Sarasságunk ellenére, mindig a napfény varázsában álmodjuk meg a jobbik énünket

Virágvasárnap

0
1054
Fotó: pixabay.com

A MI URUNK JÉZUS KRISZTUS KÍNSZENVEDÉSE Szent Márk szerint

Két nappal a húsvét és a kovásztalan kenyerek ünnepe előtt a főpapok és írástudók arról tanácskoztak, hogyan foghatnák el Jézust csellel, hogy azután megöljék. Így szóltak: „Ne az ünnepen, nehogy zavargás támadjon a nép között!” 

Amikor Jézust Betániában a leprás Simon házában vendégül látták, odalépett hozzá egy asszony. Alabástrom edényben valódi és igen drága nárdusolajat hozott. Széttörte az alabástrom edényt, és (az olajat Jézus) fejére öntötte. Egyesek bosszankodtak magukban: „Miért kell a kenetet így pazarolni? Hiszen több mint háromszáz dénárért el lehetett volna adni, és szétosztani a szegények között.” És megharagudtak az asszonyra. Jézus azonban ezt mondta: „Hagyjátok őt! Miért bántjátok, hiszen jót tett velem! Szegények mindig lesznek veletek, és amikor csak akarjátok, jót tehettek velük. Én azonban nem leszek mindig veletek. Ő megtette azt, ami tőle telt: Előre megkente testemet a temetésre. Bizony mondom nektek, bárhol hirdetik majd az evangéliumot az egész világon, ezt is hirdetni fogják az ő emlékezetére.” 

Iskarióti Júdás, egy a tizenkettő közül, elment a főpapokhoz, hogy elárulja nekik Jézust. Amikor azok meghallották, megörültek, és megígérték, hogy pénzt adnak neki. Ő tehát kereste a kedvező alkalmat, hogy elárulhassa. 

A kovásztalan kenyerek ünnepének első napján, amikor a húsvéti bárányt feláldozzák, tanítványai megkérdezték (Jézust): „Mit akarsz, hová menjünk, hogy elkészítsük számodra a húsvéti vacsorát?” Erre elküldte két tanítványát ezekkel a szavakkal: „Menjetek a városba. Találkoztok ott egy emberrel, aki vizeskorsót visz. Kövessétek őt, aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: »A Mester kérdezi, hogy hol van az a szállás, ahol a húsvéti vacsorát tanítványaimmal elfogyaszthatom?« Ő mutat majd nektek egy étkezésre berendezett, tágas, emeleti termet. Ott készítsétek el nekünk.” A tanítványok elmentek, és a városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta; és elkészítették a húsvéti vacsorát. 

Amikor beesteledett, odament a tizenkettővel. Miközben letelepedtek és ettek, Jézus ezt mondta: „Bizony mondom nektek, egy közületek, aki velem eszik, elárul engem.” Azok elszomorodtak és egyenként megkérdezték: „Talán én?” Ő azt felelte: „Egy a tizenkettő közül, aki velem együtt nyúl a tálba. Az Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak az embernek, aki elárulja az Emberfiát. Jobb lett volna neki, ha meg sem születik.” 

Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.” Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik, és mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: „Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik. Bizony mondom nektek: nem iszom többé a szőlő terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom az Isten országában.” 

Ezután zsoltárt énekelve kimentek az Olajfák hegyére. Ott Jézus így szólt: „Mindnyájan megbotránkoztok bennem, mert írva van: Megverem a pásztort és szétszélednek a juhok. De feltámadásom után majd előttetek megyek Galileába.” Péter kijelentette: „Ha mindnyájan megbotránkoznak is benned, én bizony nem!” Jézus azt felelte: „Bizony, mondom neked, hogy még ma, ezen az éjszakán, mielőtt a kakas másodszor szólna, háromszor is megtagadsz engem.” Erre még jobban fogadkozott: „Ha veled együtt meg is kell halnom, én nem tagadlak meg.” Ugyanígy fogadkoztak a többiek is. 

