Hangokból és imádságból épült ház – A Boldogasszony Iskolanővérek missziója Erdélyben

0
1359
A Marianum Ház Szovátán

Két hete csak kapkodom a fejem a „véletlen egybeesések” sorozatán. Október 10-én kezdődött, elindultam Szovátára. Nem érdekeltek annyira a számok, sokkal inkább az iskolanővérek erdélyi jelenléte és a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar. Aztán szépen kiderült, hogy biza születésnapra érkeztem – majdnem üres kézzel. De a végén „minden összeáll, az Isten mindent jól csinál”, és a felismerésben sokkal erősebb ez a megnyugtató tudat, mintsem a jogos pironkodás.

Mi a logika a következő számsorban? 185, 160, 15. Talán az, hogy „ha teszünk egy lépést, akkor jön a következő”…

Ma 185 éve kezdte meg az apostoli szerzetesi életet két társával együtt a Boldogasszony Iskolanővérek rendalapítója, Boldog Gerhardinger Mária Terézia, a bajorországi Neunburg vorm Waldban. Elhatározta, hogy életét Isten szolgálatára, a leánygyermekek nevelésére szenteli, mert hitte, hogy a társadalom erkölcsisége a keresztény családoktól függ, a család jellegét pedig az anya adja meg, hisz ő az első nevelő. Az új szerzetesrend gyorsan terjedt nemcsak Európában.

Alig huszonöt év elteltével, azaz 160 éve Temesváron (1858. október 10-én) megszületett a Magyar Tartomány, amely az első világháború következményeképp három részre szakadt: az addig létesült 32 rendházból 19 Romániához, 3 Jugoszláviához került. Ma a világ 32 országában közel 4800 nővér működik Alaszkától Afrikáig, Dél-Amerikától Japánig a legszegényebb sötétbőrű és indián településeken is. No és Szovátán, lassan 15 szép éve…

A Magyar Örökség díjas gyermekkar megálmodóival és létben tartóival Nagy Éva Vera nővérrel, Czakó Gabriellával, Lokodi Annával és Kiss Mónika szociális testvér, önkéntessel beszélgettünk.

A Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar

Miért éppen Szováta?

Vera nővér: Régóta éreztük ezt a hívást, hogy Erdéllyel van nekünk, iskolanővéreknek dolgunk. Az ezredforduló környékén egy rendi káptalan és Csaba testvér hívása motiválta azt, hogy végül is 2004-ben eljöttünk. Vannak ilyen szép, kedves mondataink, hogy: „boldogok, akik álmodni mernek és álmukért kemény pénzzel fizetnek, hogy testet öltsön az emberek életében”. Ez az álom tényleg egy ilyen régi-régi vágy. A másik „álmos” mondat a rendalapítótól származik: „ha egyedül álmodik az ember, az még csak álom, ha ketten álmodnak, az már a megvalósulás kezdete”. A kettőből aztán három lett, sőt, most már négyen vagyunk… Nehéz helyzetben lévőket neveléssel segíteni, ez a rendünk egyik karizmája is, a szociális munka és a nevelés kezdetben is összekapcsolódott. Lehet más néven is mondani: lehetőséget teremteni a neveléssel. Csaba testvér akkor indította az új házait, Déva után Nagyszalontán, Szovátán és Gyergyószárhegyen. Mind a három helyre ellátogattunk azon a nyáron, és igazából itt dobbant meg a szívünk Szovátán.

Honnan ismerték egymást?

Gabi néni: Közös tanárunk volt, egy kórusban énekeltünk fiatalkorunkban, Rozgonyi Éva karnagy-tanárnőnél. Szegeden együtt tanítottunk a Karolina iskolában, és ott álmodtunk először egy énekes iskoláról, aztán ezt az énekes iskolát nem Szegeden, hanem itt, Szovátán valósítottuk meg. Társult tag vagyok, özvegyasszony, a fiaim felnőttek. Gondoltam, az „utolsó körben” valami fontosat kellene tenni. Mindig szerettem tanítani, és egy pedagógusnak szerintem nagyon nagy dolog, hogy a gyerekek a kultúráért képesek áldozatot hozni, nem csak osztályzatért, nem csak amikor iskolapadba vannak kényszerítve, hanem bizony egyszerűen csak a jó szóért, egy jó kis éneklésért, jönnek és küzdenek… A kultúraátadás helye nem csak az iskola, főleg Erdélyben…

Kiss Mónika és kis tanítványa

Valahogy úgy kezdték, mint a vándortanítók?

