Alig egy éve, a Vasárnap 2017. május 28-ai számában emlékeztünk Kosztándi Jenő kézdivásárhelyi festőművésztől, most feleségét Kosztándi B. Katalint, Katica nénit kísértük utolsó földi útjára éppen az apostolfejedelmek Szent Péter és Szent Pál ünnepén, június 29-én, pénteken. A temetésen elhangzott nekrológot a művészházaspár egyik jó barátja írta.
Gyászoló közösség!
A Nagy Mózes Elméleti Líceum tanárközössége nevében búcsúzom Katica nénitől, akinek halála megrendít lelkileg. Megrendít, mert akit abszolút mértékadó példaképnek gondolunk, ma már nincs köztünk bölcs és eligazító mosolyával. Mégis szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert köztünk járt egy olyan rendkívüli ember, aki szelíd józansággal, tanárnak született talentumokkal és mély vetésű művészi hitvallással élni tanított. Élni meggondoltan, szabadon, elegánsan és nagyvonalúan. Katica néni kijelentéseihez soha nem tapadt salak, kérdéseihez nem társult kétely. Kijelentései így voltak egyértelmű kinyilatkoztatások, kérdései állásfoglalásra késztető baráti kézfogások.
Lényében mindig a sorsszerű időtlenséget láttam. Hozta magával születési helyének varsági hófuvallatát, gyerekkorának malomfalvi emlékképeit, a felelősséggel áldott tanárszerepét, és a művészvilágra nyitott érdeklődését. Minden lépése mögött a mérték lebilincselő tisztasága állt. Nem sietett a siker keresésével, és nem késett az állásfoglalással. Felmutatta a hiteles valóságot, megörökítette a veszendőt, és elkötelezte magát a közösséget szolgáló elvekkel.
Kötődéseit mélyen megélte. Tanítói diplomával a kezében képzőművészeti egyetemre sarkallta egy olyan belső sugallat, amely elhárította az ötvenes évek minden hátráltató torz körülményét. Az otthontól távol Nyikómalomfalva épített örökségéből teremtett egy olyan jelképtárat, amely az egyetemes magyarság sorskérdéseit mutatja fel. Képein az otthoni táj lágy fuvallataival, az akvarelleken a giberes ház cifraságával, a Madonna-képen a hétnyüstös petrezselymes szoknya ráncaival szellemi örökségünk ébrentartását szolgálta. Mert úgy tudott kortárs lenni, hogy semmit se feledett, és kordivatokkal szemben szilárd kötődéssel tolmácsolta a székely örökség egyetemes jogait. A mérlegen a művész és tanár értéke egyenértékű. Vallotta, ott, ahol él, értéket teremteni kötelessége. Jenő bácsival 1971-től felépítették a rajztagozat évfolyamait, amelyhez társult a Vetró házaspár. Gazdag grafikai háttértudással hívogatta elő diákjai álomképeit, segítette őket szakmai sikerek megélésében, és szelíd szigorával nevelte egy jobb és tisztább emberkép megtalálására. A Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésének akkor örült igazán, amikor férje is megkapta, mert ők egy életre vállaltak erős szövetséget.
Katica néni mindenkit számon tartott és mindenki pályáját féltő szeretettel kísérte. Rálátása volt döntéseinkre, és bölcs ítéletekkel üzeneteket küldött. Utolsó heteiben üzent Máthé Lacinak, érdeklődött Székely Géza alkotótáboráról, elolvasta az új Bardócz-albumot, készült megnézni a bálványosi kiállítást, fogadta műtermében iskolánk grafikatanárnőjét és új kép alkotásába kezdett. Cselekvései mögött szellemi elkötelezettségei szólaltak meg. Törékeny teste őrizte a lélek igazgyöngyét, amely a hit fényével világított köztünk.
Kívánunk Neki örök nyugodalmat! Katikának (a lányának) vigasztalást! Egy nagy lélek járt köztünk, akinek porló teste elfáradt, de lénye hálóként közösséggé köt össze minket.
Deák Ferenc magyartanár
