Csak egy kendőzetlen együttlétért érdemes felülni a szivárványra

0
1089
Tánc (Ahmed Obeh/Unsplash.com)

Amikor elolvastam Szentmártoni Mihály A lelkiélet lélektanához című könyvét, azzal a megnyugvással tettem le, milyen jó, hogy valaki leírta, miképpen függhetnek össze pszichopatológiás hajlamaink és az életszentségre való törekvésünk. A szentség és elmebetegség közti határvonal érzékeny kérdés, de egy biztos, hogy mindkettő a normális eloszlást leíró Gauss-görbe peremén található, hiszen nem átlagos mindannyiunkra jellemző viselkedések. Klasszikus fogalmainkat egyre nehezebben tudjuk meghatározni. Vegyük például az elmebetegség fogalmát, amelynek kritériumait a klasszikus pszichiátria a statisztikai átlagtól és a társadalmi normáktól való eltérésben, az alkalmazkodás hiányában és a többnyire zavaró szubjektív lelkiállapotban látja. Egy olyan társadalomban, amely egyre inkább megkérdőjelezi az értékeit, nagyon nehéz a társadalmi normák szerint meghatározni a mentális zavarokat, ebben a kontextusban nem is merek hivatkozni (mégis megteszem) a homoszexualitás kérdésére vagy az anyaság mint „konceptum” témára. A társadalmi dekonstrukciós folyamatban az anyaság mint antropológiai „fogalom” jelenik meg, amellyel napjaink genderirányzata az anyaság nyelvi (nemhez kötöttségét) és mentális korlátait akarná felszámolni. De nem erről szeretnék írni, csak annyiban vázoltam, amennyiben kerettörténetet képez számunkra a szentség útján való járásban. Ma, amikor mintha a szentekről szóló elképzeléseink is „felhígultak” volna, hiszen Ferenc pápánk is „farmernadrágos szentekről” beszél, különösen is fontos arról beszélnünk, hogyan képzeljük el spirituális útkereséseinket az egyházban és azon kívül.

Ima (Azgan Mjeshtri/Unsplash.com)

A zsinat utáni megújuláskeresésben egyre inkább fellendültek a lelkiségi mozgalmak, új korszak kezdődött, ami kiegészítette az addig többnyire a szerzetesi közösségek által képviselt lelkiségi hangsúlyokat. A katekizmusunk így határozza meg a lelkiségi irányzatokat: „A szentek közösségében az egyházak hosszú történelme folyamán különböző lelkiségek fejlődtek ki. Isten emberek iránti szeretetének egy tanúja a maga személyes karizmáját adhatta úgy, mint ahogy Illés átadta »lelkét« Elizeusnak és Keresztelő Jánosnak, hogy a tanítványok is részesüljenek abból a lélekből. Egy lelkiség mindig más liturgikus és teológiai áramlatoknak is az egybefolyása és tanúja a hit inkulturációjának (a kultúrába való belegyökeresedésnek), egy bizonyos emberi környezetben és annak történelmében. A különféle keresztény lelkiségek az ima élő hagyományának részesei, és nélkülözhetetlen vezetők a hívők számára. A maguk gazdag változatosságával káprázatos színekké bontják fel a Szentlélek tiszta és egyetlen világosságát.” (KEK 2684)

Kulturális és teológiai szempontból értjük, miért alakultak ki a lelkiségi irányzataink és mozgalmaink, de számomra, pszichológusként felvetődik egy sokkal izgalmasabb kérdés: személyesen én miért választok egy adott lelkiségi irányzatot, mit mond a választásom saját pszichodinamikámról, lélektani szükségleteimről?