Gabi néni: Eleinte faluról falura vándoroltunk, hol a plébános úrhoz mentünk, hol az iskolaigazgatóhoz. Elmondtuk, hogy mi szívesen tartanánk hagyományőrző énekes foglalkozást a gyerekeknek. Hogy miért is zenei foglalkozást akartunk tartani? Azért, mert ehhez értünk, Vera a zeneakadémián végzett karnagyként, én magyar–ének szakos tanár vagyok. A zenéhez értettünk, de valójában nem kórust akartunk csinálni, nem hangszert akartunk tanítani, hanem ez csak egy ürügy volt arra, hogy a gyerekekből egy kis közösséget formálhassunk. A gyerekek körül aztán a szülők, a nagyszülők is megjelennek, és talán az vezetett bennünket, hogy a kis falvakban megszólítható és szabad kapacitással rendelkező emberekként legyünk jelen… Kezdetben voltak ilyen akcióink – a szociális munkának ez a szintje, hogy tárgyi adományokat, ruhát, könyvet, játékot osztottunk, akár élelmet, látogattuk a családokat –, nagyon sokan Magyarországról is mellénk álltak és küldtek, amit csak tudtak. Tehát a falvakban voltak ilyen tevékenységeink, aztán lassan „leesett”, hogy mégis csak tanárok vagyunk, és így egyre inkább eltolódott a szakmai munka irányába is a tevékenység. De azért megmaradt az, hogy elsősorban olyan gyerekeket tanítunk, akik hagyják magukat tanítani, akik nincsenek agyonkényeztetve egyéb dolgokkal. Azokhoz a gyerekekhez megyünk, akikhez senki nem megy. És nem válogatunk ma sem: aki jönni akar, tanítjuk, ha megengedi, hogy tanítsuk. Az adományosztásról most pedig szerintem olyan szintre kerültünk, hogy az emberi kapcsolatainkat osztjuk meg. Ezek a személyes szálak, ezek az igazán fontosak, hogy összetartozunk, hogy segítségére lehetünk egymásnak, hogy barátai vagyunk egymásnak.

Mielőtt elindultunk volt, volt egy közös beszélgetésünk szakmai szempontból. Ebben jelent meg az a gondolatunk, hogy szeretnék egy marosszéki Kodály Zoltán gyermekkart, de ezt mi nem úgy gondoltuk, hogy azonnal egy kórust alakítunk, szólamokat tanítunk. Nagyon sokat játszottunk a gyerekekkel, sokat beszélgettünk, táboroztunk, évek teltek el, három-négy év, amikor egyszer csak körülnéztünk, és azt láttuk: itt vannak. Álmaink voltak, de elképzeléseink nem. Én arra emlékszem, hogy végtelen sok szeretetet és kedvességet kaptunk a szülőktől is és gyerekektől is. Meg is fogalmazódott bennem, hogy ha az ember a legkisebb jót „beleteszi a világba”, számolatlanul ömlik a jóság. Ez óriási élmény volt már akkor is, de most is. Szeretik a tanárokat a gyerekek…

Előtérben…

Kodályos út…

Vera nővér: Én magam a kecskeméti Kodály iskolába jártam, illetve mind a ketten Kecskeméten születtünk, Kodály szülővárosában. Az anyatejjel szívtuk magunkba az ő pedagógiáját, alternatíva nem volt, és hiszünk is ebben a gondolatban, mert azt érzékeljük, Kodálynak mindenben igaza volt. Például az a gondolat, hogy a gyerekeknek a legjobb mű is csak éppen elég jó. Azt látjuk, hogy működik, hogy a művek tanítják magukat, illetve a művek nevelik a gyerekeket. Nemcsak könnyű műveket énekelünk, de amit egy szép harmónia és egy jó kórusmű megszületésekor átél az ember, az egyenlő az imádsággal. Látjuk, hogy sokféle muzsika veszi körül a gyerekeket, és azt is látjuk, hogy a lélekre az hogyan hat. Mi ezt a kodályos utat választjuk, igényességre törekszünk a zenei környezetben, mint ahogy a vizualitásban is.

Gabi néni: Közösségi élmény ez az út. Kodálynak van egy ilyen mondata is: „Nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia.” Mi nagyon örülünk annak, hogy a gyerekek szeretik egymást, hogy szeretetben élünk. Igazából ez a cél, hogy legyen egy olyan gyerekekből, felnőttekből álló kis embercsoport, akik létrehoznak valami szépet, ugyanakkor szeretik egymást és egymás szolgálatára is állnak.

