De hát itt nincs egy fiatal se

0
447
Magyarszarvaskenden • A szerző felvétele

Néhány évvel ezelőtt egy szórványintézményben dolgoztam (hogy jól vagy rosszul… attól függ, kit kérdezünk erről), sok gyerekkel és ifjúval voltam kapcsolatban, akik jelentős része olyan, mesés nevű falvakból származik, amelyekről addig én nem is hallottam. Még jóformán meg sem melegedett alattam a munkahelyi székem, amikor elindultam másodmagammal egy olyan vidékre, amelyről azt sem tudtam, tulajdonképpen merre van, csak hallottam róla az egyik kollégától, hogy pár éve felújították a 15. századi templomát.

Alsótök református templom • a szerző felvétele

Kanyarogtunk a Tök völgyén, s bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz, engedje meg a kedves olvasó, hogy idesoroljam azokat a szépen csengő településneveket, amelyeken áthaladhatunk Kolozsvárról indulva: először is Szamosszentmiklóson, Apahidán, Nemeszsukon és Válaszúton vezet át utunk, így érkezünk el Szamosjenőre, ahol a Tök völgyébe kanyarodhatunk el. Elsőként Lózsárdon álltunk meg, majd innen továbbhaladva érintettük Mórót, Magyarszarvaskendet, hogy végül megérkezzünk Alsótökre, ahol a helyi templomgondnokkal beszélgettünk, akinek biztatására átmentünk Felsőtökre is. Végül a rossz útburkolat miatt úgy döntöttünk, nem megyünk Erdővásárhely–Récekeresztúr–Páncélcseh irányba tovább, inkább visszatérünk arra, amerről Felsőtökig eljutottunk.

A magyarszarvaskendi temető csöndje • A szerző felvétele

A kis kiruccanás több szempontból is tanulságos volt. Sajnos, már elfelejtettem a gondnok úr nevét, aki szívesen mesélt a faluról, a templomról, és akinek szavaiban összeolvadt a második világháború, a 89-es forradalom és az aznap, de nem azért, mert nem tudná, mi mikor volt. Egyszerűen szó szót hozott, történet történetet, magyar honvédség (ha jól emlékszem, akkor) orosz tankokat idézett meg, leszakadt vásárhelyi utat… És a jelenről is szó esett, hát hogyne.

– Hát azt tudják-e, hogy itt faluhelyen mindenkinek szokás köszönni?

Persze, tudtuk.

– No de – folytatta ő – az tudják-e, itt a faluban régen nem lehetett úgy végigmenni, hogy ne kelljen kalapot emelni hússzor is? Kivéve vasárnap, vasárnap mindenki templomba ment s aztán otthon volt. Akkor mehettünk az utcán, talán ha kettőnek kellett köszönni.

Gondoltuk, hogyne.

– S maguk hány emberrel találkoztak most, amikor jöttek?

– Eggyel sem.

– No, látják, ez a baj. Nincs, akinek köszönni, mert nincs, aki járjon az utcán, mert nincs, amiért kijöjjön az udvaráról.

Erre nem volt, amit mondjuk, de mit lehet erre mondani.

– Régen minden parcella meg volt művelve, vétek volt úgy hagyni, parlagon. Ma tudják, egy kezemen meg tudom számolni, hány parcella van megművelve. Kettő. S tudják, honnan tudom ilyen biztosra? Mert csak én s az asszony intézzük, amíg erőnk van hozzá.

Persze az ember megkérdezi, hogy ez mégis hogy lehetséges, bár a választ sejti.

– A fiatalok, aki amikor tehette, elment, legtöbben Kolozsvárra. Ott dolgoztak, s innen ingázni nem lehet. Most teszik rendbe az utat. De most már minek és kinek? De hátha mégis hazajönnének…

Innen az ember már sok mindent ért. Csak néztük a templomot, borzongtunk a hűvösben.

– Aztán tudják, volt itt óvoda is, mi még ide jártunk, a templom mellé iskolába. Az a kevés gyermek aki van… azokért jön a sárga busz Kendről, mert oda tartozunk, s oda hordja őket óvodába, iskolába. Vagy ha magyarba akarják adni, aki oda íratják Kallóshoz, Válaszútra vagy a nagyobbakat Kolozsvárra, vagy messzebb.

Teljesen váratlanul azt kérdezte a bácsi:

– Mondják, maguk az új lelkészék?

Ugyan, dehogy. De mivel furcsa a felvetés, hát megkérdezzük, miért is gondolta ezt.

– Persze, gondoltam, csak hát megkérdeztem. Most éppen nincs lelkészünk. Aki kereszteljen s temessen, az sincs most. Persze, akit kereszteljen, az sem nagyon van… De a temetés… arra még itt vagyunk. Jönnek persze a fiatal papok, 1-2 év, s mennek is el, nagyobb helyre, ahol nincs ennyi baj, ahol több a magyar. S a másik, hogy ha gyermekük van, akkor mire az óvodás lesz, akkorra mennek el. Mi pedig várjuk, mikor jön az új, ki lesz az. S ha még nem házasember, akkor kicsit nyugodtabban vagyunk.

A felsőtöki templom, ahová egy ösvényen jutottunk el • A szerző fotója

Talán másfél évvel ezt követően, húsvét előtt beszélgettem az egyik, erről a környékről származó fiatallal a munkahelyemen. Szomorú volt, míg mindenki a másnapi hazautazásra és a vakációra készült. Kérdem, mi a baj. Hát semmi, csak haza kell menni. Mivel tudtam, hogy nagyon szereti a családját, csodálkoztam.

– Tudja, most hazamegyek, s unatkozok. Egy-két nap átmegyek gyalog az unokatestvéreimhez, két faluval arrébb, s aztán semmi. Ülök otthon. Nincs akivel beszélgetni, nincs akivel egy filmet megnézni.

Megint csodálkoztam, hiszen azon a vidéken minden gyermek kiválóan tud románul, s megkockáztattam egy kérdést, hogy hát nem barátkozik a helybéli román korabeliekkel?

– De hát itt nincs senki ilyen fiatal, csak én.

*

A magyar szórvány napját tartjuk ma, nekem többek között ez a két, helyszínével kapcsolódó történet jutott eszembe.

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here