Közben odaértek a Getszemáni nevű kertbe. Itt (Jézus) így szólt tanítványaihoz: „Üljetek le, amíg imádkozom.” Pétert, Jakabot és Jánost magával vitte. Remegni és gyötrődni kezdett, majd így szólt hozzájuk: „Halálosan szomorú a lelkem. Maradjatok itt és virrasszatok!” Valamivel előbbre ment, leborult a földre és imádkozott, hogy ha lehetséges, múljék el tőle ez az óra. Ezt mondta: „Abba, Atyám! Neked minden lehetséges. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd.” Aztán visszament hozzájuk, de alva találta őket. Megszólította Pétert: „Simon, alszol? Egy órát sem tudtál virrasztani velem? Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek. A lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” Majd ismét elment, és ugyanazon szavakkal imádkozott. Amikor visszatért, újra alva találta őket, mert szemük igen elnehezedett. Nem is tudták, mit feleljenek neki. Harmadszor is visszament hozzájuk, és azt mondta nekik: „Aludjatok csak, és nyugodjatok! – Elég volt! Itt az óra, az Emberfiát a bűnösök kezére adják. Keljetek fel, menjünk! Íme, ott jön az áruló!” 

Még beszélt, amikor megérkezett Júdás, egy a tizenkettő közül, s vele egy kardokkal és botokkal fölszerelt csapat, amelyet a főpapok, írástudók és vének küldtek. Az áruló ebben a jelben egyezett meg velük: „Akit megcsókolok, ő az. Fogjátok el, és vigyétek szigorú őrizet alatt!” Amikor odaért, mindjárt odalépett Jézushoz, és így szólt: „Mester!” – és megcsókolta. Erre rátették kezüket és elfogták. Azok közül, akik ott álltak, valaki kirántotta a kardját, a főpap szolgájára sújtott vele, és levágta a fülét. Jézus így szólt hozzájuk: „Kardokkal és dorongokkal jöttetek elfogni, mint egy rablót. Naponta veletek voltam a templomban és tanítottam, de nem fogtatok el. Az Írásoknak azonban be kell teljesedniük.” Erre valamennyien elhagyták őt és elfutottak. Egy ifjú mégis követte. Mezítelen testét csak egy gyolcslepel fedte. Amikor meg akarták fogni, otthagyta a gyolcsleplet, és mezítelenül elfutott. 

Jézust a főpaphoz vezették. Itt gyűltek össze a főpapok, a vének és az írástudók. Péter messziről követte, egészen a főpap udvarába. Ott leült a szolgákkal együtt, és melegedett a tűznél. A főpapok és az egész főtanács bizonyítékot kerestek Jézus ellen, hogy halálra ítélhessék, de nem találtak. Sokan tanúskodtak ugyan hamisan ellene, de vallomásuk nem egyezett. Ekkor néhányan felálltak, és ezt a hamis vallomást tették ellene: „Hallottuk, amikor ez azt mondta: Lebontom ezt a kézzel épített templomot, és három nap alatt másikat építek, amelyet nem emberi kéz alkotott.” De vallomásuk így sem volt megegyező. Ekkor a főpap középre állt, és megkérdezte Jézustól: „Semmit sem válaszolsz arra, amit ezek felhoznak ellened?” De ő hallgatott, és nem felelt semmit. A főpap újra megkérdezte: „Te vagy a Messiás, az Áldott (Isten ) Fia.” Jézus így válaszolt: „Én vagyok. Látni fogjátok, hogy az Emberfia ott ül a Mindenható fölségének jobbján, és eljön az ég felhőin.” A főpap erre megszaggatta ruháját, és felkiáltott: „Mi szükségünk van még tanúkra? Hallottátok a káromlást. Mit gondoltok?” Azok mindnyájan méltónak ítélték őt a halálra. Ekkor némelyek leköpdösték, azután arcát letakarva ököllel verték, és közben ezt mondták neki: „Rajta, most prófétálj!” Még a szolgák is arcul verték őt. 

Péter kint ült az udvaron. Közben kiment a főpap egyik szolgálója. Meglátta Pétert, amint melegedett, és megszólította: „Te is a názáreti Jézussal voltál!” De ő tagadta: „Nem ismerem, nem is értem, mit beszélsz.” Ezzel kiment az előcsarnokba; s akkor megszólalt a kakas. De a szolgáló figyelte őt, és megint mondta az ott állóknak, hogy ez is közülük való. Ő újra letagadta. Nem sokkal ezután ismét megszólaltak az ott állók: „Biztosan közéjük tartozol, hiszen te is galileai vagy.” Erre Péter átkozódni és esküdözni kezdett: „Nem ismerem azt az embert, akiről beszéltek.” Ekkor mindjárt megszólalt a kakas másodszor is. Péternek eszébe jutottak Jézus szavai: „Mielőtt a kakas másodszor megszólal, háromszor is megtagadsz engem.” És sírásra fakadt. 