Több versenyen is részt vettek, mégis én itt úgy érzem, szó sincs negatív értelemben vett verszenyszellemről.

Vera nővér: A verseny arra jó, hogy még jobban összetartozzunk. No meg arra, hogy hírt adjunk az erdélyi magyarság létezéséről Európában. Nemzeti kultúra, mire is jó az?! Szinte olyan, mintha érvelnünk kellene mellette, és nagyon sok érvünk van mellette, hogy mi a nemzeti kultúra értelme. Ha a legmodernebb érvet szeretném mondani, felhozhatjuk Ferenc pápa enciklikáját, a Laudato Sit. A kultúránk védelme szó szerint szerepel az enciklikában, még ha nem is olyan hangsúllyal, mint az élővilágé. Ebben hiszünk.

És hogy született meg a szovátai Marianum Ház gondolata?

Vera nővér: Erre így nem gondoltunk, viszont iskolát szerettünk volna. Igazából ez közben alakult ki. Faluról falura jártunk éveken keresztül, küzdelmes volt már maga a logisztika, a helyszínek, a gyerekek szállítása, szóval megszületett ez az ötlet, hogy legyen egy saját kuckó… A hangokból épült ház, ahogy Csaba testvér hívja: hangokból és imádságból épült ház. Amikor elkezdtük, akkor nagyon sokan mellé álltak. Igazából a szovátai hívek meg az érsek úr adománya a helyszín, egyházi telket kaptunk. Csaba testvérrel hat éve járjuk a Balatont adománygyűjtés végett, azon kívül különböző hozzájárulásokból és pályázatokból épült a ház. Kezdetben csak egy közösségi termet szerettünk volna, ahol a gyerekeket összegyűjtjük. Lett hozzá néhány szoba, és végül is a kórustáborokra, csoportos tanításra, hétvégi programokra is nagyon alkalmas. Az egy külön ajándék, hogy ilyen helyszínen tudott felépülni. Erről az ember nem álmodik. És külön adomány az akusztika, ami nem volt előre tervezve. Csaba testvér sugalmazására a Magnificatot éneklő Mária háza szeretnénk lenni.

Ha teszünk egy lépést, akkor jön a következő. Ez egy szerves projekt, hogy mi lesz belőle, azt előre nem tudtuk. Jó sok lépés van e mögött a ház mögött, kicsi elfáradás is, de mindig új lelkesítő energiával. Emlékszünk a régi Marianumra, ahonnan a gyökereink valók, és azt a fajta lelkiséget vágyunk megteremteni, amit mi is onnan örököltünk. Sokan segítettek a ház létrejöttében. Egyik fő együttműködőnk Sárközi Sándor piarista atya, aki 13 éve rendszeresen jön a táborokba előadást, lelkinapot, magyarórát, olvasótábort tartani, sokoldalúan itt van közöttünk. A piaristákkal így rajta keresztül nagyon intenzív az együttműködés. A környékbeli papok, az iskolákból a tanárok, tanítók, igazgatók, polgármesterek s a szülők nagyon mellettünk állnak, úgyhogy rengeteg segítséget kapunk sokfelől.

