Óvakodjatok az írástudóktól!

Évközi 32. vasárnap

1
679
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM 

Egy alkalommal, amikor Jézus tanított, ezt mondta a tömegnek: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szívesen járnak hosszú köntösben, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik őket. Örömest elfoglalják a zsinagógában és a lakomákon a főhelyeket. Felélik az özvegyek házát, és közben színleg nagyokat imádkoznak. Ezért keményebb ítélet vár rájuk.”
Ezután leült szemben a templompersellyel, és figyelte, hogy a nép hogyan dobja a pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott be. De egy szegény özvegyasszony is odajött, és csak két fillért dobott be. Erre magához hívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, amije csak volt, egész vagyonát.” (Mk 12,38-44)

A Bibliában írástudó az, aki jártas a Tórában, ismeri a törvényeket és annak tanítója. A prófétálás megszűntével jelent meg ez a réteg Izraelben és hivatásszerűen foglalkoztak a Szentírás magyarázatával. Nem tartoztak a papi rendhez, de párhuzamban azzal végezték ezt a munkát. Jézus korára átvették a nép vezetésének szerepét, és elvárták, hogy ebben elismerjék őket. Jézus többször megleckézteti a farizeusokkal együtt képmutató életmódjuk miatt. Nem ok nélkül mondja hallgatóinak: Óvakodjatok az írástudóktól!

Érvényes-e ma ez a jézusi figyelmeztetés és kikre vonatkozik? Kik a mi írástudóink? Egy középiskola célkitűzéseinek megbeszélésén a nevelői cél megfogalmazásán gondolkodtunk. A javaslatok közt többször elhangzott: „keresztény értelmiségi ifjúságot nevelni”. Hangzatos szöveg és egy egyházi iskola számára valóban komoly célkitűzés, de bennem mégis visszás hangulatot keltett. Az „értelmiségi” szavunk ugyanis rég nem az, ami valamikor volt, és aminek most is lennie kellene. Szülőfalumban, nem is olyan rég, csak hárman voltak értelmiségiek. A plébános, a tanító bácsi és a tanító néni. Fáradtságot nem ismerve gondoskodtak a falu gyermekeinek neveléséről, a lelki és kulturális életről, s ha valamit mondtak, az „szentírás” volt. A szónak volt értelme és ott állt mögötte az ember, akire számítani lehetett. Életük követésre méltó példa volt. Úgy is mondhatnám, hogy életük két fillérét gondolkodás nélkül bedobták a közösbe, pedig a rendszer nem kedvezett nekik. Arra sem tartottak igényt, hogy megkülönböztetett figyelemmel vegyék őket körül.

Hála Istennek még mindig vannak ilyen írástudóink, értelmiségi embereink, akik nélkül sokkal rosszabb lenne a helyzetünk. Sajnos nincsenek elegen. A probléma az, hogy elszaporodott az álértelmiségiek, a modern írástudók rétege, akiknek „féltudása” veszélyes és individualista beállítottságuk miatt a köz és annak ügye nem sokat számít.

Valaki szemüveget készíttetett magának, és amikor megjelent vele a közösségben, tréfából azt mondtam: „Amióta szemüveged van, azóta te is az értelmiségiek közé tartozol”. Értette a tréfát és jót nevetett rajta. Az viszont visszatetsző, nevetséges és egyben szomorú, amikor valaki diplomára, végzettségre, társadalmi helyzetre hivatkozva akar önmaga számára nagyobb jövedelmet, elismerést kicsikarni. Az igazságosság alapján ez senkinek nem jár, csak ha bizonyít. Kár, hogy nálunk ennyire elferdültek a dolgok. Például egy kisváros közintézményében több mint százan dolgoznak „nem lehet tudni mit”. Természetesen sok pénzért.  Amikor a köz javáról van szó, vagy az adófizető kisember ügyét kellene intézni, akkor innen oda, onnan ide tolják, lökdösik a dolgokat. Hárítanak, nem felelnek, nem áldoznak. Néhány aktív, „belevaló” ember tartja életben és mozgatja az egész apparátust.

Nem mindent kell eltanulnunk a „bottal csinált” írástudóinktól. Inkább ragaszkodjunk régi szép erényeinkhez, mint a felelősség, hozzáértés, szorgalom, verejtékes, de szívvel végzett munka, hogy „senki kenyerét ingyen ne együk”, és a közjó szíves szolgálata.

Aquinói Szent Tamás mondja, és igaza van: „A hamis és fennhéjázó okosság a fösvénység származéka és lényegét tekintve rokona.” Minél inkább magunknak élünk, megjátszva az okosat, a fontosat, annál inkább kevesebbek vagyunk. Bizonyítani kell, és be kell dobnunk, mint az evangéliumi szegény özvegyasszony, életünk két fillérét a közösbe. Később kiderül, hogy megéri.

Chiara Lubich imája legyen a miénk is: „Úgy szeretnék élni, Uram, hogy ha – per absurdum – a világ összes evangéliuma megsemmisülne, azok, akik látják magatartásomat, valamiképpen újra tudják írni az evangéliumot.”

László Áron

Megjelent a Vasárnap november 11-i számában.