A főpapok korán reggel tanácsot tartottak a vénekkel, az írástudókkal és az egész főtanáccsal, majd Jézust megkötözve elvezették, és átadták Pilátusnak. Pilátus megkérdezte őt: „Te vagy a zsidók királya?” Jézus ezt válaszolta: „Te mondod.” – A főpapok sok vádat hoztak fel ellene. Pilátus újra megkérdezte: „Nem felelsz semmit sem? Nézd, mi mindennel vádolnak téged!” De Jézus nem válaszolt többé semmit, és Pilátus csodálkozott ezen. Az ünnep alkalmával Pilátus mindig elbocsátott nekik egyet a rabok közül, akit kértek. Volt a börtönben egy Barabás nevű rab. A lázadókkal együtt tartóztatták le, akik egy zendüléskor gyilkosságot követtek el. A tömeg felvonult tehát, és kérte Pilátustól azt, amit mindig megtett nekik. Pilátus megkérdezte: „Akarjátok-e, hogy a zsidók királyát engedjem szabadon nektek?” Tudta ugyanis, hogy a főpapok csak irigységből adták őt a kezére. Ám a főpapok felbujtották a tömeget, hogy inkább Barabás szabadon bocsátását kérjék. Pilátus ismét megkérdezte: „És mit tegyek azzal az emberrel, akit ti a zsidók királyának neveztek?” Azok ezt kiáltották: „Feszítsd őt keresztre!” Pilátus folytatta: „De hát mi rosszat tett?” Erre azok még hangosabban kiáltozták: „Feszítsd őt keresztre” Ekkor Pilátus, aki eleget akart tenni a tömeg kérésének, szabadon bocsátotta Barabást, Jézust pedig megostoroztatta, azután átadta nekik, hogy keresztre feszítsék. 

A katonák bevezették őt a helytartóság udvarába, és összehívták az egész csapatot. Bíborruhába öltöztették, tövisből font koszorút tettek a fejére, és így köszöntötték: „Üdvöz légy, zsidók királya!” A fejét nádszállal verték, leköpdösték, és térdet hajtva hódoltak előtte. Miután így gúnyt űztek belőle, levették róla a bíborruhát, és ráadták saját ruháját. Ezután kivezették, hogy keresztre feszítsék. 

Egy arra járó embert, cirenei Simont, Alexander és Rúfusz apját, aki éppen a mezőről jött, kényszerítették, hogy vigye a keresztjét. Így vezették ki arra a helyre, amelynek Golgota, vagyis Koponyahely a neve. 

Mirhával kevert bort adtak inni neki, de ő nem fogadta el. Felfeszítették a keresztre, azután megosztoztak a ruháin, sorsot vetve, hogy kinek mi jusson. Három óra volt, amikor keresztre feszítették. Felirat is volt a kereszten, amelyre elítélésének okát írták: A zsidók királya. Vele együtt két rablót is fölfeszítettek, az egyiket jobb felől, a másikat balról. Így beteljesedett az Írás: A gonoszok közé sorolták. 

Akik arra jártak, káromolták, a fejüket csóválták, és mondogatták: „Te, aki lerontod a templomot, és három nap alatt felépíted, szabadítsd meg magadat, szállj le a keresztről!” Hasonlóképpen gúnyolták őt a főpapok is az írástudókkal együtt: „Másokat megmentett, de önmagát nem tudja megmenteni? A Messiás, Izrael királya szálljon most le a keresztről, hogy lássuk és higgyünk!” Azok is gyalázták őt, akiket vele együtt fölfeszítettek. 

Amikor hat óra lett, nagy sötétség borult az egész földre, egészen a kilencedik óráig. Kilenc órakor Jézus hangosan felkiáltott: „Élói, Élói, lámmá szábaktáni?” Ez azt jelenti: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Amikor néhányan az ott állók közül meghallották ezt, így szóltak: „Íme, Illést hívja.” Valaki odafutott, ecetbe mártott egy szivacsot, nádszálra tűzte, inni adott neki, és ezt mondta: „Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy levegye őt?!” Jézus pedig hangosan felkiáltott és kilehelte lelkét. (Most térdre borulunk, és egy keveset csendben időzünk.) Ekkor a templom függönye kettéhasadt, fölülről egészen az aljáig. A százados, aki ott állt Jézus előtt, és látta, hogyan lehelte ki a lelkét, így szólt: „Ez az ember valóban az Isten Fia volt.” Asszonyok is álltak ott: távolról figyelték, hogy mi történik. Köztük volt Mária Magdolna, Mária, az ifjabb Jakab és József anyja, és Szalóme. Rajtuk kívül voltak ott még többen is, akik vele együtt jöttek fel Jeruzsálembe. 