Nagy Éva Vera, Czakó Gabriella és Lokodi Anna

Mára már vannak olyan tanítók, akik tanítványként kezdték…

Anna: Én arra emlékszem, hogy vasárnapi mise után a plébános kihirdette, következő héten jön majd két nővér az iskolába énekórát tartani. Mi nagy kíváncsisággal vártuk őket, hisz sose láttunk azelőtt apácákat élőben, és kíváncsiak voltunk, hogy fognak minket tanítani, mert azt gondoltuk, a nővérek csak imádkoznak. Emlékszem aztán, a padtársammal el voltunk ámulva, hogy milyen szépen énekelnek. Nekünk hatalmas élmény volt maga az énekes bemutatás, illetve a furulyázás is nagyon tetszett. Most, a Csíksomlyói passió próbái alatt eszembe jutott, hogy voltak olyan alkalmai a Marosszéki Kodály Gyermekkarnak, amikor a színészi játék is hozzátartozott a közös munkához. Az évek alatt Szent Kinga misztériumjátékot játszottunk, illetve a Háry János is nagy élmény volt. Volt közben egy Kodály Zoltán műveltségi vetélkedő, amikor én 7. osztályos voltam, egy hattagú csoporttal vettünk részt ezen a Kárpát-medencei szintű vetélkedőn, amire Kodály életét töviről hegyire megtanultuk, de nemcsak én, hanem az egész családom is, mert a felhagyott zenehallgatási műveket úgy tanultam, hogy mindenki hallgatta otthon. Nagykanállal ettük a kultúrát, és ez azóta is így benne van a tarsolyomban. Meghatározó volt számomra, olyan pluszt jelentett, amit nemcsak a Kodály-versenyen használhattam fel. Valahogy mindig is azt éreztem, hogy ezt a többieknek is meg kell tapasztalni, juttatni kell ebből, és talán ez az én feladatom a jövőben… Magánéneket tanultam, így néha arról álmodoztam, hogy énekelni fogok majd, viszont valahogy mindig olyan nyugalmat éreztem, amikor tanítottam, és ebben sokszor kaptam megerősítést, hogy ez talán nekem való. A kórusban való éneklés ugyanúgy lételemem, mint az, hogy másoknak énekeljek, tanítsak, és hogy folyamatosan tanuljak. Volt ebben egy erős közösségiség is, hisz azokat a gyerekeket, akik két faluval arrébb laktak, nem ismertem volna, ha ne jártam volna velük egy kórusba. Olyan barátaim voltak, olyan közösségbe tartoztam, ahol volt lehetőségem választani, nem csak a faluból vagy az iskolából ismert gyerekekkel barátkoztam, hanem olyanokkal, akikkel tényleg közös úton jártunk.

Vera nővér: Az jut eszembe, hogy viszonylag sokan mennek pedagógiai pályára a gyerekek közül, óvónő, tanítónő, tanár, kántor, itt, a környező falvakban. Ezt azért értékeljük.

Gabi néni: Az énekkarban sok olyan gyerek van, aki nem úgy küzd, ahogy azt a világ sugallja, hanem hitből, értékesen akar küzdeni, nem hadonászva vagy törve-zúzva. Ezekre a gyerekek, akik később mondhatom azt, hogy az értelmiség vezéregyéniségei lesznek, nagyon sok figyelmet kellene fordítani a pedagógiában. A jónak is vannak jogai. Úgy érzem, Verával mi ezt próbálgatjuk, hogy legyen itt egy fészek azok számára, akik nem akarják kiverekedni a helyet maguknak az életben, hanem egyszerűen szívják, mint a szivacs a kultúrát, és formálják majd a világot.

A „nem jó hangú” gyerekek is jöhetnek?

Gabi néni: Vannak istenáldotta tehetségek, azok gyönyörűen énekelnek, de „nincsenek kitiltva a paradicsomból” azok sem, akik nem olyan jó hangúak. Aki meg akar tanulni énekelni, az megtanul. A Kodály-módszerben ez a gyönyörűséges, hogy a gyerek a zenei anyanyelvén tanul. Sokat játszunk velük, sokat nevetünk, és úgy, ahogy megtanul járni, meg tud tanulni énekelni is. Lehet, sokkal több türelem kell, de nem is a tanárnak, hanem a gyereknek, hisz mindig szembesül azzal, hogy már megint mást énekel… Mi úgy mondjuk, hogy morog – tehát beszédhangon énekel, de kitart közöttünk: sokszor kell csendben lenni, sokszor kell a kezével rajzolgatni a dallamívet, és egyszer csak az ő számára is megzendül a nagy harmónia. Mondhatom, hogy nagyon nagy örömmel gondolunk vissza ezekre a gyerekekre… Ide bárki jöhet, nem válogatunk. Azt szoktuk nekik mondani: énekkaros gyerek az, aki énekkarra jár.

Angyalok…

Hogyan zajlik egy hét, milyen foglalkozások vannak?

Anna: Énekkar hetente kétszer van. Szombaton gyűl össze az egész kórus, a sóvidéki és a nyárádmenti gyerekek, szerdán találkoznak itt a házban a szovátai, illetve a parajdi kórustagok, kedden a nyárádmentiek. Ezen kívül hétfőn van templomi kórus, egész héten vannak kóruselőképző csoportok itt is meg a falvakban is azok számára, akik még nem járnak a kórusba, zongora- és furulyaórák kórustagoknak és nem csak, illetve felnőttkórus csütörtök esténként a gyerekek szüleiből, és szovátai felnőttekből álló kis kórus. A szombati nap különleges, mert akkor a kétórás próbához kapcsolódik még délután egy kicsit intenzívebb szakmai képzés, szolfézsórák, hangszerórák, egyéni és csoportos hangképzés, kamara- és népdaloktatás, ami nagyon népszerű.

