Jubiláló vincés nővérek

0
2598

Évek jönnek, évek múlnak de a szeretet, amit magunk körül elvetünk, előbb vagy utóbb kivirágzik. Leírni pár mondatban mindazt, amit egy ember élete során véghezvitt, szinte lehetetlen, annál is inkább, amikor hetven, illetve hetvenöt év távlatára tekintünk vissza. A vincés nővérek közösségében Nagyváradon december 17-én ketten ünnepelték hívatásuk jubileumát. 

Albert Felicia nővér 1947-ben lépett a rendbe. Életét műtős asszisztensként töltötte Bukarestben. Talpraesett, mindig pedáns, példamutató, lelkiekben mindig összeszedett nővér volt. Még a betegségében is felvidítja nővértársait.

Pollmann Lucianna nővér hivatásának 75 évére tekintett vissza. 1942-ben, tizenhat évesen lépett a közösségbe. Mivel palotai születésű sváb, 1945-ben édesapjával és öccsével együtt került fel a deportáltak vonatára. Hetekig zötykölődtek a szerelvényen, mígnem Adjudnál a nunciatúra kérésére néhány papot, öt apácát és pár vasutast szabadon engedtek. Ez egyik legszebb és egyben legfájdalmasabb emléke ez Lucianna nővérnek, hiszen ekkor látta utoljára életben édesapját, aki az elváláskor csak annyit mondott lányának: Menj nyugodtan haza, hiszen ezért adtalak Istennek és csak azért imádkoztam, hogy te megmenekülj!

Nagyváradon tanítóképzőt végzett, de nem sokáig gyakorolhatta hívatását, mivel 1949-ben a kommunisták feloszlatták a rendeket. Megszüntették a vallásos tanintézeteket. A nővérek le kellett tegyék a szép fehér kornettet és elkellett hagyják a közösségüket. Ő ekkor hazakerült Palotára, hol tíz éven át kántoroskodott, míg 1960-ban felvették ápolónőnek a tüdőszanatóriumba. Nyugdíjba menetele után sem tétlenkedett soha, hiszen a kommunizmus bukása után ő volt, aki felkarolta az érkező fiatal lányokat és mint jó lelkianya vette gondjaiba fiatal nővéreit. Lelkünkre kötötte, hogy az Istenbe vetett feltétlen bizalom legyen mindig első helyen életünkben és akkor nincs az a nehézség, amely eltántoríthat hívatásunktól, amely megtörné hitünket.

Kertész Szerafina FdlC

MEGOSZTÁS