolc boldogságról, a felebarát iránti kötelességekről, a jó szamaritánusról, meg az egyház küldetéséről, a krisztusi életről. Nagyon jól tudjuk, mit kell mondani, mit várnak el, és mondjuk, írjuk. Hallgatjuk, bólogatunk: de szépen megmondta, de jól kiemelte ez vagy az a szónok, vezércikk a gondolatot. Azt hisszük, minden szép mondat, ami elhangzik, rólunk szól, ránk vonatkoztatva is igaz. Mert mi így, mert mi (és csakis mi) jól éljük meg a kereszténységet. Jó katolikusok vagyunk, jól gondolkodunk minden fontos dologról. A teológiai igazságokat mi tudjuk a legjobban. És mivel jól ismerjük a tanítást, sőt magunk is tanítjuk, a mi gyakorlatunkat nem érheti vád. Biztos kis várat építettünk, biztosan ülünk a padjaiban, foteljeiben, kanapéin, a trónján…

A Krisztus király ünnepére készülő Vasárnap lapszám örömhír-magyarázója, László Áron kevés szóval is gazdagon és logikusan bontja ki teológiailag, mintegy levezeti, elmagyarázza egyháztörténetileg, milyen uralkodótípusokkal találkoztak a zsidók; miből, pontosabban mivel szemben fejlődött ki a keresztény királyeszme; miért, mikor, mivel szemben és minek az érdekében vált indokolttá a jóval később ünneppé is nyilvánított krisztusi királyság, a Krisztus király-eszme. Így foglalja össze: „Az 1900-as jubileumi évben XIII. Leó pápa úgy látta, hogy ilyen királyra, királyságra van szüksége az emberiségnek, és a 20. század királyának hirdette ki a Megváltót. XI. Piusz pápa 1925-ben, a niceai zsinat 1600. évfordulóján elrendelte Krisztus király ünnepét ezzel a mottóval: »Krisztus békéje uralkodjék Krisztus országában«. Szándéka volt, hogy az ateizmus, a kommunizmus és az elvilágiasodás burjánzó eszméit megfékezze vele.”

A jelenlegi pápa az őt személyesen, személyében ért rengeteg elmarasztalás ellenére kitartóan, következetesen hirdeti: a peremen élők világa Krisztus királysága. Beletartozik minden rászoruló, és az Úr kinyújtja a kezét mindenikük felé. „Ez ingyenes, nem kiérdemelt mozdulat. Tudja ezt, aki megteszi. Nemcsak azzal kell jót tennünk, aki szeret bennünket. A viszonzás helyénvaló, Jézus azonban többet kér ennél (vö. Mt 5,46): adjunk annak, aki nem tudja azt visszaadni, vagyis szeressünk ingyenesen (vö. Lk 6,32–36).” És nekünk szegzi a talán sokaknak kényelmetlen kérdést: „megannyi teendőnk között teszünk-e valamit ingyenesen, olyasvalakinek, aki nem tudja azt viszonozni? Az lesz a mi kinyújtott kezünk, a mi igazi kincsünk a mennyben.”