Ima (Fotó: Imada Vigerova/Unsplash.com)

Az előbbi meghatározásban már láttuk, hogy a lelkiségek egy-egy színt ragadnak ki a Szentlélek szivárványából, és e köré építik fel saját „ideológiai otthonukat”. Az ideológiai jelzőn senki ne botránkozzék meg, hiszen ezzel csak azt akarom jelezni, hogy a lelkiségi mozgalmaink is rendelkeznek egy saját „istennézettel” és „világnézettel”, sőt „embernézettel” is, amelyek alapján kiépítenek egy egységes gondolkodási és életvezetési rendszert. Ezek alapján éppúgy, mint a tudományos világban, a lelkiségi irodalomban is kialakultak uralkodó paradigmák: például amikor a lelkigyakorlatról van szó, a szentignáci modell a domináns, amikor az imamódok és a temperamentumok összefüggéséről van szó, az enneagram, amikor a zsolozsmáról van szó, a bencés modell a domináns, ha dicsőítésről szólunk, a karizmatikus paradigma a domináns.

Egy folyékony társadalomban (Z. Baummann), amelyben az identitások széttöredeztek, az embernek szüksége van arra, hogy biztos pontokat keressen, ezt teszi akkor is, amikor lelkiségi otthont keres magának. És ezt megint jól kell érteni, a jó Isten úgy teremtette az embert, hogy „valahol otthon legyen”, szüksége van arra, hogy jól érezze magát. Tehát amikor lelkiségi otthont választunk, azt éppen úgy tesszük, ahogy egyébként is szoktuk személyiségünkből kifolyólag. Számos személyiségmodell létezik, de én egy kevésbé uralkodó paradigmát választok most (az egzisztencia-analitikusat), hogy nagyon röviden megkíséreljem felvázolni a személyiségünk és a lelkiségünk közti összefüggéseket. Az embernek négy alapvető szükséglete van: tér, érzelmi melegség, identitás és jövőperspektíva (értelmesség). Ha valamelyik területen nem teljesen kielégítettek a szükségletei, ezek a hiányok mintegy színezik a személyiségét. A szükségleteinkre kétfajta módon válaszolhatunk: vagy túl-, vagy alulkompenzáljuk őket.

A rendelkezésre álló teret mindenki másképpen éli meg, van, aki fuldoklik benne, és van, aki elvész benne, de mindkét élmény mögött a szorongás érzése rejtőzik. Ha valaki szorongóbb alkatú, ott fogja jól érezni magát, ahol nem támasztanak túl nagy elvárást vele szemben azzal, hogy ki kell tennie magát mások tekintetének terébe, és valószínű, az inkább befelé forduló lelkiségeket fogja választani. Az érzelmi melegség hiányát megélő emberek olyan otthonokat keresnek, ahol biztosítják számukra az érzelmi melegséget, vagy ahol éppen saját depressziós hajlamuknak megfelelően biztosítják a szomorú és szigorú hangulatot. Az identitásukat és határaikat kereső személyek olyan lelkiségi otthont fognak választani, ahol biztosítanak számukra egy határozott vezetőt, aki megmondja nekik, mit kell tenniük, és olyan élményekre fognak törekedni, amelyekben megélhetik határaik elvesztését. Akik életüket nem tudják egy koherens keretbe helyezni, olyan helyeket fognak választani, ahol ezt megteszik számukra, és ahol nagy hangsúlyt fektetnek a világesemények egységes rendszerbe való összefoglalására.

Ima (Fotó: Josh Applegate/Unsplash.com)

Ennek a vázlatos modellnek még nincs empirikus alátámasztása, csupán egy kis fenomenológiai elemzés. De érdemes elgondolkodnunk azon a kérdésen, miért választottunk egy adott lelkiségi irányzatot, miért áll közelebb hozzánk egyik vagy másik, mert ez segíteni fog az önismeretünk mélyítésében. Hiszen tudjuk: a jó Istennek nincs szüksége a mi vallásos külső formánkra, arra csak nekünk van szükségünk, hogy jobbak, emberibbek és szentebbek legyünk. A jó Istennek csak a mi mez-telen szívünkre van szüksége, amely nem ölti fel magára még a szivárvány egyetlen egy fénysugarát sem, hiszen mindez elenyésző a vele való kendőzetlen együttlétben.

Homa Ildikó SSS

(A fenti írás része a Vasárnap 2018/33-as számában megjelent Fókusz rovatnak)