A készület napja volt, azaz a szombat előtti nap. Amikor beesteledett, jött egy előkelő tanácsos, az Arimateából való József, aki maga is várta Isten országát. Bátran bement Pilátushoz, és elkérte Jézus holttestét. Pilátus elcsodálkozott, hogy már meghalt. Magához rendelte a századost, és megkérdezte, hogy valóban meghalt-e. Amikor a századostól megtudta ezt, Józsefnek adta a holttestet. Az pedig gyolcsot vásárolt, azután levette Jézust a keresztről, begöngyölte a gyolcsba, és egy sziklába vájt sírboltba temette. A sír bejárata elé követ hengerített. Mária Magdolna és Mária, József anyja pedig megfigyelték, hogy hova temette. (Mk 14,1-15,47)

 

Virágvasárnapra tekinthetnénk úgy is, mint a bizalom vasárnapja, hisz a saját életünket is többször megérinti varázsa és törékenysége egyaránt. Úgy érezzük, mintha az események forgataga bennünket is elragadna, és a mi lelkesedésünknek lobbanékonyságát és lanyhaságát egyaránt ecsetelné. Sokszor elárasztja bensőnket ez a kettősség, és sodrása kikezdi lelkünk szilárdságát. A benne hívő ember lángol, amikor megtapasztalja jelenlétét és ki is fejezi: „Uram, jó nekünk itt lenni”, de hányszor pislákol, amikor vádolják és kikezdik, amikor fondorlatosan elcserélik az érdekek piacán. És mégis hajlékonyságunk ellenére bevonul a városba, az életünkbe, és nem hagy álnokságukban kétségbeesni. Sarasságunk ellenére mindig a napfény varázsában álmodjuk meg a jobbik énünket. Ezért olyan közeli és szükséges, hogy részt vegyen a mi örömünkben és tört lelkesedésünket elfogadja. Életünkben számos seb nehezen tud behegedni, mert a sokszoros ígérgetésünk vásottá foszlott. Ezért virágvasárnap – akár csupán naptári jelenléte – nagy kegyelem és útmutató, hogy vegyél részt a melletted élő lelkesedésében, és fogadd el a megújuló élet kibontakozását. Gyakran hajlunk arra a magatartásra, mely sajátos igazába zárkózik csalódottsága miatt, emiatt háborog a szívünk és nehéz a megbocsátás lehetőségét nyújtani, akár saját magunk számára is.

Én szeretem ezt a vasárnapot a jóság vasárnapjának elképzelni, amikor boldogan Isten elé sietünk, mert megérezzük, nélküle irányt veszítenénk, és senkit sem felejtünk a maga örvényébe elmerülni, mivel az ő jelenléte rámutat a legkisebbre is. Éppen ezért a szívedbe pálmaágként emeled a magasba őhozzá mindazokat, akikkel együtt lelkesedsz, akikre ha gondolsz, késztetést érzel arra, hogy javítanod kell az életeden. Azt gondolom, nekünk, keresztényeknek egyik nagy feladatunk észrevenni az életünkbe békességként bevonuló Jézust, és nem hagyni, hogy kishitűségünk – gyakori csalódottságunk önmagunkban – maga alá gyűrje lelkesedésünket az ő országáért. Vajon van-e már olyan szavunk és dallamunk, melyen keresztül átáramlik bensőnkön a mellettünk élő Isten jelenléte? Mert ilyenkor megemeljük, illetve felleljük a szívünket, ahogyan a szentmisében is imádkozzuk, hisz az átváltozásnak – átalakulásnak – ehhez van köze.

Nemrég valaki, aki sietve jött gyónni, levegő után kapkodva a következőket mondta: „ne haragudjon, de egy kicsit tessék várni, hogy vegyek levegőt”. Azt gondolom, hogy sok esetben túlzsúfoltságunkkal fuldoklást okozunk a saját életünknek, és amikor részt veszünk a szentmisén – szikrányit átváltozunk az átváltozásban –, talán ki tudjuk mondani: egy kicsit várjatok, szeretnék oxigént kapni és adni a környezetemnek. Milyen jó lenne lelkesedni Jézusért, örülni annak, hogy ő bevonul az életembe, és hagyni, hogy alakítsa szívemet, életemet.

Bilibók Géza

Megjelent a Vasárnap március 25-i számában.

 

MEGOSZTÁS