Talán bizony őrzője vagyok én…?

Olvasói levél

0
1872
Képünk illusztráció.

Még mielőtt a címben jelzett, káini kérdés (Ter 4,9) hiányzó elemét behelyettesítenénk, hangos és közös, nyugodt és józan gondolkodásra hívok minden olvasót, a minap a Romkat.ro honlapon olvasott beszámoló (Műhelymunka az ifjúságról) továbbgondolása miatt. E sorok írója is azok közé tartozik, akiket foglalkoztat Krisztus Egyházának múltja, jelene és jövője. Az említett cikk mellékelt képén megakadt a szemem, az úgynevezett ,,ifjúsági szentmisén” és alatta néhány jelzőn, amelyet a fiatalember nagy gonddal vázol a jelenlévők előtt. Még mielőtt tovább gondolnánk, rögtön szögezzük le, hogy hitünk és Egyházunk tanítása szerint egy mise van: a neve szentmiseáldozat. (Tehát nincs külön fiataloknak, negyvenhét vagy hatvanhárom éveseknek, az Egyház egészéhez pont úgy hozzátartoznak az árvák és özvegyek, idősek, egyedülállók, elváltak stb., mint a fiatalok.) Szent, mert az „isteni mű” hitünk rövid, tömör foglalata. E szentség ellen tesz mindaz, aki mindenféle általa vélt alaptalan pasztorációs előnyökre és a fiatalok ,,csalogatására”, ,,megfogására” (mindkét idézett jelzőt gyakran halljuk itt-ott, de távol áll a kereszténységtől) hivatkozva cselekszik. A szentmise nem pasztorációs terület, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy ezt egyesek gondolják. (Minőségi, felkészült hittanórák megtartása, hiteles életvitel ezen megismert liturgiai, teológiai ismeretekről stb. lenne pasztorációs terület.) Az ilyen ,,ifjúsági szentmisék” részvételének százalékarányai se szédítsenek meg túlságosan, mert komoly elgondolkodásra ad az okot, hogy kit keresek: magamat, az én nagy egómat nyomom előre, magamat keresem, dédelgetem és vigasztalgatom, vagy a Szentháromságot jöttem életemmel, értelmemmel, szívemmel, számmal imádni…

Az nem baj, ha nem értünk minden kérdésben mindenkivel egyet, hiszen az élet szépségéhez és teljességéhez ez is hozzátartozik, de úgy gondolom, hogy lennie kell egy lelki- szakmai minimumnak, amelyben mindnyájan egyetértünk, és amelyhez viszonyítjuk közös életünket, különben katolikus helyett kaotikus egyháznak hívattatunk, és hát semmiképp nem ez a hivatásunk és missziós területünk, küldetésünk.

A liturgiát és a benne megvalósuló ingyenes ajándékokat, kegyelmeket, mivel az Istentől kaptuk az egyházon keresztül, csak abban az értelemben a miénk, hogy ajándékba kaptuk, nem mi találtuk ki, nem mi hoztuk létre, ezekre az értékekre csak rá kell találni. Mint ajándékot, alázattal elfogadjuk és megköszönjük, próbálunk felnőni hozzá, és az ott kapott kegyelmeket sugározzuk környezetünkre hiteles tanúságtevőkként, amennyire sikerülhet. Tehát semmiképp nem alakíthatjuk a szentmisét saját képünkre és hasonlatosságunkra, mert abból csak rossz tud kisülni, nincs helye a saját fogyatékos egyénieskedéseinknek. Ha nem értünk valamit a szentmiséből (márpedig ilyen van), fogadjuk el, nem a szentmise a hibás, velünk van a gond. Ez nem is gond igazából, mert kellő alázattal és kitartó imádságos lelkületű szorgalommal nap mint nap közelebb kerülhetünk az Úrhoz és az ő misztériumához.

Visszatérve az úgynevezett ,,ifjúsági szentmise” fogalmára, valamint az ott elhangzó szövegek és dallamok oda nem való irodalmi és zenei igénytelenségére, kijelenthető: káros a művelőre és hallgatóra egyaránt (pedig a fiatalok nagyon nyitottak az esztétikum és a hiteles, igazi érték megtapasztalására, befogadására), még ha ebbe eddig nem is gondoltunk bele. Mivel az érték megtanulása, megszerzése és továbbadása fáradságos, sokkal könnyebb a tömény giccsből álló út. Úgy gondolom, csak akkor vagyunk hiteles felnőtt keresztények is, ha az igazi értékek felvállalását és azok továbbadását tűzzük ki életcélul. A silány, a nem igazi, a giccs, mind könnyen tanítható és tanulható, nem igényel különösebb fáradságot.

Minden ellenkező híresztelés ellenére, aki önkényesen, gőgből lecseréli a liturgia anyanyelvét, a liturgikus zenét, az kidobja a Szentírást és a kinyilatkoztatást a templomból, hiszen ezen dallamok a Szentírásban lévő, kinyilatkoztatott igazságok hordozói és megtartói évszázadok óta. XVI. Benedek, Isten közel van hozzánk című könyvében gyönyörűen vázolja az Egyház szerepét, küldetését: ,,Az Egyház imádás. Az Egyház liturgiaként és a liturgiában létezik…”

Hát igen. Őrzői vagyunk mindnyájan a hit és a kinyilatkoztatás tisztaságának, őrzője vagyok testvéremnek, és kiegészíthetjük: a liturgiának, a szentmisének. De igazi őrzője vagyok-e? Őrzője vagyok, mert „Emberfia, őrállóul rendeltelek Izrael házához, ha hallod a szót az én számból, hirdesd azt nekik az én nevemben” (Ez 3,17 , Ez 33,7).

Minden kegyelem, minden ajándék, Isten mérhetetlen szeretetének a jele, hiszen ,,Mivel viszonozzam az Úrnak, mindazt, amit velem cselekedett?” (Zsolt 116, 12)

Ne legyünk rombolói az ,,isteni mű”-nek. Ne hagyjuk, hogy a kegyelem elfolyjon mellettünk, kapjunk észbe, és mindenki nap mint nap tehet egy keveset az igazi liturgikus misszió és pasztoráció terén.

Józsa Domokos

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here