Rendhagyó órákat is szoktunk tartani, ami azt jelenti, hogy a szovátai iskolából egy-egy osztály – eddig alsósokkal próbálkoztunk – zeneórán feljön hozzánk egy interaktív énekórára, ami eddig tematikus énekóra volt – Kodály-évben Kodályhoz, Bartók-évben Bartók életéhez és munkásságához kötődött, élő zenehallgatással, illetve játékkal, zongoraművek hangzottak el és nagyon sokat énekeltünk. Voltak, akiknek nagyon tetszett, és visszajöttek. Most próbáljuk a nagyobbakat is megszólítani, illetve szeretnénk a zenét az idősebbek életébe is kicsit jobban becsempészni.

A Mariánum Ház programjához tartoznak még előadások, hangversenyek, közösségi ünnepek, lelki napok, felnőttképzési programok, táborok.

Mónika: Ez most egy ajándék év számomra itt. Furulyát meg zongorát tanítok a gyerekeknek, és a gyerekotthonba is bejárok. Hihetetlen tapasztalat az is, hogy ezek a „rosszcsont” kisfiúk jönnek kettesével, és amíg az egyikkel foglalkozom a kézügyességet segítő lufival, a másik focizik szépen, aztán cserélnek, vagy ilyen feliratokat írnak a táblára: a zongora nagyon jó, tanulj te is. A furulyaórát is alig lehet abbahagyni, szóval ez így nagyon lelkesítő nekem is, hisz a gyerekek lelkesedése szárnyakat ad. Időben kicsit egyénre szabottak ezek az órák, van, akiknek a húsz perc bőven elég, és nem szabad a húrt feszíteni.

Mi ad leginkább okot a hálára?

Gabi néni: Ezek a gyerekek a vállukon visznek bennünket. Soha nem voltunk egyedül ebben a küzdelemben: ők partnerek voltak. Ez a része mindig erőt ad nekem, hogy érzem a gyerekekben azt, hogy ők is úgy akarják! Részt vállalnak ebből. Nagymamakorú vagyok, de még nincsenek unokáim, fontosnak tartom azt, hogy támasz legyek, amikor szükséges. Fontosnak tartom ezt a fajta missziót, hogy kettesével menni a falvakba, és mindegy, mit csinálni – nyelvet, néptáncot, hittant tanítani –, mindegy mit, csak jelen lenni, elérhetőnek lenni, ha baj van, hogy legyen, aki nem a fogyasztói társadalom eszközeivel jutalmaz, hanem emberileg egyszerűen jelen van…

Vera nővér: Amikor megtettem ezt a lépést, akkor voltam az életközép éveiben, és az egy nagy élmény, ahogy tulajdonképp az életemnek a különböző szálai mind ugyanoda vezetnek, és nagyon rá lehet hagyatkozni erre a vezetésre. Számomra a zenei nevelés rendkívül fontos, a népi kultúra, a nemzeti kultúra éltető… Nagyon hiszek ebben. Fontos a rendi karizma, amiben azt élem át, hogy pont erre van szükség ebben a világban, ebben a helyzetben. Azt élem meg, hogy összeérnek a szálak, és hogy ez így vezetve van, áldás van rajta. A sajátomat kell beletenni, és az a kicsi rögtön megsokszorozódik.

Együtt dolgozni valakivel, akivel együtt pendülünk, az nem megduplázza az erőket, hanem meghatványozza. Én töretlenül nagyon sokat kapok a munkatársamtól. A közös küldetés éltet minket. Talán ezért lettem szerzetes, hogy valami ilyen történjen… Amikor a rend alapításának a történetét olvasom, akkor az nagyon ismerős, mert hasonlókat élünk át. És ezért nagyon hálás vagyok!

Allegro

Bár a Marianum szó hallatán mostanában inkább a negatív érzések lesznek úrrá az emberen (főleg ha Kolozsvár felől érkezik), Szovátán ez megváltozik, a történelmi veszteséget egy pillanatra pehelysúlyúvá varázsolják a csilingelő gyermekhangok: élet van a levegőben is.

Boldog születésnapot, Boldogasszony Iskolanővérek!

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here