Fotó: Robert Nyman/Unsplash

Azt is mondja Ferenc pápa: a rászorulókkal együtt élni nem szociológiai lehetőség, és végleg nem egy pápaság divatja, egy pápa hobbija. Teológiai szükséglet. Krisztus tanításából, Krisztus életéből fakadó szükséglet. De vajon hogy állunk a világosan meghirdetett eszmény mellett a valósággal? Egy világi, irodalmi lapban, egy ma élő költővel a versírásról készült interjúban egyszercsak ezt olvasom: „úgy tűnik, hogy a civilizációval mindenféle olyasmi jár, amit a Bibliában a tízparancsolat tilt. Ha az ember megpróbálna úgy élni, hogy ezeket az alapvető parancsolatokat hűen betartsa, akkor előbb-utóbb kisodródna a társadalom peremére, vagy rendesen éhen halna. És ez az, ami felháborító, hogy azt mondjuk, keresztény Európa, de ha valaki a keresztény értékek szerint próbál meg létezni, akkor hamarosan rájön, hogy nem lehet.” (Látó 2018/11, 79.) A mondat igazsága és az ebből fakadó mélységes szomorúság fojtogat. Sajnos én is éreztem már, hogy ha olyanformán rendezem be az életem, ahogy az írásom elején emlegetett szépséges beszédek hirdetik (és sokszor csak hirdetik), azaz ha Krisztust s az ő tanítását véresen komolyan próbálom venni, egyedül maradok. Jó esetben butának, élhetetlennek, különcnek neveznek a hátam mögött. Rosszabb esetben szembe is röhögnek, kigúnyolnak, megaláznak, szóval bántanak. Lassan, de biztosan kikerülök a társaságból, mert nincs annyi pénzem karácsonyi ajándékra, mint amennyi másoknak, mert nem nyaralok elegáns, felkapott helyeken, mert turkálóból öltözöm, takarékosan élek. Mert olvasok, könyvet, színházjegyet vásárolok, igényes zenét hallgatok, klasszikus értékekhez ragaszkodom. Mert nem taposok le mást egy pozícióért, egy jobb állásért, egy hangzatosabb címért. Mert nem vagyok hajlandó ebbe a játékba be se állni. Mert hihetetlen, hogy én háttéremberként, másodikként is szívesen szolgálok, végzem a feladatom, szeretem a munkám. Mert nem szidom a cigányt, a migránst, a hajléktalant. Mert ragaszkodom ahhoz, hogy árnyaltan lássam a világot, magam alkossak véleményt, ne a tömegmédia irányítson vagy mossa ki az agyamat.

Egyenes úton tartok a perem felé. Kisodródom a régi haverek köréből, a földi nagyokéból, a pillanat sztárjainak körébe pedig sose kerülök be. Van úgy, hogy a keresztény közösségbe sem férek bele. Kényelmetlen vagyok.

A peremen bizony szeles, hűvös az idő még akkor is, ha tudom, hogy Krisztus, a király láthatatlanul ott van, palástját majd rám teríti, mielőtt megfagynék. Nehéz és fájdalmas a peremen egyedül vacogni, mert az ember társas lény, igyekszik betagolódni a társaságba, a társadalomba, akármilyen is az. Érzelmeiben meghasonlik, szenved, mert elemi szükséglet emberek közé tartozni, de rettenetesen nehéz, ha az odatartozásnak olyan nagy az ára, a legszentebb meggyőződésével, belső önmagával nem cseng egybe. Felad valamit, aztán még valamit. Elbizonytalanodik, szava halkul. Azt hiszi, baj van vele. Vele van baj. Elhiszi, mert elhitetik vele, hogy hibásan cselekszik, hibásan gondolkodik, ő maga egészében hibás.

Fotó: Todd Diemer/Unsplash

Ferenc pápa folyton ismétli: „a szegények kiáltása minden nappal erősödik, mégis minden nappal kevésbé hallatszik. Napról napra erősebb az a kiáltás, mégis napról napra kevésbé hallatszik, mert elnyomja a kevés gazdag lármája, akik egyre kevesebben vannak és egyre gazdagabbak.” Szeretném hinni, hogy a pápa nem hiába ismétli mindezt, hogy van, aki meghallja, megérti – meg meri érteni! Szeretném hinni, hogy egyházunknak, Isten (földi) országának a lényege, a középpontja ma is a rászoruló, a kisemmizett, a gyenge, az elesett. A kereszten vergődő másik. Krisztus királyi palástja nem úri dámák elegáns, ritka, mutatós és márkás ruhája, nem üzletemberek és más finom urak puha anyagból készült öltönye. Nem is papi palást. Nem exkluzív bárok, elegáns luxusautók ülésein, de nem is a szószék magasában kopott el, még tán gyönyörű templomok, múzeumok kövén sem, hanem az utca sarában, navétázók által összetaposva a buszon, zsúfolt trolin.

„A keresztény ember nem állhat karba tett kézzel, közönyösen vagy kitárt kézzel, megadóan, nem! A hívő kinyújtja kezét, ahogyan Jézus teszi velünk. Istennél a szegények kiáltása meghallgatásra talál. Kéri, hogy ismerjük fel őt az éhezőben, a szomjazóban, az idegenben, a méltóságától megfosztottban, a betegben és a bebörtönzöttben” – Krisztus királyságának lakóiban.

(Az írás rövid, szerkesztett változatát a Vasárnap e heti számában olvashatták vezércikként.)

MEGOSZTÁS